Érdekes tény, hogy a két szomszédos szuperhatalom, Kína és Oroszország között egészen a 17. századig gyakorlatilag nem volt semmiféle kapcsolat, ami leginkább a kopár szépségű Kelet-Szibéria bizonyos földrajzi sajátosságaival magyarázható.
Aztán szerencsére elhárultak a természetes akadályok, és megtörtént a nagy találkozás, habár az országok viszonya azóta sem nevezhető felhőtlennek és feszültségtől mentesnek, hogy mást ne mondjunk, például jelen pillanatban sem egyértelműen az.
De azért volt egy rövid időszak a történelemben, amikor nagyon szerették egymást, és ezt igen látványos módszerekkel igyekeztek a másik, valamint a közvélemény tudomására hozni.
Mao Ce-tung, a kommunista Kína atyja (Forrás: Apic/Getty Images)
A közeledés a negyvenes évek legvégén kezdődött, majd az ötvenes években ért a csúcsra. Miután Mao Ce-tung győzedelmeskedett a polgárháborúban, és megszilárdította hatalmát, Kína, vagyis pontosabban az újdonsült Kínai Népköztársaság baráti segítségért és hasznos jótanácsokért fordult a totalitárius kommunista diktatúra kiépítésében és fenntartásában, illetve az erőltetett iparosításban már komoly tapasztalatokat szerzett Szovjetunióhoz.
A felek 1950-ben kötöttek harminc évre szóló együttműködési szerződést, noha a tartós béke felett érzett örömet némiképp beárnyékolhatta, hogy nem sokkal korábban
a szovjetek állítólag még titkosszolgálati módszerekkel vizsgálták a Moszkvába látogató Mao székletét, és a kölcsönös bizalmatlanság a következő évtizedben is megmaradt, főleg, hogy Sztálin 1953-as halála után a kínaiak egyre határozottabban jelezték, hogy nem óhajtják mindenben szolgain követni a nagyobb testvért, hisz saját kútfőből is kifogástalan módon tudnak nyomasztó terrorállamot működtetni.
Sztálin és Mao egy propagandafestményen (Forrás: ullstein bild/ullstein bild via Getty Images)
Talán nem túlzás azt állítani, hogy a nagy szakításban jelentős szerepe volt egy orosz balettnek is.
A bolsevik forradalom után az orosz balett legfontosabb intézményét, a korábban alapvetően az elitnek szóló Bolsoj Balettet is a kommunista kultúrpolitika és a propaganda szolgálatába állították:
ami egyrészt azt jelentette, hogy immáron a munkás-paraszt közönség számára is hozzáférhetővé tették, másrészt pedig azt, hogy új, ideologikus-népnevelő előadásokat vártak tőle.
Ilyen volt az 1927-ben bemutatott Vörös mák című balett is, amelynek zenéjét a német-lengyel származású szovjet komponista, Reinhold Glière szerezte, a librettóját pedig Mihail Kurilko írta. Az alapöltletet egy Kínában lefoglalt, élelmiszerellátmányt szállító szovjet hajó története adta, amelyről Glière a Pravdában olvasott.
A balett cselekménye az 1920-as években, a kínai Kuomintang nyüzsgő kikötőjében játszódik, ahol az egyik szovjet hajó kapitánya szemtanúja lesz annak, hogy a brit kikötőmester, Sir Hips kegyetlenül bánik a helyi kulikkal – az alacsony bérű, jellemzően kínai és indiai származású munkásokkal.
A szenvedélyes igazságérzettől fűtött szovjet kapitány megpróbálja kiszabadítani az angol kikötőmester kezei közül az egyik munkást. Tao-Hua, egy gyönyörű kínai táncosnő, aki a közeli étteremben táncol a brit matrózoknak, elbűvölve figyeli a kapitány hősies erőfeszítéseit, majd egy vörös mákkal ajándékozza meg a tengerészt, mintegy a proletárforradalom metaforájaként. Tao-Hua vőlegénye (vagy stricije), a kalandor Li Shan-Fu erre megfenyegeti őt, mire a szovjet kapitány közbelép.
Majd a kínai munkások az ausztrál, japán és malajziai tengerészekkel együtt csatlakoznak a szovjet legénységhez egy vidám csoportos táncban, hogy aztán együtt döntsék meg az imperializmust és a nemzetközi nagytőkét.
A következő jelenetben Tao-Hua ópiumot szív, és pszichedelikus álmot lát, amelyben virágok táncolnak és sárkányok repülnek. Aztán egy kaszinóban angol vendégek charlestont táncolnak. Látható még egy tangós sztriptíz, Tao-Hua esernyőtánca, egy kínai szalagtánc és egy keringő is. Később a gonosz Li Shan-Fu arra utasítja Tao-Hua-t, hogy mérgezett teát szolgáljon fel a szovjet kapitánynak. A lány ezt megtagadja, és helyette pantomimmel üzen a férfinek. Szerelmet vall neki, ő viszont a kommunizmus vívmányait magasztalja a nőnek. Li Shan-Fu fegyvert fog a kapitányra, de véletlenül Tao-Hua-t lövi le, és mákvirágok hullnak az immár felszabadult kínai munkásokra. Haldoklása közben Tao-Hua átad egy újabb vörös virágot egy fiatal kínai lánynak, a szabadságért folytatott küzdelmük jelképeként.
