Szerelemmonológ

… mert itt jó a sör …

„Szerintem van szerelem első látásra, legalábbis velem megtörtént. Tíz évvel ezelőtt egy budapesti kerthelyiségben. A hely egyike volt a közismert trendi szórakozóhelyeknek, nevezzük „Sráckertnek”, mint ahogy egy kedves szingli barátném elnevezte a helyet, amelyhez hasonló nyilván minden magyarországi városban megtalálható, mint a fiatalok kedvelt találkozó- és ismerkedőhelye, és amelyhez engem éppen annyira fűzött valamilyen érzelem, mint a nemrégen vásárolt márkás tornacipőmhöz.

Mindjárt belevágok megismerkedésem történetébe is, de előtte még pár szót mondanék erről a trendi budapesti kerthelyiségről, nem mintha ez olyan fontos lenne, csak kell valami bevezető hangulati elem is ebbe a cikkbe az elején.

Szóval egyszerűen megszoktam, hogy a barátaimmal ide járjunk, mert itt jó a sör, finom a saláta, és persze mindig voltak izgalmasabbnál izgalmasabb arcok, akikkel hatékonyan el lehetett beszélgetni az időjárásról, a bicikli olajozásának technikájáról, az idegenségről Waldenfelsnél, vagy arról, hogy ki kivel veszett össze, vagy ki kivel jött össze. És persze ha kifogytunk a témákból, akkor még mindig ott volt a mobiltelefonunk, amelyhez komoly érzelmi viszony fűzött mindannyiunkat. A sajátomat például a magam szórakoztatására csak Bernardino-nak neveztem el, Thomas Bernhard után, lévén ő is olyan magányos volt, mint a mobiltelefonom, bár nem tudom, hogy Bernhard-nak vajon volt-e egyáltalán mobiltelefonja? By the way – a röpke sms-partik engem mindig megnyugtattak: a mobil kitűnő eszköz flörtölésre, aktuális csajunk leellenőrzésére, disznólkodásra, ráadásul aznap este a kivetítőn éppen egy fiataloknak szóló közszolgálati kulturális-szórakoztató műsort is adtak, amibe sms-en is bele lehetett szólni. Ha jól emlékszem, a műsor címe „Szalonna TV” volt. Beírtam, hogy „Petra, jó a Londonos pólód”, és ezzel nyilvánvalóan Petra elképesztően jó mellére céloztam. De Petra nem írt vissza, mert ő volt a műsorvezető.

Gemütlich ez a csaj…

Most jön a lényeg

Szóval, amikor megláttam életem párját, kellemes, késő nyári este volt, és éppen a barátaimmal támasztottam a pultot. Az aktuális csaj, akit eléggé nyersen fűztem aznap éjjel, megunta, hogy nem ígértem neki semmit, holott már három hónapja az ágyamban aludt. De lehet, hogy azon a mondatomon sértődött meg, hogy én nem tudlak megváltani, drága, de nem is akarlak. Azt hiszem, nem értékelte a lelkivilágomat, mert felállt és azt mondta, hogy ekkora seggfejjel még életében nem találkozott, majd távozóban mérgesen ráütött a pultra, minek következtében kiömlött néhány üveg sör. Hiába, mindig is volt érzéke a drámai jelenetekhez. A pultos srác, aki már ismert engem, hiszen előtte éltem romokban heverő magánéletemet, azt mondta, hogy ez alighanem a szenvedélyes szerelem jele volt, mire én azt feleltem, hogy a szenvedély nyelve mindig banális, és ez untat.

Utólag felidézve a történteket, amiért most hálát adok neked, ó, emlékezet, amikor megláttam életem párját, természetesen nem tudhattam, hogy ő lesz életem párja. Én csak a szürkés-kékes-rózsaszín glóriára emlékszem, ami Judit feje felett rajzolódott ki egyre erősebben, a nagy katalán festő kék korszakára emlékeztetve. Aznap éjjel telihold volt, ami különös svungot adott az észlelésemnek. Gemütlich ez a csaj, gondoltam egy halott polgári életérzés kifejezésével. Három percig mereven néztük egymást és lassacskán az én fejem felett is kezdett kirajzolódni a kékes-rózsaszínű glória (ezt Judit izgatott és türelmetlen tekintetéből olvastam ki, mármint hogy nálam miért csak ilyen lassan, vazze). Judit pillantása rabul ejtett, mivel az arcán hullámzó érzelmei ellenére lénye magasszintűen L-harmonikus volt*, ami sokkoló vidámsággal töltötte el szívemet.

Ennek a nőnek a csontvázával fogok ölelkezni a síron túl is?

Miután magamhoz tértem ebből az időtlennek tűnő állapotból – úristen, ennek a nőnek a csontvázával fogok ölelkezni a síron túl is? – átverekedtem magam a tömegen, és a fejünkön a kékes színű glóriával leültünk beszélgetni. Áldott pillanat volt. Amikor az emberek elhaladtak mellettünk, önkéntelenül mosolyogni kezdtek; egy ismerősöm, akivel halálosan összevesztem, biztatóan rám vigyorgott, és a hülye öcsém éppen írt egy sms-t, hogy szedjek már fel végre egy nekem való nőt.

Azóta csaknem tíz év telt el, de tudom, hogy az L-harmónia optimalizációját csak Judittal vagyok képes elérni. Ami azt jelenti, hogy nincs szükségem más nőkre. Persze megtörténhet, hogy Judit megnémul, és nem lesz képes hozzám szólni, de erre még gondolni is szörnyű.

Akárhogy is: én boldogan bízom magam az elkövetkezendő hatszázötven évre, amit télen-nyáron, fagyban, melegben, stb. együtt fogunk tölteni. Merthogy a sírig tartó szerelem nem csak a költők fantáziájában létezik. Ugye?”

* L-harmónia – a Szorokin-féle skálán két ember együttélési- és boldogság mutatója