A társaságban az „álompár” pozíció évek óta be volt töltve, ők voltak az etalon, az eleve elrendeltség mintapéldái: egyikük komoly zenész, másikuk szobrász, hasonló a családi, anyagi és vallási hátterük, ugyanazokat a könyveket olvasták, együtt jártak futni, kijöttek egymás családtagjaival, a ruhatáruk darabjai rímeltek egymásra, és befejezték a másik mondatait. Hirtelen szakításuk mindenkit szíven ütött: hogy tehették ezt velünk, hétköznapi halandókkal, akik eddig az ő példájukba kapaszkodtunk? Akik esünk-kelünk, összebútorozunk, majd szétköltözünk, és akik miattuk hittük el újra meg újra, hogy eljön még az a holtomiglan-holtodiglan.
Ők erről persze aligha tehetnek: a tökéletes jelzőt nem ők aggatták magukra, legfeljebb önkéntelenül is meg akartak felelni ennek. Kívülről nézve ez könnyebb is, mint gondolnánk: elég néhány látványos harmóniaelem – hasonló érdeklődés, egyforma mániák, azonos életforma –, és máris ott az ideálisnak kikiáltott kapcsolat, annak minden terhével és átkával. Mert így maguk a felek is könnyedén elhihetik, hogy feltett kézzel ülhetnek a rózsaszín fotelben, hiszen őket sebezhetetlenné tette a sorszerűség.
HATÁROK NÉLKÜL
Valami hasonló történhetett a belsőépítész Tanjával és a volt barátjával is. A szerb lány 27 évesen, egy budapesti szemináriumon ismerkedett meg az akkor 24 éves, pécsi sráccal, aki kisebb műalkotásoknak is beillő, töltőtollal írt leveleivel vette le a lábáról. A rajzszakos srác hamar megtanult szerbül, idővel pedig Tanja is beiratkozott magyar szakra, mire Pécs és Belgrád között végül Budapesten kötöttek ki. De számukra szinte mindegy is volt, hogy hol élnek, hiszen az életük minden apró részlete összepasszolt: mindketten rajongtak a japán művészetekért és a képregénykultúráért, Tanja a búvárúszást, a srác a Kispált tette közös szenvedéllyé, és persze ott volt a zene, mindkettejük lételeme.
„Nagyon érzékenyen reagáltunk egymás dolgaira, egyezett az ízlésünk és a stílusunk, a munkában is mindig a másikhoz fordultunk véleményért.” A kapcsolatnak a kétnyelvűség is különös bájt adott: a nyelvek keveredéséből idővel saját, titkos szavaik lettek. Ha viszont vitára került volna sor, a konfliktust Tanja a nyelvi hiányosságok számlájára írta. Nem tulajdonított jelentőséget a figyelmeztető jeleknek, és a hozzáállásbeli különbségeket kulturális hozadéknak tudta be. Míg Tanja művészeti iskolába járt, a barátját a reklámszakma találta meg – valahol itt kezdődött, hogy külön történetet kezdtek írni.
„Én egy pörgős-balhés nagyvárosból jöttem, buliról bulira éltem évekig, de mire mi ketten összetalálkoztunk, lelassítottam. Ő viszont az új közegben pont hogy magasabb fordulatszámra kapcsolt, és ebbe sok minden belefért.” Tizenegy éven át hegyeket mozgattak meg ezért a kapcsolatért, mire Tanja rádöbbent, hogy van egy harmadik fél is közöttük. „Nem hiszem, hogy egy kitérőn elbukhat egy életre tervezett kapocs. De a kitérőkből szinte rendszer lett, itt már nem lehetett nem észrevenni, hogy mást akarunk.” Visszanézve Tanja mégsem a hibást keresi: „Hogy nem akartam-e küzdeni a kapcsolatunkért? Dehogy! Elengedtem, mert egy szerelem addig él, amíg vannak közös céljaink, amíg van közös dolgunk, márpedig nálunk éppen ez tűnt el.”
A SZURKOLÓTÁBOR
Egy közösen szocializálódott párosnál a szakítás a baráti kört is próbára teszi: nehéz ilyenkor „jól viselkedni”. És ez még nem minden: „A törés sokszor a környezetet is megtépázza, ami több tényezőre vezethető vissza – mondja dr. Meskó Norbert párkapcsolati kutató. – Először is, az álompárok létezése már önmagában frusztráló lehet, mert a társas összehasonlítás elmélete szerint alapvetően kudarcnak éljük meg, ha önmagunkat a közvetlen környezetünkben élőkkel összevetve alulmaradunk. Márpedig egy álompár (akármit jelentsen is a szó) éppen ezt generálja. Olyan tökéletességet képvisel, amilyen a valóságban nem is létezik, nekik mégis sikerült. Az ilyen kettősök általában az átlagosnál szebb, sikeresebb, illetve a belőlük áradó harmónia által ideálisnak tartott párosok.
Ami viszont a szakítást illeti, az még akár elégtétellel is szolgálhat az irigykedőknek, hiszen így kiderülhet, hogy ők is csak esendő emberek. A közvetlen környezetből viszont erős szorongást válthat ki ugyanez, mert a közeli barátok érintettséget érezhetnek: ha nekik sem sikerült, akkor mi lesz velünk? Egy párkapcsolat működése azonban nem csupán a külsőségeken alapul. „Gyakran észleljük egymáshoz valónak azokat, akik vonzerejükben vagy akár egyes vonásaikban is hasonlítanak egymásra. A hosszú távú párkapcsolatok sikere és az elégedettség mértéke azonban más tényezőkön is múlik: a közös értékrend, a hasonló életszemlélet, a közös célok mind-mind olyan jellemzői egy intim kapcsolatnak, amelyek megkönnyíthetik a konfliktusok rendezését.”
(…)
A számos hasonlóság látszólag önműködővé teheti ugyan az együttélést, de csak addig, amíg a tökéletesre csiszolt burkot meg nem roppantja az első igazi kihívás. Ugyanabban a társaságban, ahol egy tökéletes, mindenki számára mintaként állított művészpáros a szétköltözésnél tart, ott van a tökéletlen páros is: két tagja tűz és víz. Más az ízlésük, más a személyiségük, máshogy beszélnek, mást hoztak otthonról, máshogy öltözködnek, és különböző konyhabútorra mutatnak rá a katalógusban. Az ő kapcsolatukra senki nem tett volna egy lyukas garast sem. De minden különbözőségük ellenére megküzdöttek az ellentétekkel, és a mindennapjaik szintjén felépítették a maguk tökéletességét: nem hiányoznak köztük a viták, de legalább a beszélgetések sem, az értékrendjük, az emberismeretük, a világlátásuk anélkül is egyezik, hogy ugyanúgy közelítenék meg a dolgokat. Tudják, hogy mi lényeges, és mi nem az, így pedig arra is komoly esélyük van, hogy az apróságokon akár öregkorukig elvitázzanak. Ezt a közel sem tökéletes párost tényleg van miért irigyelni.
További érdekes írások a Marie Claire magazin decemberi számában! Kérd az újságosoknál!
