“Figyelj, én tökéletes szexet akarok!”

A nap végeztével a már sötétedő Rózsák terén sétáltam át. Lazítottam, az egész napi munka után könnyen adtam át magam a lassú hömpölygésnek. A padon egy “szerelmespár” ült. Először összeborulva, majd néhány másodperc múlva a lány heves mozdulatokkal kísért gesztusai azt mutatták, valami nincs rendben. Felpattant, és belekiabált az esti nyugalomba: “Figyelj, elegem van! Én tökéletes szexet akarok és tökéletes életet egy tökéletes pasival!”  Nem értettem sem a mondatokat, sem a helyzetet.

Látszat kontra érzések

Vizuális világban élünk. Néha az az érzésem, hogy csak az számít, ami látszik. Jó nő, jó pasi az épp trendi cuccokban, trendi helyre beülve a márkás ruhákban. A lakás nézzen ki úgy, mint a magazinokban. Viszont sem a férfiak, sem a nők nem figyelnek kellően egymásra és a saját belső érzéseikre. Azt tapasztalom, hogy a hozzám érkező emberek közül kevesen tudnak az érzéseikről kommunikálni. Mikor megkérem őket, mondjanak három érzést, amit egy éppen elmesélt nehéz helyzet kapcsán éreznek, azt látom, hogy képtelenek erre. Nem tudják elmondani, hogy félelmeik vannak, hogy tehetetlennek érzik magukat, hogy nem érzik magukat biztonságban, hogy hiányt éreznek, vagy épp kétségeik vannak. Nem tudják elmondani azt sem, hogy mit éreznek egy másik ember társaságában. Viszont sokszor mesélik el, miért (!) szeretik a másikat. “Mert jól néz ki a párom, remek teste van, tetszik, ahogy tud küzdeni az anyagi javakért, vagy mert tökéletes apa és tökéletes szerető.” A kérdés ott lapul bennem: mit jelent, hogy tökéletes szerető valaki? Erre a kérdésre általában az a válasz, hogy figyelmes és ügyes, bírja szuflával a szeretkezést, nem lesz két percen belül orgazmusa, váltogatja a pózokat. Igen, ez is fontos dolog. De biztos, hogy ez elegendő?

Meg akarom mutatni magam

A tökéletesség egy statikus állapot, éppen ezért nem tudom definiálni, hiszen az életünk, a vágyaink, az érzéseink viszont nem statikusak. Mozgásban, fejlődésben vannak, leginkább egy folyamathoz hasonlíthatnám, ami a saját spontaneitása és játékossága révén biztosítja számunkra a változó állapotainkat. Viszont a pillanat tökéletessége létezik. Minél többet éljük át egy kapcsolatban, annál inkább kialakul a kötődés. A pillanat tökéletessége abban rejlik, hogy a két ember harmóniában van egymással. Nincs látszat és nincs megfelelési kényszer. Nincsenek pózok és nincsenek szerepek. Elfogadás van, szeretet, és az ebből születő intimitás.

A szexuális vágy az odaadás érzéséből fakad. Mindent oda akarok adni neki, ami én vagyok, és mindent meg akarok ismerni, ami ő! Azt akarom, hogy szedjen szét, hogy markoljon, harapjon, cirógasson; hogy lássam, milyen, amikor élvezi a testem, milyen, amikor megszűnik a külvilág! A test lüktet, nincsenek gátak. Szárnyalunk, ez a tökéletes pillanat, ez a miénk. Aztán visszaérkezünk a jelenbe, pihegünk, összefonódva pihenünk. Nem szégyelljük magunkat, a testünket, az érzéseinket és szenvedélyünket, hiszen tudjuk, hogy elfogadnak. Intimitás van, biztonság és kötődés. Nem kínos a reggeli felébredés sem.

Őszinteség és elfogadás

Évekkel ezelőtt egy konferenciának voltam háziasszonya, több száz ember részvétele mellett kellett vezetnem az eseményeket. Természetesen kiskosztümben, tűsarkúban – rohanásban. Már a helyszín közelébe értem, amikor az egyik cipőm sarka kitört. Döbbenet és tehetetlenségérzés uralkodott el rajtam. Nem volt időm, pipiskedve indultam tovább, azon gondolkodtam, hogyan tovább, amikor egy férfi mellém szegődött. Váratlanul megszólított: “Kedves hölgyem, nagy megtiszteltetés lenne a számomra, ha elfogadná a karomat segítségként. Nincs annál szexibb látvány, mint amikor egy csinos nő pipiskedve járkál a kitört sarkú cipőjében!” – mondta. Azt éreztem, ezzel a mondattal felszabadított bennem valamit, ami által képessé váltam arra, hogy görcs és megfelelési kényszer nélkül álljak színpadra, ahol is nevetve meséltem el, mi történt velem.

Énkifejezés kontra énbemutatás

Ez a kétféle viselkedéstípus alapvetően meghatározza azt, hogy mennyire vagyunk érzékenyek a másik emberre, a meghitt pillanatokra. Az “énkifejező” emberek azokat a helyzeteket keresik, amelyekben önmaguk lehetnek, nem kell színjátékot játszaniuk, nem kell a mások által elvártaknak megfelelniük, mert nem éreznek erre kényszert. Ők azok, akik a konzisztens helyzetekben érzik jól magukat, a hitelességre törekszenek. Magukat is képesek megmutatni, őszinték, és képesek rá, hogy az érzéseiket is kifejezzék, nem monitorozzák folyton önmagukat – itt kezdődik az önelfogadás és annak a képessége, hogy befelé figyeljünk. A megmaradó energiáikat pedig a másik emberre tudják összpontosítani, befogadva annak minden rezdülését.

Az “énbemutató” emberek a külső elvárásoknak akarnak megfelelni. Éppen ezért gyakran szerepeket játszanak, azt érzik, ha nem teljesítik az irányukba megmutatkozó elvárásokat, akkor őket nem fogják szeretni. Úgy fordítják le magukban: “Ha megteszem, amit elvár, akkor biztosan szeretni fog engem!”  Ráadásul mivel sohasem hiszik el önmagukról, hogy szerethetőek, ezért az önbizalmuk is gyengévé válik. Sok párkapcsolatban látom, hogy pár év után csalódottakká válnak a partnerek: a kapcsolat elején még képesek szerepeket játszani, de később belefáradnak a mesterkéltségbe. Ekkor éri a partnereket csalódás, azt érzik, nem ebbe az emberbe szerettek bele. Ekkor a nem létező harmónia máris felborulni látszik.

És talán ez az a pillanat, amikor szembesülünk azzal, hogy közel sem a számunkra “tökéletes” párt találtuk meg. De mint tudjuk, tökéletes pár nem létezik, csak tökéletes pillanatok, amiket gyűjtögethetünk, mint anno a szalvétákat, mert egyediek és vissza nem térőek – és ha szorgalmasak leszünk, akkor lesz egy mindent átitató, megerősödött önbizalmunk és belső harmóniánk.