 |
| Mester Dóra |
Mester Dóra – szexoktató
„»Jobb, ha nem tudja, mert nem akarom megbántani.« Ez egy elég tipikus kifogás azok szájából, akik nem akarják vállalni az azzal járó fejfájást, hogy félrelépésüket szükségszerűen csak néminemű érzelmi költségek árán tudnák otthon beadagolni. Nem akarok álszent lenni, én is csaltam már, és engem is csaltak meg. Mindkettőnek megvolt az ára, és megvoltak a tanulságai. Szerintem nincs és nem is lehet egyetlen követendő szabályt felállítani a hűtlenkedésre. Annyira egyszerű egy ilyen szituációban találnunk magunkat, és annyi mindentől függ, hogy ezt akarjuk-e és hogyan megosztani a partnerünkkel. Mi motiválta a félrelépést? Valami »otthoni« hiány, vagy csak szembejött egy új találkozás? Ez csak egy kaland volt, vagy vezet bennünket tovább is? Egyáltalán mi számít hűtlenségnek? Egy beszélgetés, egy csók vagy egy dugás? Szex vagy szellem? Miért nem akarom megosztani a párommal? Félek, hogy elveszítem, hogy ez problémákat fog közöttünk szülni?
Persze bennem ilyenkor óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy akkor miről is szól az a párkapcsolat, miért nem mondjuk el, vagy miért nem akarunk akkor inkább szakítani? Szerintem a titok ígyis-úgyis távolságot teremt közöttünk. Az a kérdés, hogy mennyi ilyen távolságot – nevezzük privát szférát – igénylünk egy-egy kapcsolatban, és hogy az a konkrét kapcsolat mennyit bír el ezekből. Mostanában több olyan fiatal nő is jár hozzám beszélgetni, akiket rendszeresen megcsal a barátjuk. Vagy elmondják maguktól, vagy lebuknak, olyankor sírnak-rínak, esküdöznek. Ezt én nem értem. Az én szigorúan előítéletes magánmeglátásom szerint ezeknek a pasiknak vagy valami komoly önértékelési gondjuk lehet, vagy morálisan működnek nagyon másképp, de szerintem sportot űzni a hazudozásból nem annyira jófejség. Szerintem már egy olyan világban élünk, amelyben fel lehet azt vállalni, hogy több kapcsolatom van párhuzamosan, mindegyikben mást és mást keresek, és ehhez nem kell szükségszerűen átverni mindenkit. Felnőtt emberek vagyunk, meg lehet találni azokat a partnereket, akik szintén nem a monogám párkapcsolatot keresik. Abban én személy szerint nem hiszek, hogy a látszólag működő – de alapvetően hazugságokra épülő – párkapcsolathoz mindenáron ragaszkodnunk kellene, vagy hogy ez hosszú távon mindkettőnk számára kielégítően működne. Annyi más út is van, de úgy tűnik, hogy sokszor nem szeretjük a költségesebbet választani.”
 |
| Major Klára |
Major Klára – mediátor
„»Amiről nem tud a másik, az nem fáj.« Folytathatom úgy a címet, hogy igen, képzelhetjük, hogy nem fáj, de mérgez. Mert ha megtörténik egy félrelépés, vagy annak csak a vélelme merül fel bármelyik félben, nos annak oka kell, hogy legyen. Egyébként pedig egy párt látok magam előtt, akik ott ülnek a mediációs irodában, és a kérdésre, miért kérik súlyos magánéleti problémájukban a mediátor segítségét, nagyon-nagyon sokszor néznek fel, nehezen formálva a szavakat, és mondják: mert megcsalt, mert félrelépett, mert van valakije – vagy legalábbis úgy érzik, hogy ez történt. Tudás és sejtés – nos, ez gyakran nem ugyanaz. De a gyanú éppen úgy fáj, mint a tudás, sőt gyakran jobban. Hiszen még azzal a sérelemmel is társul, hogy a másik nem őszinte, hogy hazudik, hogy bujkál. »Ha legalább a szemembe vágná!« – hallani gyakran. Mert olyan nincs, hogy a másik nem tudja. Hogy nem akarja tudni, olyan van. Mert jobb magunk előtt is eltagadni, hinni abban, hogy még nincs minden veszve, rosszul ítélem meg a helyzetet, hiszen tegnap is milyen szép csokor virágot hozott, befizettük már a nyaralást is. És aki elmondja?
