Anya és lánya csillámos műkörmöt és azonos méretű mellimplantátumot viselnek. Frizurájuk, hajszínük és sminkjük is hasonló. Annyi a különbség, hogy az anyukának kicsit mélyebbek a vonásai, amit az erős kontúrok még inkább mélyítenek. Büszkén, behúzott hassal és kidomborított mellekkel, természetellenes tartással feszítenek a kamera lencséje előtt.
A képek láttán gondolatok és érzések kavarognak, kérdések kergetőznek bennem. Az öregedés hogyan befolyásolja az anya-lánya kapcsolatot? Nem tudom eldönteni, ők most barátnői minőségben vannak, vagy esetleg a kislány tanítja “dögösnek” lenni az édesanyát. Netán a klasszikus anya-lánya kapcsolatban élnek, ahol az anya megtanítja főzni a lányát, elmeséli tapasztalatait, okít és kontrollál, támogató szeretet ad és egyben követel is.
Fiatalság mindenáron
A mesterkélt, túlzó külső jegyeket viselő anyák azt üzenik a lányaiknak, hogy a megöregedés egyenlő az elértéktelenedéssel. Vajon hol marad akkor a kor tisztelete? Miért tiltakozik körülöttünk minden egy természetes folyamat – az öregedés – ellen? A médiából ránk ömlő reklámok és címlapok mind azt sugallják: az öregedés ellen harcolni kell, ha pedig nem teszed, akkor nem vagy “elég jó nő”. Lemaradsz és eltűnsz a színről. Az eszközpark kimeríthetetlen, krémekkel, fogyasztószerekkel, plasztikai beavatkozásokkal el lehet érni a lehetetlent.
Nem pusztán a látvánnyal, a viselettel van a baj, hanem azzal az értékrenddel, ami ezáltal mintává válik lányaink és fiaink életében. Hiszen a fiúk is megfertőződnek. Megtanulják, hogy a “jó nőség” az egyenlő a fiatalsággal. De vajon a lányok hogyan élik meg azt, mikor az édesanyjuk küzdelmével és mesterkélt eszköztárával szembesülnek a fiatalság megőrzése érdekében?
“Utálom, amikor anyám szexizik!”
“Anyukám mást sem csinál, csak diétázik. Semmi másról nem lehet vele beszélni, csak arról, hogy mit evett, hány kalóriát fogyasztott. Sajnáltatja magát állandóan. Közben tele vagyok kérdésekkel és kétségekkel az életemet illetően, de látom, hogy erre most nem vevő, ezért inkább a barátnőmmel beszélem meg” – panaszkodik a 19 éves Lujza.
“Na, én nagyon utálom, amikor anyám szexizik, felstuccolja a melleit és a mélyen dekoltált sztreccsfelsőiben úgy jár-kel, mintha 20 éves lenne. Pedig már közel ötvenéves. Mellesleg nem is áll jól neki, de hiába mondom. Nem érti meg, hogy nekem ciki egy szexistennőnek álcázott anyával megjelenni bárhol. Mintha versenyezni akarna velem!” – meséli a 18 éves Vanda idegesen.
Furcsa dolog a “szexi” jelző. Van egy pejoratív értelme, amikor a kihívó és közönséges, az egyértelmű szexuális felhívást jelöljük ezzel. De ha igazán belegondolunk, akkor az érzéki és szexi üzenet nem feltétlenül az öltözködés és viselet függvénye. Benne rejlik a mozdulat, a tekintet, a mosoly, az az érzés, hogy az illető nő milyen viszonyban van a nőiségével. Egy mindent takaró, hosszú ruhát viselő nő is képes szexuális üzenetet közvetíteni. A férfiak szerint izgalmasabb egy sejtelmes ruhában lévő nő, jobban mozgatja a fantáziát, mint egy “mindent kidobós” viselet.
