Hunyjuk be egy pillanatra a szemünket és képzeljük el, hogy épp egy újságot olvasunk, amikor egy olyan hírrel találkozunk, miszerint egy kutya megharapott egy járókelőt, miközben a gazdájával sétált az utcán. A cikkhez egy kép is tartozik. Milyen kutyát képzeltünk el az illusztrációra? Hatalmas, izmos test, nagy fogak – talán valamilyen bulldoghoz hasonló szörnyeteg lehetett. Nos, valójában nagyobb az esély, hogy egy kisebb méretű kutya volt, például egy tacskó.
A kisméretű kutyáknál ugyanis gyakrabban fordul elő az emberrel szembeni agresszió.
Persze, ha egy csivava harap meg a maga tekintélyes másfél kilójával, kisebb eséllyel sérülünk meg nagyon, így talán sokszor említésre sem méltó egy-egy ilyen esemény (újságcikk legalábbis biztos nem íródna belőle). Bár egy kicsit belegondolva rájöhetünk, hogy ez valójában inkább a yorkshire terrier, a shi-tzu és társai javára még egy kicsit kozmetikázhatja is az amúgy lesújtónak tűnő statisztikát.
Természetesen a szűkös városi körülmények között vannak elvitathatatlan előnyei a kis méretnek; nem is meglepő, hogy ilyen közkedveltek lettek a mellényzsebünkbe könnyedén betűzhető kiskutyák. De vajon a méret ez esetben sem minden? Miben és miért különböznek a kistestű kutyák? Két szempontot érdemes megvizsgálni: a kisebb kutyák genetikáját és környezetét, mert mindkettő bizonyosan különbözik a nagyokétól.
Nem a méret a lényeg
A fizikai küllemét tekintve a kutya a legváltozatosabb faj, köszönhető ez annak, hogy sok mindenre használjuk őket: a huskyknak dús a szőrzetük, hogy ne fázzanak a hóban; az olasz agárnak hosszú a lába, hogy gyorsan fusson; a golden retrievereknek úszóhártya van az ujjaik között, hogy jól ússzanak; az ölebek meg kicsik, hogy elférjenek az ölünkben. Persze nem minden kisméretű kutya öleb. De a többi kisebb méretű kutya is okkal kicsi. Mint például a terrierek apró mérete, a föld alatti üregekben való vadászatra történő szelekció eredménye.
(Forrás: Getty Images)
Egy szó, mint száz, a kisebb méret természetesen öröklődik, de vele más is. Például a félősségre, szorongásra való hajlam, ami szintén gyakori a kisméretű kutyáknál. E mögött az húzódik, hogy a testméretet is befolyásoló IGF1 növekedési faktor mennyisége, biokémiai okokból, hatással van a temperamentumra is.
Elegáns megoldása az evolúciónak, hogy a fizikailag is sérülékenyebb, kisméretű egyedek egyszerre félősebbek is, és így vélhetően kisebb eséllyel keverednek bajba.
A kisebb méretre való tenyésztésnek azonban vannak más, kevésbé nyilvánvaló következményei is. Érdekes módon ugyanis nem minden testrész zsugorodik azonos mértékben: vannak olyan szervek, amelyek a testmérethez képest arányaiban nagyobbak maradnak, például az agy, a szem vagy a nyelv. Esetünkben ennek egyik látványos eredménye a babaszerű, cuki pofa.
A cukiság csapdája
Ebből a tényből kiindulva át is térhetünk a kisebb kutyák környezetére, azaz ránk, emberekre, akik majd megőrülünk ezért a kinézetért.
Az úgynevezett „bébiséma” ugyanis, vagyis a nagy szemek, a kerek arc, magas homlok, ami sokszor jellemző ezekre a kis kutyákra, gondoskodó viselkedést vált ki belőlünk.
A városban, a praktikum mellett, ez is az egyik oka annak, hogy a ma már szinte kizárólag társállatként tartott kistestű kutyák az utóbbi évtizedekben igenis közkedvelté váltak. Valóban, ezek a kedves kis jószágok gyakran mutatnak pozitív érzelmeket gazdáik felé, erősen kötődnek hozzájuk és úgy általában kifejezetten jól áll nekik a gyerekpótlék szerepe.
Amit egy mopsznak elnézünk, egy dán dognak már nem
De sajnos az is igaz, hogy kérdőíves kutatások eredményei szerint ezekre az állatokra gyakrabban jellemzőek viselkedés-problémák, mint például a túlzott izgágaság vagy épp szeparációs- vagy szobatisztasági problémák. Sőt, gazdáik szerint kisebb kutyáik általában engedetlenebbek. Azonban pont, mint a kutyaharapás súlyosságánál, sok minden más gond esetében is igaz lehet, hogy sokkal kevesebb fejfájást okoz, ha egy kisebb kutyánál jelenik meg, mint egy nagyobbnál. Ezért gyakran előfordulhat, hogy a gazdák sem veszik olyan komolyan. De nem kell feltétlenül extremitásokra gondolni, már az emberekre való felugrálás is egész máshogy mutat egy mopsz vagy egy dán dog esetében.
(Forrás: Getty Images)
Talán részben éppen ezért, illetve mert úgy gondolják, hogy kiskutyáiknak egyszerűen nincs rá szükségük, az ölebeket gazdáik gyakran kevesebbet tréningezik, ritkábban viszik kutyaiskolába, sőt, kevesebbet is sétálnak velük. Általánosan elmondható, hogy az emberek a kisebb méretű kutyákat más okból szerzik be, máshogy tartják őket, máshogy állnak hozzájuk, és máshogy is bánnak velük, mint a nagyobbakkal. Ez persze végeredményben a viselkedésükben is eltéréseket okozhat, előállítva a kiskutya-effektust.
A kistestű kutya is kutya
A kistestű kutyák tehát tényleg sok szempontból különböznek méretesebb társaiktól, de végeredményben legyen a kutya kicsi, közepes, nagy vagy óriási, két dolog biztos: az egyik, hogy a fajtákon belüli viselkedési különbségek az adott egyedek között is legalább akkorák lehetnek, mint a fajták között. Vagyis lehet, hogy a miénk lesz a világ legvérmesebb tacskója, de az is lehet, hogy kifejezetten békés, barátságos természetű lesz.
A másik fontos dolog, hogy a kisméretű kutyáinkat is igyekezzünk kutyába venni és megadni nekik mindazt, amire szükségük van a testi és lelki jólétükhöz, hisz valójában pont ugyanannyit érdemelnek, mint nagyobb társaik.
A szerző az ELTE tudományos munkatársa, etológus.
