Bárcsak Giovanni megcsókolna

Igazából ez nagyon rossz ötlet – több okból is. Először is, Giovanni tíz évvel fiatalabb nálam, és – mint a legtöbb huszonéves olasz srác – még mindig az anyukájával él. Már emiatt sem jöhetne számításba romantikus partnerként, hiszen én egy harmincötöt betöltött, diplomás és jól kereső amerikai nő vagyok, aki nemrég kászálódott ki egy tönkrement házasságból, élt túl egy fájdalmas és végeláthatatlannak tűnő válási procedúrát, amit rögtön egy szenvedélyes szerelem követett, ami ugyancsak mérhetetlen szívfájdalommal ért véget. A veszteség veszteségre halmozása után törékenynek, szomorúnak és legalább hétezer évesnek éreztem magam. Már csak ezért sem erőszakolhatom szomorú, összetört régi énemet a szeretetre méltó, zöldfülű Giovannira. Arról nem is beszélve, hogy végre abba a korba léptem, ahol az ötlet, hogy úgy tegyük túl magunkat egy gyönyörű, barna szemű fiatal srác elvesztésén, hogy rögtön egy másikat ráncigálunk az ágyunkba; erőteljesen megkérdőjelezhető. Ezért is vagyok már hónapok óta szingli. Ezért is határoztam el, hogy az egész évet szexmentesnek nyilvánítom.

Erre persze joggal kérdezhetnék: ­­­de hát akkor miért pont Olaszországba jött? Amire – miután ránézek az asztal túloldalán ülő szívdöglesztő Giovannira – csupán annyit felelhetek: jó kérdés!

Giovannival nyelvórákat veszünk egymástól. Ez kicsit kétértelműen hangzik, de sajnos nem az. Hetente néhány este összejövünk itt Rómában, hogy egymás nyelvét gyakoroljuk. Először olaszul beszélgetünk – és ő roppant türelmes velem; aztán áttérünk az angolra – és én is türelmes vagyok vele. Giovannit a Rómába való érkezésem után néhány héttel fedeztem fel. A Piazza Barbarinin található tágas internetkávézóban (amivel szemben egy szökőkúton egy szexis sellőfiú a kagylókürtjébe fúj) tett ki egy szórólapot a hirdetőtáblára. Angol anyanyelvű személyt keresett társalgási nyelvgyakorlás céljára. Rögtön a hirdetése mellett ott lógott egy másik, szóról szóra, de még betűtípusra is megegyező cédula, csupán leheletnyi különbséggel: az egyik lapon az e-mail-címben Giovanni név szerepelt, a másikon pedig Dario. Még az otthoni telefonszám is ugyanaz volt.

Éles megfigyelőképességemet bevetve mindkettőjüknek e-maileztem, olaszul téve fel a kérdést: – Nem vagytok esetleg testvérek? Mire Giovanni, elég provokatívan, így válaszolt: – Még annál is jobb. Ikrek vagyunk!

Valóban, sokkal jobb. Kiderült, hogy a huszonöt éves egypetéjű ikrek magasak, napbarnítottak, jóképűek, és annak a fajta gyönyörű világosbarna szempárnak a tulajdonosai, amitől teljesen elolvadok. Miután személyesen is találkoztam velük, kezdtem megkérdőjelezni az ez évre tett szüzességi fogadalmamat. Talán kicsit változtatnom kéne a szabályokon. Például, megtartanám ugyan a fogadalmam, de azért engedélyeznék magamnak egy zabálni való huszonöt éves olasz ikerpárt szerető gyanánt. Ez persze nagyjából olyan lenne, mint mikor az egyik vegetariánus barátom néhanapján engedélyezi magának, hogy szalonnát csemegézzen… Mindegy, magamban már fogalmaztam a Penthouse-nak írt levelemet: „A római kávéház pislákoló gyertyafényének árnyékában nem lehetett tudni, melyikük keze simogat…”

De nem.

Nem és nem.

Megálljt parancsoltam elszabaduló fantáziámnak, és félbehagytam a mondatot. Ez nem a megfelelő idő arra, hogy romantika után koslassak, és (ennek egyenes következményeként) tovább bonyolítsam a már amúgy is komplikált életemet. Most végre lehetőségem van egy olyanfajta lelki nyugalom és béke elérésére, amit csak a magány nyújthat.

Mostanra, november közepére azonban a félénk, de szorgalmas Giovanni már jó barátom lett. Ami pedig Dariót, az ikerpár vagányabb tagját illeti, őt összeismertettem Sofie-val, bűbájos kis svéd barátnőmmel. Hogy ők mivel töltik a római estéket? Talán a nyelvgyakorlás egy egészen más formájával. Míg Giovanni és én – mi csak beszélgetünk. Pontosabban: eszünk és beszélgetünk. Néhány kellemes hetet már végigfalatoztunk és végigbeszélgettünk. Megosztoztunk néhány pizzán és pár finom nyelvtani korrigáláson. A mai este sem kivétel. Új nyelvi kifejezések, friss mozzarella – mi kell még egy jó estéhez?

Éjfél van, és leszállt a köd. Giovanni hazáig kísér. Róma eldugott kis utcáin járunk, melyek úgy kanyarognak az ősi épületek körül, ahogy egy mocsaras folyómeder az árnyas ciprusok csoportjai között. A ház ajtajához érünk. Felém fordul. Melegen átölel. Ez haladás; az első hetekben csak kezet rázott velem. Szerintem ha még három évet Olaszországban töltök, talán összeszedi a bátorságát, és megcsókol. De persze az is megeshet, hogy még ma megcsókol, ma este, itt a kapuban… még van rá esély, hiszen itt állunk, szorosan összefonódva a holdfényben… persze ez óriási hiba lenne… mégis olyan csodás, hogy bármikor megtörténhet… hogy hozzám hajol… és… és…

Semmi.

Kibontakozik az ölelésemből.

– Good night, my dear Liz – mondja ő.

– Buona notte, caro mio – felelem én.

Egyedül mászom meg a lépcsőket a negyedik emeleti kis bérelt lakásomig, egyedül lépek be a parányi kis helyiségbe. Becsukom magam mögött az ajtót. Újabb magányos este Rómában. Egy újabb éjszaka, mikor senki és semmi nem osztja meg velem az ágyam – néhány olasz szótártól és nyelvkönyvtől eltekintve. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Ahogy ez a felismerés elér a tudatomig, a földre ejtem a táskámat, térdre ereszkedem, és homlokomat a padlóhoz érintem. Ott lenn a padlón forró köszönetnyilvánítást rebegek a sorsnak.

Először angolul.

Aztán olaszul.

Majd, csak hogy biztosan megértessem magam, szanszkritül is.

Könyv.lap.hu