Több énidőt akartam, én is, más is. Most megkaptuk.
Bevallom, nem szeretem az énidő kifejezést. Értem, hogy mit jelent – hogy az nlc. szerzői közül kinek mit, arról szól ez a sorozat. Magáról a szóról viszont az önzés és a túlhajszoltság jut eszembe: az idő, amikor csak magadra figyelsz, mert egyébként képtelen vagy rá. Akinek énidőre van szüksége, az elveszíti magát az összes többi idejében. Kizsigereljük magunkat, egyre többet, egyre jobban akarunk dolgozni, eközben szeretnénk mindenhol ott lenni, ahol úgy érezzük, ott kell. Világot látni, „megélni a pillanatot” szeretteinkkel. Fontosnak lenni.
Ez volt eddig.
Amióta, hasonlóan az emberiség több mint egyharmadához, én is fel lettem szólítva, hogy maradjak otthon, azóta sosem vagyok egyedül, mégis több az énidőm, mint eddig. Az énidő most azt jelenti, hogy át kell gondolnunk, kibírjuk-e saját magunkat, ha kevesebb napi tennivalónk van, ha nem kell rohangálni egyik helyről a másikra. Ez szerencsére nem azt jelenti, hogy ne dolgoznék itthonról, hogy ne lenne folyamatosan valami feladat – egy féléves gyerekkel, költözés szervezése közben a kikapcsolódás ugyanúgy luxus, mint járványhelyzet nélkül.
Az énidőt a késői kapitalizmus termelte ki, hogy agyondolgoztatott, percekre beosztott robotemberei ajándéknak, ritka kincsnek tartsák azt, ami evidensen az övék kellene hogy legyen, vagyis az idejüket.
A koronavírus ezt a kapitalista szisztémát küldte a padlóra. A bíró éppen rászámol, de jó eséllyel a rendszer fel fog állni a padlóról, viszont nagy valószínűséggel nem lesz ugyanolyan, mint volt. Ha a járványnak vége is lesz, a hatása nem múlik el nyomtalanul.
Ám ha szerencsénk van, énidő szempontból jól jövünk ki a dologból. A klímaválság és a világjárvány bizonyos tekintetben egyfelé mutatnak, például arra, hogy a jövőben kevesebbet fogunk távoli országokba utazni, és többet kirándulunk majd a természetben. Naiv elképzelésnek tűnhet, de talán eközben újra megtanuljuk nem kifacsarni a természetet, és nem kifacsarni saját magunkat.
Természetjáró turista nézi és fényképezi a körpanorámát a Nagy-Kevély-hegy sziklapereméről a Pilisben, a Duna-Ipoly Nemzeti Park területén (fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai Csaba)
Vannak kétségeim afelől, hogy a járvány és a kötelező otthonmaradás elhozná az olvasás forradalmát – a folyamatos és káros hírfogyasztás, ami egyébként ilyenkor természetes igényünk, pont az elmélyülés és a belefeledkezés ellen hat –, de talán egy-két hónap múlva megnyugszunk, és megtanuljuk máshogy elosztani a figyelmünket, és talán tényleg több időt szánunk majd az olvasásra is.
Ebben a rovatban az eredeti elképzelések szerint olvasnivalót is ajánlunk egymásnak és az olvasóknak. Ez most bizonyos szempontból jelentéktelen részlet, más szempontból viszont nagyon is fontos, mert tényleg vannak olyanok, akik örülnek a tippeknek, hogy mit csináljanak az önkéntes vagy hatósági karanténban. Egy biztos: nem kell túlteljesíteni az otthoni programokat, nem ilyenkor kell elvégezni az összes online kurzust, végighallgatni a legfontosabb podcasteket és ledarálni azt a töménytelen mennyiségű sorozatot, ami elérhető a különféle streaming-oldalakon. Ez pontosan ugyanaz a kapitalista túltermelési, önkizsákmányolási logika, amiből most kényszerűen, egy időre kiszabadultunk.
Nem kell csinálni semmit.
Lakatos Menyhért: Füstös képek
Mivel kezdek vészesen úgy hangzani, mint egy életvezetési tanácsadó, inkább leírom, miket olvastam el legutóbb. Pár napja fejeztem be Lakatos Menyhért Füstös képek című regényét. Ez az egyik legfontosabb regény a magyar cigányságról, bár amúgy sincsen sok. Az 1926-os születésű, 2007-ben elhunyt Lakatos önéletrajzi elemeket is beépítve mutatja be a Békés megyei, Cigánypárizs csúfnevű putrit, ahol archaikus hagyományok és szabályok szerint, már akkor is szinte teljesen magára hagyva él az elbeszélő főhős közössége. A regény a névtelen elbeszélő felnőtté válását mutatja be, köztük első szexuális élményeivel – Lakatos írta meg az egyik legszebb és legérzékibb szexjelenetet a magyar irodalomban, amit ismerek.
Már éppen leülne a cselekmény, mikor fokozatosan ráébredünk, pontosan mikor is játszódik ez a mesei időtlenségben gomolygó történet, és meghűl az ereinkben a vér.
Nem fogok spoilerezni, a regény itt elolvasható.
Egy másik nevelődési történetet is olvastam mostanában, méghozzá Dagobert bácsiét. A Dagobert bácsi életéről – eredeti címe: The Life and Times of Scrooge McDuck – nyugodt szívvel kijelenthető, hogy a Disney-képregények Aranypolgára, már csak azért is, mert az egyik fejezet konkrétan is megidézi Orson Welles korszakalkotó filmjét. A maga nemében Don Rosa képregénye sem kisebb klasszikus. Valós korszakhoz és valós helyekhez köti Dagobert McCsip élettörténetét, hogy megértsük, miért lett mogorva és zsugori az elszegényedett skót nemesi család kalandvágyó sarjából. Dagobert bejárja a világot, próbálja megcsinálni a szerencséjét, és húsz év eredménytelen gürizés után végül aranyat talál Kanadában.
Rosa munkája az „amerikai álom” emblematikus története, amely ugyanakkor az érvényesülés árnyoldalait, az elszigetelődést, az érzelmi kihűlést is megmutatja. Eközben persze megmarad bohókás és kedves Disney-mesének, fantasztikus rajzokkal, ötletes oldalkompozíciókkal. A képregény 1997-ben magyarul is megjelent, de gyakorlatilag beszerezhetetlen, inkább az angol nyelvű kiadásokat érdemes keresni.
Egy oldal Don Rosa Dagobert bácsi élete című képregényéből (forrás: Fantagraphics Books)
Az olvasásról tehát nem mondanék le, de mostanában egyébként nem énidőre vágyom, hanem miidőre, amit kettesben tölthetnénk a feleségemmel. A kislányunk születése óta érthető okokból sokkal kevesebb időnk jut egymásra, és most, a járvány idején a szüleinkre sem bízhatjuk rá a babát, szóval egyelőre marad a családi élet hármasban (plusz kutya).
Így is hatalmas szerencsénk van, hogy a háztartásunkat két olyan lénnyel osztjuk meg, akiknek fogalmuk sincs arról, mi az a koronavírus, és nagyszerűen érzik magukat.
Az pedig, hogy a kislányunk milyen döbbenetes ütemben fejlődik, kiapadhatatlan örömforrást jelent, járvány ide vagy oda.
Éppen ezért figyeljünk oda azokra, akik egyedül kénytelenek átvészelni ezt a nehéz időszakot, mert számukra lehet, hogy az énidő most nem a legvonzóbb lehetőség.