A Bolsoj Balett táncosai. (Forrás: James McAnally/Graphic House/Archive Photos/Getty Images)
A balett azonnal óriási sikert aratott: csak az első évben több mint 200, az egész Szovjetunióban pedig körülbelül 3 ezer alkalommal adták elő. A Bolsoj primabalerinája, Jekatyerina Geltzer a Tao-Hua szerepében nyújtott kivételes alakításáért megkapta a szovjet kormánytól a Sztálin-díjat, a Lenin-rendet és a Munka Vörös Zászló Érdemrendet.
Ahogy fentebb már írtuk, 1949-ben a Kínai Népköztársaság és a Szovjetunió elkezdett közeledni egymáshoz. Ennek a részét képezte egyfajta szakmai-kulturális csereprogram is, amelynek keretében egyebek mellett 20 ezer kínai munkás utazott a Szovjetunióba különféle szakmai továbbképzésekre, cserébe 10 ezer orosz érkezett Kínába hasonló célból. Természetesen a balett is hozzátartozott a csereprogramhoz: a szovjetek balett-táncosokat küldtek Kínába, hogy táncra oktassák a helyieket.
Mao 1949. december 6-án látogatott el a Szovjetunióba. Egyébként egész életében összesen két alkalommal hagyta el Kínát: ekkor, majd legközelebb 1957-ben volt, amikor ismét a Szovjetunióba ment, hogy részt vegyen az orosz forradalom 40. évfordulójára szervezett ünnepségsorozaton.
Bár Sztálin az oroszországi érkezésük napján fogadta a kínai vezetőket, a Szovjetunió és Kína közötti intenzív tárgyalások közel két hónapig elhúzódtak, ami arra kényszerítette Maót, hogy 1950 februárjáig a Szovjetunióban maradjon. A tárgyalások végül az 1950. február 14-én, Moszkvában aláírt együttműködési szerződéssel zárultak.
A Bolsoj egyik primabalrinája a ’70-es évek elején (Forrás: Linda Vartoogian/Getty Images))
Aztán jött a balett-affér
A Vörös mák népszerűsége az 1930-as évekre alábbhagyott, mivel már nem rezonált annyira az akkori geopolitikai helyzettel. Ám miután a Kínai Kommunista Párt 1949-ben, hosszú, több évtizedes küzdelem után győzelmet aratott a polgárháborúban, ismét aktuálissá vált. Az oroszok úgy döntöttek, hogy a kínai delegáció tiszteletére ismét műsorra tűzik.
A szovjetek pár változtatást eszközöltek az eredeti cselekményen (az új változatban a gyönyörű kínai táncosnő, Tao-Hua például nem a szovjet kapitányba, hanem egy kínai munkásba szeret bele), az előadás lényege így is ugyanaz maradt: a Szovjetuniót a kommunista forradalmak elsőszámú vezetőjeként és a kínai nép felszabadítójaként ábrázolták.
Mao Ce-tungot és a küldöttség többi tagját meghívták a Moszkvai Nagyszínházba, hogy megtekintsék az előadást,
csakhogy Mao nemet mondott: állítólag Kína oroszországi nagykövetének felesége tanácsolta ezt neki, aki nézőként részt vett az egyik próbán, és úgy ítélte meg, hogy a balett lealacsonyítja a kínai kommunista forradalom jelentőségét. Mao ezután közölte az orosz tolmáccsal, hogy sértőnek tartja a balettet.
Különösen a sárga festékkel befestett kínai táncosok ábrázolását tartották tiszteletlennek, valamint azt, hogy a kínai főhősnő – kimondva-kimondatlanul – gyakorlatilag prostituáltként volt ábrázolva, de más problémái is akadtak. Noha a módosított előadásban Tao-Hua már nem szívott ópiumot elalváshoz, a balett címe, a Vörös mák, továbbra is a mákvirágból előállított ópiumhoz kapcsolódott, így újra felszakította az ópiumháborúk okozta sebeket.
Az első ópiumháború 1839 és 1842 között zajlott Kína és Nagy-Britannia között. A második, 1856–1860 közötti ópiumháborúban Kína Nagy-Britannia és Franciaország ellen harcolt. Kína mindkét alkalommal vereséget szenvedett, és kénytelen volt területeit átadni a Brit Birodalomnak, ami azóta is a kínai történelem egyik legmegalázóbb fejezetének számít.
Ráadásul több szereplő hosszú, fonott copfot viselt: ez a hajviselet 1912 óta tiltott volt Kínában, mivel a 17. századi mandzsu hódítók emlékét idézte fel. A kínai delegáció úgy vélte, hogy ez a részlet is csak megerősíti a kínai népről kialakult elavult képet, és tiszteletlenséget tanúsít történelmi küzdelmeik iránt.
Ahogy a BBC cikke is írja:
az oroszok nyilvánvalóan azt hitték, hogy Mao majd el lesz ragadtatva, amiért a Szovjetunió ilyen érzékeny, internacionalista balettdarabokat állít színpadra a két nép közös küzdelméről. Valójában azonban pont az ellenkezője történt.
A Vörös mákot 1957-ben ismét újjáélesztették (és kibővítették), és ezúttal – a kínaiak iránti tiszteletből – levágták a szereplők copfját, a hősnőt szabadságharcossá alakították át, a címet pedig Vörös virágra változtatták. Később azonban, amikor Mao konfliktusba keveredett Hruscsovval, és a két ország közötti kapcsolatok jelentősen megromlottak, a művet visszanevezték Vörös mákra.
forrás: BBC, The Collector
