Távszerelem: “Legalább a szülésre jöjjön haza!”

Amikor összeakadtak, Tamás Londonban dolgozott, Adriennek tehát nem volt zsákbamacska, mire is vállalkozik. Kezdetben órákat skype-oltak és msn-eztek, aztán inkább átálltak a telefonálásra, mert a net folyton szakadozott, és a munkanap után nem akartak még este is a gép előtt ülni. Beállt a napi rutinjuk: reggel és délelőtt rövidebben, este hosszabban beszélgettek. De tulajdonképpen még csak ismerkedtek. Tamás fél évvel a megismerkedésük után egy másik angliai városba, Derbybe szerződött, az új munkahelyéről pedig szerencsére gyakrabban tudott hazautazni. Ekkor kerültek igazán közel egymáshoz. A megérkezések kezdetben valóságos ünnepek voltak, bár ahogy mesélik, ők nem a filmekből ismert drámai, egymás nyakába omló pár. Adrit a barátnői csinosítgatták, Tamásnak pedig lendületesebben ment a munkája a hazaérkezése előtti napokban. Érkezés előtt e-mailen küldött zeneszámokkal hangolódtak egymásra. Az izgalmas, várakozással teli időkre a mai napig szívesen emlékeznek. Tamás mindig nagyon figyelt arra, hogy kis ajándékokkal kedveskedjen a barátnőjének: sokszor, mielőtt elutazott, elrejtett valamit a lakásban, amit később Adrinak meg kellett keresnie. De volt olyan is, hogy az ajándék, amelyet a lánynak meg kellett találnia, maga Tamás volt, aki – mivel a munkája éppen úgy hozta – váratlanul haza tudott utazni pár napra. Hűtőn hagyott ajándékmágnesek, munkahelyre küldött virágcsokrok: ezek mind-mind erősítették a kapcsolatukat. „A búcsúzkodásokat utáltuk, szomorúak voltunk már az elválás előtti napokban is. Adri mindig sírt, én pedig… Én szeretek minél előbb túl lenni ezeken a rossz pillanatokon, érzéseken” – emlékszik Tamás.

A döntés

„Az első év volt a legnehezebb. Akkor előfordult olyan is, hogy két hónapig nem találkoztunk, de aztán beállt egy megszokható ritmus, és 3-4 hetente láttuk egymást. Bár akkor meg azt éreztük kevésnek” – mondja mosolyogva Adrienn.
Ha elváltak, vagy ha éppen újra találkoztak, az első éjszaka mindenképpen furcsa volt: megint meg kellett szokni az új helyzetet. Abban egyetértenek, hogy mindig annak könnyebb, aki elutazik, mert őt több inger éri, kevesebb ideje jut tépelődni. „A kapcsolatunk elején én bizalmatlanabb és zárkózottabb voltam, de aztán Tamás megtanított rá, hogy bármilyen kétségünk adódik, mindent meg kell és meg tudunk beszélni.” 2010 karácsonyán Adrienn egy rosszul sikerült közös síelés miatt egy időre egyedül akart maradni. „Azt éreztem, hogy ennek a jövés-menésnek sosem lesz vége, én nem erre vágyom, belefáradtam.” Tamás persze megijedt, próbált mindent bevetni, hogy lelkesítse a barátnőjét, de ekkor már mindketten érezték, hogy lépniük kell, el kell dönteniük, hogy hol és hogyan folytassák a közös életüket. Mindketten a másikra vártak. Tamás titokban arra számított, hogy Adrienn költözik ki hozzá, Adri pedig remélte, hogy a barátja itthon is rátalál egy olyan munkahelyre, amelyet ugyanúgy tud majd szeretni, mint a kintit. Már nyár volt, amikor Tamást felkereste egy magyar székhelyű cég, tetszetős feltételeket ajánlva neki. „Megcsillant a fény az alagút végén” – meséli Adri. Tamás azonban nagyon elbizonytalanodott. Tanácsot kértek itthon élő barátaiktól, külföldön élő házaspároktól, szülőktől, végül egy elkeseredett este papírra vetették az érveiket pró és kontra… A végén Tamás kijelentette: nem képes hazaköltözni, és az éjszaka közepén elviharzott a lakásból. Egy óra múlva viszont a végleges döntéssel és ezzel a vallomással tért vissza: „Nem tudok nélküled élni.” Adri tudta, hogy ez így van, és a kijelentés felér egy lánykéréssel, de a sok lezárandó ügy, a fiú munkahelye körüli egyezkedések miatt csak akkor hitte el, hogy a barátja végérvényesen hazaköltözött, amikor októberben – Tamás előtt egy nappal – megérkeztek a csomagjai.

