Jó néhány éve ismertem meg Zitát, ugyanabba a fitneszközpontba jártunk sportolni. A kétgyermekes barna hajú, 35 éves, kreol bőrű nő sportosan, üdén, vidáman érkezett a saját egyediségét hordozó ruháiban. Eleven lénye, festék nélkül is szép arca, a mozdulatai magukban hordozták a természetességet, a nőiséget. Mindig vidámnak láttam, érzéki nevetése azt üzente, ízig-vérig nő. Mikor még nem ismertem igazán, azt gondoltam, íme, egy jó nő, anyagi gondok nélkül, aki tesz magáért, tudatosan őrzi meg teste fiatalságát.
fotó: Klaus Kampert
Ahogy egyre jobban megismertem, láthatóvá vált, az anyaság mennyire fontos a számára. Az egymást követő két szülés, a gyerekek – Zotya és Rozi – gondja, az oviba szoktatás, a gyerekek tehetségének kiteljesítése a teljes napját lefoglalta. Nem dolgozott, de elejtett félmondatokból tudni lehetett, ez nem áldozatvállalás volt részéről, hanem férjével együtt, közösen döntöttek így. Sokan irigyelték őt. Egész nyáron tengerparton vagy tóparton laktak, télen pedig igyekeztek minél többet a hegyekben lenni. Mégis azt éreztem, Zita magányos; férjéről nem lehetett hallani, nem lehetett látni őt, nem beszélt róla.
A segélykiáltás
A semmiből bukkant fel hirtelen, telefonon hívott: “Szeretnék veled beszélni, szeretném valakinek elmondani, megőrülök, kifolyik belőlem a sok-sok érzés, vívódás, kétség! Szeretnék megkönnyebbülni, úgy érzem, mindjárt szétszakadok!” Az ajtó előtt egy szép nő állt. Nem változott, csak a tekintete és a mosolya vált megtörtté. Mesélt arról, mennyi öröme van gyermekeiben. Láttam, milyen boldoggá válik az arca, büszke a pillantása, egészen mást sugárzott felém. Kérdésemre – hogyan érzi magát mint nő? – elszomorodott, és mesélni kezdett.
A kettészakadt élet
Van a család, ahol minden nap egyformán zajlik, amikor a verkli magával ragadja, és bár szeretettel, de egyedül tartja otthon a frontot. Megéli az anyaságot, de nem érzi, hogy férje, Laci érezné női lényét, lelkét. Nincsenek beszélgetések, csak a “hozol egy kiló kenyeret?” típusú feladatmegosztások. Zitának hiányoznak az intellektuális élmények, az érzelmi kapcsolódás, a nőiségének járó kedvességek. Elmeséli, hogy amikor férjét megismerte, vonzotta a férfi titokzatossága. Állandóan úton volt a párja, mindig máshol, és tetszett a fiatal nőnek, hogy minden körülmények között feltalálja magát. “Ha az Antarktiszra kerül, akkor is tudja, merre, mennyi, hol, mi van – pillanatokon belül otthon érzi magát a jégmező közepén is!” – mondja. Ma azonban már másként gondol párjára. “Tudod, tök jól tudunk együtt lenni, csak beszélgetni ne kelljen! Amikor úton vagyunk, akkor egyikőnk sem érzi szükségét a szavaknak, a sok impulzus mindkettőnket lefoglal. Így akkor én is jól érzem magam. Éppen ezért sokat utazunk, állandóan megyünk. De amikor megállunk, akkor nagyon magányos vagyok. Jó ideje már a szex sem működik, úgy élünk, mintha testvérek lennénk, akik nagyon szeretik ugyan egymást, de ennyi.”
fotó: Jan Saudek
Zita másik élete egy barátság
A Zsolttal való kapcsolatában megkap mindent, ami a párkapcsolati oldalon hiányzik. Gyermekkori szerelem volt valaha, mára egy évek óta tartó, állandó kapcsolattartás, intellektuális élményhalmaz, érzelmi kötelék. Veszélyes zóna, hiszen ahol az érzelmek csoportosulnak, oda a vágy is hamar befészkeli magát. Mikor ezt elmondom Zitának, bólogat.
