A modern kriminalisztika számos jól ismert módszert alkalmaz a bűncselekmények elkövetőinek felkutatására, az ujjlenyomat-vizsgálattól kezdve egészen a legkorszerűbb DNS-profilalkotásig. Azonban a középkorban – sőt: jóval később, még a történelmi közelmúltban is – még jóval megbízhatatlanabb, egyúttal bizarrabb technikákra, babonás jogszokásokra támaszkodtak az ilyen esetekben. Ezek közül a legkülönösebb talán a ius cruentationis volt, amelyet magyarul többnyire úgy neveznek, hogy
tetemrehívás.
(igen, innen kapta a címét, illetve ezt az eljárást idézi fel az egyik legismertebb Arany-ballada is, habár ebben nem történik valódi gyilkosság: szeretője, Kund Abigél adta könnyelműen a tragikus sorsú Bárczi Benő gróf kezébe a tőrt, amelyet végül maga ellen fordít).
Gyárfás Jenő: Tetemrehívás (Forrás: hu.museum-digital.org)
De hívták halálújításnak vagy ravatal-próbának is. Ahogy a katolikus lexikon is írja,
a tetemrehívást erőszakos halál esetén alkalmazták, amikor a nyomozás eredménytelen maradt. A gyanúsítható személyeknek a kiterített halotthoz kellett járulniuk, és eskü vagy átok kimondása közben meg kellett érinteniük a sebét. Akinek érintésére a halott megmozdult vagy vérezni kezdett, azt tekintették gyilkosnak.
Vagyis a holttest maga árulta el, hogy ki volt a gyilkosa.
Hogy pontosan honnan is származik ez az elképzelés, az a történelem homályába vész, de minden bizonnyal ősi eredetűn lehet: a közel 1000 éves germán eposzban, a Nibelung-énekben már szerepel egy jelenet, amelyben a Siegfried holttestét egy ravatalra helyezik, és vér kezd ömleni belőle, amikor gyilkosa, Hagen megjelenik a színen.
Nagyjából a 12. századtól kezdték szélesebb körben is alkalmazni Európában. Az áldozat Vámpírpánik az USA északi államábanholttestét jellemzően hordágyon vitték be a tárgyalóterembe, ahol (amennyiben a holttesten még nem jelentek meg friss vérnyomok) a vádlottat arra kényszerítették, hogy tegye rá a kezét. Bármilyen szivárgást vagy hasonló jelenséget, amelyet a bíróság a holttesten megfigyelt, ezáltal a vádlott bűnösségének csodás, Istentől származó bizonyítékának tekintettek, amely további vizsgálódást nem igényelt.
Tetemrehívás egy 1497-es hamburgi törvénykönyvben
Ma már persze tudjuk, hogy annak a valószínűsége, hogy egy régóta halott testből friss vér (vagy bármilyen testnedv) törjön elő, meglehetősen csekély. A halál után a szív leáll, és az ereinkben lévő vér sem áramlik tovább, ami a halott bőrén a jól ismert sápadtságot, vagyis a pallor mortist okozza.
De akkor mit láthattak ezek a középkori nyomozók?
Bizonyos körülmények között a holttestekből szivároghat spontán módon folyadék:
ugyanis amint a holttest bomlása megkezdődik, a tüdőben felhalmozódik a bomlási folyadék. Ez a vörösesbarna folyadék a holttest szájából vagy orrából szivároghat ki – például akkor, ha egy tárgyalóteremben rángatják ide-oda. Vagyis a középkori hatóságok nem friss vért láttak kifolyni az áldozat testéből, hanem egyszerűen csak a természetes bomlás egyik legkorábbi szakaszának lehettek tanúi, és ezt egyszerűen (és tévesen) a bűnösség jeleként értelmezték.
Bár a tetemrehívás mögött álló elmélet végső soron zsákutcának bizonyult, meglepő módon több száz éven át elismert és megkérdőjelezhetetlen módszernek számított a potenciális gyilkos vélt bűnösségének megállapítása során. Aztán ahogy fejlődött a tudomány, illetve ettől nem függetlenül új kriminalisztikai eljárások jelentek meg, Európában nagyjából a 18. századra teljesen felhagytak a tetemrehívással. Ugyanakkor az Egyesült Államokban egészen a 19. század második feléig alkalmazták.