Kellemetlen meglepetés?

Adri és Tamás révbe értek. Boldogok itthon és együtt, szeretnének kisbabát, csak Tamásnak még kell egy kis idő, hogy visszaszokjon a lassabb tempóhoz. Az eddigi itthoni életükből két nehezebb hét volt: munkahelyi problémák keltettek feszültséget köztük. „A folytonos pörgés után még meg kell szoknunk az olykor szürke hétköznapokat. De olyan rejtett tulajdonságaink biztosan nincsenek, amelyek kellemetlen meglepetést okozhatnának – nevetnek. – Nemigen hisszük, hogy adódhatna olyan probléma, amit ne tudnánk közösen megoldani.”

Kollégisták voltak, amikor megismerkedtek, és Zsófi már a második héten bejelentette, hogy valószínűleg élni fog egy kivételes lehetőséggel: Dublinba utazik, hogy egy kórházban dolgozzon. Szabolcs szerint nagyon jó, hogy éppen Zsófi utazása előtt találkoztak. Annak a két gondtalan, szerelmes nyári hónapnak az emléke adott erőt mindkettőjüknek a folytatáshoz. Már több mint öt éve élnek (táv)kapcsolatban, ebből a fiú fél évet töltött kint Zsófival. Nem zavarta, hogy Írországban a saját szakmájában nem talált munkát, élvezte, hogy a szerelmével lehet. Aztán visszautazott Magyarországra, hogy befejezhesse az egyetemet. Kéthavonta találkoznak, a leghosszabb, egymástól távol töltött idő három és fél hónap volt. Zsófinak meglehetősen magas a telefonszámlája, mert ha éppen reggel nyolckor van szüksége Szabolcs biztató vagy segítő hangjára, akkor nem várja meg az estét, a skype-olást. „Tudom, hogy ha bepötyögöm Szabi számát, akkor mindenre megkapom a választ” – nevet.

Van, hogy nehéz

„Néha megijedek, nehogy megszokjam, hogy az életünk két hónapos különlétekből, aztán néhány napos együttlétekből, vagyis többé-kevésbé kiszámítható blokkokból áll. Nehogy azon vegyük észre magunkat, hogy már csak megszokásból vagyunk együtt” – mondja Szabi. Ennek ez idáig sosem volt komoly veszélye, kérdés azonban, hogy meddig lehet még így folytatni. Most amolyan tiniszerelemben élnek, a ritka találkozások miatt folyton vágyakoznak a másik után. Zsófi tele van tervekkel, ahogy mondja, érzi, hogy ketyeg az órája, 35 éves lesz, szeretne babát, közös, kispolgári, nyugalmas életet, de közben még a továbbképzéseit, a gyakorlatát is be szeretné fejezni. Néha azon viccelődnek, hogy igazából még nem is éltek együtt, mi lesz, ha eljön az az idő… Ám abban is biztosak, hogy nem sikerülne így élniük, ha nem lennének egymáshoz valók. Még két évet adnak így maguknak, aztán eldöntik, hogy hol telepedjenek le. Lehet, hogy itthon, esetleg Hollandiában, Svédországban, Ausztriában vagy az Arab Emirátusokban, mert Zsófi szaktudását ezekben az országokban becsülik meg anyagilag.

A szükséges plusz

De mi kell egy ilyen jól működő távkapcsolathoz? Zsófitól és Szabitól hamar jön a válasz: rugalmasság és bizalom. Rajonganak a reptéri találkozásokért.
„Imádom, hogy két hónap alatt mindig változik valami Szabin. Amikor megnő a haja, olyan, mint egy olasz pasi, és megint belezúgok – meséli lelkendezve
Zsófi. – Ezek a pillanatok tartják bennem a következő két hónapban a lelket.” Fontos, hogy a családjuk is támogatja őket. Biztosak abban is, hogy ha nem lettek volna Pécsen kollégisták, ahol maximálisan megtanultak alkalmazkodni másokhoz, ha a családjuk nem szétszórva élne az ország minden részén, akkor ma nem volnának ennyire rugalmasak. És amiben igazán profik lettek: a szervezés. A szabadságok és a családi, baráti látogatások hibátlan összeegyeztetése, a busz-, a vonat- vagy a repjegyek intézése. Rengeteget utaznak. És a legjobb dolgokat, amelyeket a világban tapasztalnak, átveszik és beépítik majd a közös életükbe – amely két év múlva, remélhetőleg, végleg elkezdődik. Azt mondják, az utazás fertőző. Nehéz megállni, ha egyszer elkezdte az ember.