Talán nagyon becsületes kiállásnak tűnik ez sokak szemében, de végül mindig kiderül, túl nagy a teher a kapcsolatból ki-kilépő számára ahhoz, hogy azt egyedül viselje, hordozza. És ha a saját terhét nem bírja, megpróbálja megosztani: tűnjék bár első pillanatban ellentmondásosnak is, éppen azzal, aki az addig megcsalt, becsapott társ volt. Tehát megmondani vagy elhallgatni? Ez is egy kérdés, csak nem a valódi, és semmiképpen sem az első a kérdések sorában. Mert az első kérdés mindig az, miért történt meg az, ami megtörtént? A válaszokat, okokat megtalálni nagy erőt, elhatározottságot, bátorságot feltételez – és éppen az érintettektől. Tudom, nem könnyű.
 |
| Dr. C. Molnár Emma |
Dr. C. Molnár Emma – pszichoterapeuta
„A megcsalás következmény, egy párkapcsolatban nem a félrelépés jelenti a törésvonalat, azt másutt kell keresni. Párkapcsolati szakértőként én úgy gondolom, ha nem egyszerű botlással van dolgunk, úgy az elköteleződés vállalásának problematikája az alapprobléma, ahol a csalfa félnek elsősorban önmagát kell vizsgálnia, s nem a másikat terhelni. Egy harmadik személy – egy szerető – bevonása, illetve a hűtlenség beismerése valójában nem más, mint a probléma eltolása.
A kérdés az, hogy mi okozta a hűtlenséget: érzelmi vagy élményszükséglet generálta? Ha hiányérzet a probléma, akkor a kapcsolat fejlesztésével, őszinte beszélgetéssel ezen igenis lehet dolgozni. Tudni kell felismerni a hiányérzetet, nem szabad azt a szőnyeg alá söpörni, a hűtlenség ugyanis ott kezdődik, amikor a hiányérzetről nem beszélünk – a félrelépés nem más, mint ennek a következménye. Csalfa az, aki a kapcsolat fejlődéséről lemond.”
 |
| Soma Mamagésa |
Soma Mamagésa
„Ebben a kérdésben én teljesen egyetértek korunk egyik legnagyobb ma élő terapeutájával, Bert Hellingerrel – a családállítás módszerének megalkotójával –, miszerint túl nagy kérés egy életen át hűséget várni el a másiktól, és ha félrelép valamelyik fél, akkor hallgasson róla. Viszont »kiengesztelésképpen« tegyen valami jót a másikkal. Hellinger szerint így áll vissza a kapcsolatba az egyensúly – ami minden kapcsolat mérföldköve. »Jaj de drága vagy, hogy elkényeztetsz, már megint kapok tőled csak úgy egy doboz finom bonbont? Khmmm…« A szerelem már más téma, azt nem lehet eltitkolni. Vagy legalábbis aki ezt nem veszi észre a partnerén, alaposan homokba dugta a fejét. A hosszú távú szeretősdi (én ezt az állapotot nem ismerem) véleményem szerint egy olyan dolog, ami alapvetően valamiféle hiányra utal a kapcsolatban. Hogy ez a hiány egyáltalán pótolható-e vagy sem, teljesen egyéni. A futó kaland viszont súlytalan dolog és magánügy. Felesleges átpakolni a másikra, hogy aztán ő kattogjon az egészen. Aki elmondja, az bátran lobogtathatja az »őszinte voltam« lobogót, a másiknak ezzel fájdalmat okozva. Én nem ezt választom, de meg tudom érteni azokat is, akik szerint épp az a megcsalás, ha nem osztom meg mindezt a partneremmel. Azért, mert összetartozunk, nem gondolom, hogy mindent tudni kell a másikról. Szeretjük és támogatjuk egymást, elköteleződtünk, innentől pedig óvjuk a kapcsolatot, és törekszünk arra, hogy azt adjuk a másiknak, amit mi magunk is kívánunk.”
 „Van, aki szerint a hűség döntés, van, aki szerint maga a lehetetlen, a nem létező, van, aki szerint a hűség inkább technika, mint etika. Azt gondolom, mindenkinek igaza van, és mindenki megérthető. Nincs jogunk egymást elítélni. Eszembe jutott egy ismerősöm, akinek 20 éven át volt a férje mellett szeretője. Azt mondta, képtelen lett volna leélni egy életet a férjével, ha nem lett volna szeretője. Így viszont szeretetben és harmóniában éltek együtt. Érezte, hogy a férjének is van valakije, de soha nem beszéltek erről egymásnak. Ők ezt választották. Szerintem én erre soha nem lennék képes. (…) Abban hiszek, hogy ha hazudok, akkor engem is átvernek, vagy becsapnak, meglopnak, talán többszörösen is. De hát sokfélék vagyunk” – írja Soma legújabb könyvében, a Tiszta szexben. |
