Tamás, aki otthagyta a papi hivatást
 |
| Képünk illusztráció |
Kétéves koromtól papnak készültem, magától értetődő volt, hogy ferences gimnáziumba menjek, utána teológiára. Aztán a papi szolgálat kilencedik évében válságba jutottam. Azzal bíztak meg, hogy az ifjúságot megismertessem a hittel, az elöljáróim mégis arra köteleztek, hogy mondjam le a fiataloknak rendezett összejöveteleket. Az egyiket visszamondtam, a többit viszont megtartottuk. Útilaput kaptam, és új városba helyeztek. A törés miatt nem volt tökéletes a lelki egyensúlyom, két év múlva „hivatástisztázásra” mentem egy falusi gyermekotthonba. Mivel a szüleimen kívül egyetlen ember látogatott meg ott, a leendő feleségem, tudtam, hogy nekem ő fontos, neki meg én. Jeleztem az egyházmegyének, hogy kilépek a szolgálatból. A püspök egy levelet küldött, hogy azonnal foglaljam el az új helyem. Ekkor papi engedetlenséget gyakoroltam, nemet mondtam. És elkezdtem szervezni az esküvőnket. 33 éves koromban hagytam el a szolgálatot. Átgondolt jelkép volt a krisztusi kor: döntenem kellett, melyik irányba menjek. Addig szüzességben éltem. A cölibátus arra kötelez, hogy nem lehet házaséletet élni. Mártával lassan mélyült el és a házasságunkban végül tökéletesen kiteljesedett a kapcsolatunk – a mai napig szerelmes vagyok a feleségembe.
Amikor először elmondtam neki, hogy szeretem, nagyon meglepődött. Vallásos nevelést kapott, a papot papként tisztelte: nem ő hódított meg engem. Én hódítottam meg őt.
Felszentelt pap vagyok, és nem kaptam még Rómától felmentést, így egyházi esküvőnk nem lehetett. De a polgári esküvő után bementünk egy kápolnába, és kiválasztottuk az életmondatunkat: az Úr szeret és megsegít. A szüleim döbbenten figyelték a döntésemet, ők rajongtak a pap fiukért, de amikor megjött az unoka, megbékélt a lelkük.
Papnak érzem magam, annak ellenére, hogy nem maradtam hűséges a szolgálatban.
Logopédiai, gyógypedagógiai diplomát szereztem, most előzetes letartóztatásban lévő fiatalokkal dolgozom. Ha csak egy gyereket más útra tudok téríteni, már megérte.
Ott mindenki tudja rólam, hogy pap voltam, és mivel nem mentettek fel, státusz nélküli papi szolgálatban vagyok. Úgy is gondolkodom, és úgy is cselekszem. Aki rákérdez, hogy mi történt, elmondom. Vállalom, ez az én életem. Házasságban élek, és ezt gyönyörűnek élem meg.
Jan, aki hazát váltott
Meddig maradsz? – kérdezte tőlem Gabi, amikor megérkeztem Magyarországra. Nem tudom, feleltem, csak egy útra váltottam jegyet. Akkor már több mint fél éve ismertük egymást. Új-Zélandon találkoztunk, ahol mindketten egy önismereti, önfejlesztő tréningen vettünk részt. Rögtön megtaláltuk a közös hangot, jól megértettük egymást, bátran mondhatom: egy nyelvet beszéltünk. Másfél hónap múlva visszautaztam Londonba, onnantól kezdve reggel-este skype-oltunk, leveleztünk. Nem okozott problémát, hogy eldöntsük, hogyan tovább.
Gabi azt szerette volna, ha a gyerekei magyar iskolába járnak, lengyelként pedig Magyarország egzotikus helynek tűnt. Csak viccelek – sosem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogok élni, de ide húzott a szívem. Korábban az a típusú üzletember voltam, aki hétvégén és ünnepnap is dolgozik. Aztán jöttek a változások: a válásom és az apám infarktusai rádöbbentettek, hogy az élet nem csak arról szól, hogy agyonhajszolom magam. Kihívást kerestem saját magamnak, munkától független biztonságot, amely nem zár börtönbe. Akkor költöztem Angliába, önismereti kurzusokra jártam, így jutottam el Új-Zélandra is. Magyarországra egy bőrönddel és egy kézitáskával érkeztem, ez volt mindenem. A reptéren nem engedtek fel többet, hiába állt a jegyen, hogy két kézipoggyászt hozhatok. Úgyhogy a könyveket és a ruhákat ott kellett hagynom. Ezeket lehet pótolni. Nekem fontosabb volt az, hogy feljussak a gépre. Nem tartom ezt emberfeletti lépésnek. Kétségünk sem volt, hogy együtt akarunk lenni, már a legelső perctől fogva. Én rá vártam, ő pedig rám.
