Akár azt is hihetnénk, hogy egy századfordulós spiritiszta szeánsznál kevés aszexuálisabb tevékenység létezik (vagyis létezett): idős, feketébe öltözött, özvegyi fátylakat viselő hölgyek ülnek körben, a médium asztalt táncoltat, valaki elájul, valaki fennakadt szemekkel nyelveken szól, végül pedig a rég elhunyt férj azt üzeni a túlvilágról, hogy „Örökké szeretni foglak, Zelma!” – és csak remélhetjük, hogy tényleg akad a jelenlévők között legalább egy Zelma. Hát ez bizony nem különösebben bizsergető. Még szerencse, hogy azért nem minden szeánsz így nézett ki; sőt, volt olyan is, ami inkább emlékeztetett egy avantgárd performansszal keresztezett pornóra, és amely bizonyos tekintetben még az Alien-filmeket is megelőlegezte.
Jó hangulatú szeánsz 1920-ban (fotó: Wikipedia)
Az első világháború előtti korszak egyik legismertebb és legfoglalkoztatottabb médiuma egy fiatal francia nő volt, Eva Carrière (született Marthe Béraud), aki már 1905 óta mozgott a paraszórakoztatóiparban. Eleinte az volt a specialitása, hogy egy Bien Boa nevű 300 éves indiai szellemet idézett meg a szeánszok alkalmával, ám idővel erről a néhai úrról sajnos kiderült, hogy vagy kartonpapírból készült, vagy pedig egy szakállas, fehér köpönyeges férfi alakította, aki kétségkívül élt és lélegzett. Azonban mademoiselle Carrière kedvét nem törte le a kudarc: először is összejött egy nála 25 évvel idősebb nővel, bizonyos Juliette Bissonnal, majd ketten együtt még radikálisabb műsorral kápráztatták el a szellemvilág iránt érdeklődő, jómódú hölgyeket és urakat – illetve hát főleg az urakat. Egyebek mellett például Harry Houdinit vagy Sir Arthur Conan Doyle-t.
A szemtanúk által csak neurotikus perverzként jellemzett Carrière kisasszony a szeánszokon rendszerint anyaszült meztelenül (vagy legalábbis többé-kevésbé meztelenül) lépett kapcsolatba a szellemvilággal, de előtte még egy afféle paranormális nőgyógyászati vizsgálatnak vetette alá magát, azaz: asszisztense, Juliette Bisson, és leghűségesebb híve, Schrenck-Notzing báró alaposan megvizsgálták, hogy található-e valami idegen anyag a vaginájában. Miután ezzel végeztek, felettébb nyugtalanító események következtek. Ahogy például Juliette Bisson beszámolójában olvashatjuk (hevenyészett magyar fordításban):
Kívánságomra a médium széttárta a combjait, és láttam, hogy ez az anyag valamiféle furcsa, orchideaszerű formát vesz fel, ahogy lassan betüremkedett a vaginájába. Végig fogtam a kezét. Ezután Eva azt mondta: „Most megpróbáljuk megkönnyíteni az áthaladást.” Felállt, a szék karfájára ült, a lábai érintették az ülőlapot. Ezután egy körülbelül 20 cm átmérőjű gömb bukkant fel a hüvelyéből, és gyorsan a bal combjára helyezte magát, miközben Carrière keresztbe vetette a lábait. Az idomtalan tömegben felismertem egy befejezetlen arcot, amelynek a szemei engem figyeltek. Ahogy közelebb hajoltam, hogy jobban lássam, ez a fejre emlékeztető képződmény a szemem láttára felemelkedett, és hirtelen eltűnt a sötétben. A médium ezután elájult.
(Sajnos meztelen, illetve cenzúrázatlan képeket nem találtunk a szeánszokról, de azért ezek is eléggé meggyőzőek. A fotók eredetileg Schrenck-Notzing báró A materializáció jelensége c. könyvében jelentek meg, és 1909-1913 közt készültek)
A szeánsz után pedig a vállalkozó kedvű résztvevők végigtapogathatták belülről Carrière genitáliáit, hogy megbizonyosodhassanak arról, miszerint szó sincs csalásról. Egyébként a titokzatos anyag, amely ily felzaklató jelenetek közepette materializálódott a médium vaginájában, az a spiritiszták Szent Grálja, Csomolungmája és legfőbb fétistrágya volt: az ún. ektoplazma (igen, a Szellemirtókból is ismerős lehet). Mademoiselle Eva Carrière pedig annyi ilyet tudott produkálni, hogy joggal nevezték Ektoplazma-királynőnek; habár a dolgok, amelyek ki-be járkáltak a hüvelyébe, illetve egyéb testrészeibe, azok valószínűleg képes újságokból kivágott, és kissé talán megrágott, nagyméretű fotók voltak többek közt I. Ferdinánd bolgár cárról, Woodrow Wilsonról vagy Raymond Poincaré francia elnökről. De hát kit érdekel, hogy valódi volt-e az ektoplazma, vagy sem; ilyen merész, látványos és formabontó műsort talán még Colette és Mata Hari sem tudtak közösen összehozni a századforduló Párizsában.