“Amikor Zsolttal találkozom, akkor azt érzem, mintha a másik felem ülne velem szemben. Szavak nélkül is megértjük egymást, ki nem fogyunk a témából, rengeteget nevetünk. De valahol tudom, nem tudnék vele élni. Azt a stabilitást, amit Lacitól megkapok, Zsolt nem lenne képes megadni. Laci és a gyerekek a családom, nagyon fontosak számomra. De történt valami, ami hatalmas törést jelentett a lelkemben. A férjemtől távol kerültem érzelmileg, vádolom és hibáztatom őt, bár ahányszor ránézek, csakis “az” jut eszembe róla. Jó ideje nem működik a szex köztünk, egyre többet ábrándozom Zsoltról, hogy milyen a karjaiban lenni.”
Zita számára ez a barátság azt az érzelmi hiányt pótolja, amit ideális esetben a párkapcsolatokban egymástól kapnak meg a párok. A ritka találkozások, a vágyakozás az ára ennek az életnek. Zsolttól kapja meg azokat az érzelmi és intellektuális élményeket, amiket férjétől kellett volna. Kérdésemre, hogy miért van még férjével, azt válaszolta: “Nincs miről döntenem, a két pasit eggyé kellene gyúrnom!” Majd mesél tovább, körvonalazódik az élete.
Az abortusz
“Teherbe estem 8 hónapja egészen véletlenül, védekezés mellett. Szerettem volna megtartani a babát, de a férjem nem akarta. Megbeszéltük az abortuszt, de mintha a lelkemet vesztettem volna el. Mivel számomra ismeretlen volt az egész, gyanútlanul, de mégis rettegve mentem el a kórházba, egyedül, és ugyanúgy egyedül is jöttem haza, mert Laci a rokonokhoz ment a gyerekekkel – úgy gondoltuk, rájuk való tekintettel így lesz a legészrevétlenebb az egész. Nekem elkerülhetetlen volt a felutazás, hiszen az én testemet kellett odavinni, és “kiszedetni” magamból.
Valahogy feloldotta a feszült várakozást, a kórházi tartózkodást az, hogy elkezdődött az egész. Figyelnem kellett bizonyos utasításokra: hova milyen papír, hova kell mennem, aztán várni, míg nem szólnak, hogy bevehetem a gyógyszert – nyugtatót – egy korty vízzel, nem többel! Hirtelen meg akartam alázni magam: átfutott az agyamon, és mi van akkor, ha három korttyal veszem be, amikor belőlem meg “kiveszik”? Még ma is dübörög bennem, nem tudom magam elhatárolni az érzéstől, hogy kismama lehetnék újra. Nem szabadulok a gondolattól: kislány vagy kisfiú lett volna? Valahogy el tudtam képzelni, milyen lenne, ha megszülethetne; csak rá kell néznem a fiamra és a lányomra, ők is hasonlítanak egymásra – ránk.
Beszéltem telefonon Lacival is: csak a szomorúság, távolság, amivel jellemezhetném, bár a kapcsolatunk enélkül is elég sivár volt már érzelmileg. Anyám fél éve halott volt már akkor, még űr tátongott a helyén, és rengeteg ki nem mondott gondolat kavargott bennem – amit jó lett volna vele megbeszélni, de nem tudtam -, s hogy anyám még mellettünk lehetne, hiszen még nem volt olyan idős. Laci látta, szomorú vagyok, sajnált, együtt érzett velem, de ennyi, beszélni nem tudott az érzésekről. Ez volt az abortusz alatt és után is. Féltett, mondta is, nem szeretné, hogy depressziós legyek, és “megértette” velem, hogy mindenkinek jobb lesz így; ő egyébként sem akar gyereket.