A cikk ötlete személyes indíttatású volt. Hét évvel ezelőtt, amikor a férjemmel találkoztam, minden kényelmes ritmusban haladt az életünkben. Ő sportmenedzser szakos főiskolás és harcművész volt, én egyetemista. Akkoriban kapta Géza az első komolyabb kaszkadőrmunkáját, de a folytatást mégsem vettük biztosra.
Amikor azonban másfél évvel ezelőtt összeházasodtunk, már a feje tetején állt az életünk. Az esküvő napját is el kellett tolnunk egy váratlan munka miatt, aztán úgy tűnt, hogy Géza haza sem ér rá, de csak sikerült neki.

Külön utakon

Elfogadtam, hogy a közös életünk egy felgyorsult időszakát éljük, én is elkezdtem hát olyan lehetőségeket keresni, amelyekkel világot láthatok. Így esett, hogy az egybekelésünk után néhány héttel három hónapra a trópusokra utaztam dolgozni. Sokan kétkedve nézték a kapcsolatunkat, de mi egy percig sem gondoltuk, hogy kárt tehet benne a távolság.
Addig sem volt jellemző, hogy rákényszerítettük volna a másikra a saját baráti társaságunkat, nemegyszer adódott úgy, hogy esténként különböző helyeken buliztunk. Amíg én hónapokig a Föld másik oldalán szívtam magamba a napfényt, Géza Máltán forgatott két hónapig, ahová eredetileg két hétre hívták. Így a mai napig úgy érezzük, hogy nagyon is hasznosan töltöttük azokat a napokat. Előfordult, hogy hosszabb útra indultam, és amikor hazatértem, a férjem nem volt otthon, mert éppen egy másik országban dolgozott. Ilyenkor nem könnyű, de amíg jól vagyunk, addig szomorkodásra nincsen ok. És visszagondolva, a nehézségek csak erősítették az addig is biztos kapcsolatunkat.

Sok kérdőjel

Az elválás nagyon rossz – még akkor is, ha az ember esetleg valami klassz helyre megy. Ezer dolog kavargott a fejemben minden induláskor: csak le ne zuhanjon a gép, csak úgy alakuljon Géza munkája, hogy tényleg utánam tudjon jönni, és nehogy lesérüljön a forgatáson. A féltékenység ezek között a legkisebb szerepet játszotta, de azt azért nem mondom, hogy sosem volt bennem némi aggodalom emiatt. Ám amikor egyszer Géza skype-on azért jelentkezett, hogy megkérdezze, elvállalhat-e a forgatáson egy erotikus jelenetet, amely verekedéssé fajul, akkor először is jót nevettem, hogy milyen sanyarú sorsa van, ugyanakkor még biztosabb lettem a hűségében. Ami nehéz ebben a műfajban? Ha új helyeken járok, érdekes emberekkel találkozom, mindig azt kívánom, bárcsak a férjem is ott lehetne, és megoszthatnám vele az élményt. A viszontlátások azonban felejthetetlenek. Minden alkalommal olyan, mintha happy endes filmek szereplői lennénk, amikor a szerelmesek a nehézségek ellenére végre ismét egymásra találnak.

Végre együtt

Sosem bánta meg egyikünk sem, ha elindult. Fontosak a szakmai tapasztalatok és persze a vágyak is. Ha itthon vagyunk, akkor folyton az óceánpartra gondolunk, a távolban pedig az itthoni emlékeinkből táplálkozunk. Mostanában sem csillapodik a ritmus: ha együtt vagyunk, élvezzük az itthoni együttlétet, a közös napokat. És bár a baba már úton van, Géza utazásai, munkái továbbra is kiszámíthatatlanok (most utazott Londonba egy hónapra). Az egyetlen feltételem, hogy a szülés idején díszletkard helyett majd a kezemet szorítsa.