Ha gondolkozunk, agyonelemezzük a helyzetet, csak magunknak állítunk akadályt. Mi nem láttunk korlátokat magunk előtt, és azt mondtuk, ha lesznek is, majd legyőzzük őket. Ez csak attól függ, hogyan állsz a kihívások elé. Ha legbelül biztos vagy magadban, cselekedni kell, más nem számít, nincs helye a félelemnek. Nem kellett idő, hogy tudjam: ez az, amit akarok. Ennek négy éve már, és még mindig nem váltottam meg a visszaútra szóló jegyet.
Obi, aki megküzdött az előítéletekkel
A szüleim sosem fogadják el ezt a kapcsolatot, és attól félek, téged sem fognak – mondta nekem Anna, és ez nem csak az ő orvos családjára vonatkozott.
Tudtam, otthon nekem sem szőke, kék szemű nőt néztek ki. A fehér bőrű lányokra anyám mindig azt mondta, hogy könnyűvérűek – és ez volt a legkevesebb. Tiszteltem Anna szüleit, mert tiszteltem a nőt, akit felneveltek, de nem kellett az áldásuk. Körbekérdeztük az ismerősöket. Ami meglepett bennünket, az nem is a szülők őszintesége volt – az ő szüleiknek is voltak elképzeléseik, kit látnának szívesen a fiuk, lányuk mellett –, hanem hogy az elvárásokat mindennél fontosabbnak tartották. Anyámmal szoros a kapcsolatom, én is évekig vitáztam vele arról, meddig ér a szeretete. Anna szülei tanult, művelt emberek, járják a világot, és azt tanították a gyerekeiknek, hogy egyenlőként nézzenek a társaikra, mindegy, milyen a bőrük színe. Értsék meg és fogadják el őket, de kimondatlanul azt kívánták: csak szerelembe ne essenek velük. Annával Londonban ismerkedtünk meg.
A húszas évei elején egy baleset után rászokott a fájdalomcsillapítókra. Elmesélte, hogy örül, hogy Angliában végre nem az számított, mi történt vele, honnan jött, nem figyelik minden lépését, mint otthon. Felszabadult volt. Öt hónap után viszont szakított velem, azt mondta, túl sok a különbség, nem biztos, hogy kibírjuk az otthoni próbatételeket és előítéleteket. Ekkor már együtt éltünk, házasságról és gyerekekről beszéltünk. Tudtam, hogy elutazik, és míg nem volt otthon, az egykor közös lakást virágokkal szórtam tele.
Felhívtam a nigériai prófétámat. Folyóvizet hozattam, ahogyan mondta, egy hétig állt a víz az üvegekben, míg nyálkás, mocsárszagú réteg nem úszott a tetején. Megfürödtem benne. És tényleg visszajött. De beteg volt, testileg-lelkileg. A szüleivel összeveszett, és titokban újra gyógyszereket kezdett szedni. Kértem, hogy adja ide nekem őket. A lelkét kellett megszabadítani a fájdalomtól. Azt mondtam, mostantól egyet sem vehetsz be, böjtölj öt napig, és én veled tartok. Már többször próbált leszokni, de sosem sikerült hosszabb időre. Aztán, talán mert tudta, hogy mindig mellette vagyok, sikerült. Nagyon nehéz volt, gyakran mintha démon költözött volna belé. A barátai féltek tőle, elkerülték, dolgozni nem tudott. Most már szabad a lelke, és a teste sem fáj. Azóta találkoztam a szüleivel, jó emberek. Megszerettem őket, és úgy érzem, ők is engem. Vigyázok a lányukra. Az édesanyja azt mondta: a szerelemhez erős szív kell. Obi a nyelvünkön azt jelenti: szív.