 |
| fotó: tumblr |
Én meg szeretnék! Kiabáltam magamban, de volt egy pillanat, amikor világossá vált, tök mindegy! Az abortusz abban a pillanatban eldőlt, ahogy kimondta: ő nem akarja – és így már én sem. Akkor tört el valami bennem, de nagyon! Hogyan is akarhatnám, amikor ő a közös gyerekünkre mondott nemet? Rossz volt, hogy nem egyezett a nézetünk, de a legrosszabb az volt, hogy pont a számomra leggyönyörűbb dologról kellett lemondanom, döntenem a létéről. Ez hatalmas éket vert közénk.
Ekkor jött a képbe Zsolt, aki minden gondolatomat értette, aki biztatott, mellettem állt, akit bármiről kérdeztem, válaszolt, akinek építő ötletei voltak, aki hagyta azt, hogy kiadjam magamból az érzelmeket. Hallgatott, ha arra volt szükségem, nevettetett, ha az kellett. Nem untattam, hanem érdekeltem, szeretett a gyötrődésemmel együtt. Ezért ő nagyon fontos a számomra. Ott tartok, hogy szétszakadok a két férfi között. Nem tudom, mit tegyek!”
A traumát fel kell oldani!
Amikor egy nő érzelmileg nem kap támogatást, empátiát, akkor sérül a párkapcsolati kötődés, magányosnak, elhagyatottnak, összetörtnek érzi magát. Innen már nagyon könnyű távolodni, meleget, biztonságot és szexuális örömöket keresni egy másik férfi oldalán. A Zitát ért trauma nem talált nyugvópontra. Eszével értette a férje álláspontját, de az érzései mást mondtak. A tudat háborúzott az érzelemmel. Az abortusz után sokat sírt, az érzelmi hullámvasút sokszor taszította mélységbe. Teljesen érthető módon nem kívánta a szerelmeskedést férjével, mert a nőnek a szexhez biztonság kell. Ha nincsenek válaszok az érzelmi megnyilvánulásokra, akkor a nők nem érzik magukat biztonságban. A nő akkor tud szerelmeskedni, akkor tud szárnyalni, egekbe röppenni, ha érzelmileg biztonságban érzi magát. Csakhogy Zita a férjével érzelmi síkon nem tudott találkozni. Ennek hiányában pőrén maradt érzelmi húrjait egy másik férfi felé csoportosította át, mert Zsolt nem roskadt némaságba, hanem érzelmi támogatást nyújtva segített Zitának. Beszélgetések, nevetések, sustorgások, az “aligváromhogyláthassam” találkozások nagy kontrasztot jelentettek Zita életében. Az intellektuális élmények felértek egy mentális szeretkezéssel, és csak idő – és egy nagy lelki trauma – kellett ahhoz, hogy eljussanak az ágyig.
Zsoltból szerető lett…
A titkos, ritka alkalmak, a gúzsba kötöttség, az idő figyelése idegőrlő és őszintétlen. Majd hazatérve, abból a töltésből táplálkozva, amit a röpke együttlétek jelentenek, megélni a mindennapokat, nem egyszerű dolog. Kétségbeesés váltakozik izgalommal, a vágy a lelkiismeret-furdalással, a titkos találkozások a család egyben tartásával. Ilyenkor nagyon sajog a szívem. Látom Zitát, a sérülékenységét, kiszolgáltatottságát. Látom a titokban kiteljesedő nőt, aki aztán visszavedlik nagyszerű anyává, jó mélyre eldugva a harmadik gyermekért ordítani tudó lelkét. Látom, hogy férje is szereti – és ilyenkor hozzátesszük, hogy “igen, a maga módján!”. Csakhogy szeretni nem a magunk módján kellene, hanem azon a nyelven – úgynevezett szeretetnyelven -, amit a másik ért, érez, viszonoz.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