Természetesen ez nem általánosítható, hiszen nagymértékben függ a viselőjétől: ő mennyire érzi jól magát nőként. Vandát az a direkt és kihívó mód zavarja, ahogy ez megjelenik édesanyján.
“Tetszik tudni, én anyában azt szeretem, hogy olyan anyás. Kislányként is nagyon szerettem hozzábújni a husijához, melegséget adott és puhaságot. Ezt az érzést csakis mellette éltem meg. Most szeretem a mosolyát, a sugárzását és azt, hogy szolidan csinos” – mondja a 23 éves Ilcsi.
Gitta arról mesél, hogy édesanyja mindig nagyon feltűnően öltözött, ez őt soha sem zavarta. Ebbe nőtt bele. Megszokta, hogy filigrán édesanyja bőrszerkóban jár.
“Anyu mindig nagyon dögösen öltözött, de soha nem volt ellene kifogásom. Bár tény, hogy sokat foglalkozott magával, de ezt inkább annak tudtam be, hogy nem dolgozik, belefért az idejébe. Azonban a barátnőim mindig furcsán néztek rá, amikor megjelent az iskolában, összesúgtak a háta mögött. Legutóbb egy fiú azt kérdezte, hogy nem pornószínésznő-e az anyám? Ettől kezdve nem szerettem, ha bejön a suliba, szégyelltem őt. Sajnos ezt azóta sem érti meg.”
Lourdes Leon és Madonna
Mit kellene megtanítanunk a lányoknak?
Az anyák mindent átadnak a lányaiknak, ha akarják, ha nem. A vívódásaikat, a nőiségükkel kapcsolatos bizonytalanságot, vagy épp a női önbizalom megteremtésének készségét. De átadják a női tudást, azt a képességet is, hogy biztonságot nyújtanak gyermekeiknek. Mintául szolgál az a mérhetetlenül kétségbeesett harc, amit a ráncok vagy a kor előrehaladása ellen folytatnak. De választható opció az is, ha a boldogság képességét tanítják meg az anyák, hogy a biztonságérzés, a boldogság érzésének képessége, az önkiteljesedés, a kor és tudás tisztelete álljon a fontossági sorrend élén.
De ha nem látszik a nőkön az életkor, ha az örök fiatalság madarát kergetjük, akkor mit tiszteljenek gyermekeink? A dekoltázs mélységét, vagy a műköröm színét? Nem, ez nem lehet meghatározó életérzés. Önmagában a szexistennőség csakis mulandó kategória lehet.
Nézz tükörbe, anya!
Ezek után álljon itt egy mókás, de elgondolkoztató történet. Egy figyelmeztető gyermeki jelzés az én életemből:
Három nagyszerű lányom van, ma már felnőttek. Amikor még kiskamaszkorban voltak, egyik nap késő este a középső elém állt, és mélyen a szemembe nézett. “Anya, ez így nem mehet tovább! Én ezt nem bírom, egyébként meg szégyelld magad!” – mondta. Nem értettem. Mindenre gondoltam, de arra nem, amit aztán megkaptam. Néztem rá nagy szemekkel, mire kibökte, hogy – szerinte – én negyvenéves létemre úgy öltözöm, mint egy húszéves. Hozzáteszem, farmer és ing volt a kedvenc viseletem, kis kabátkákkal. Semmi kirívó. Kifakadt a kislányom, hogy nézzek tükörbe, és egyáltalán hogy képzelem, és ne akarjak versenyezni velük.
Hiába kérdeztem a testvéreit is, mi történt a kis középsőm lelkében, nem értették ők sem. Én azonban gondolkodóba estem. Ennek eredményeként reggelre előszedtem a padlásról a húszéves dolgaimat, a legképtelenebb szereléseimet. Beöltöztem jó korán: bő bokáig érő szoknya és bross, kendőből három, lila fényes hátulgombolós blúz, horgolt mellényke, zöld szoknya és sárga táska, zöld cipő, erős, szokatlan smink, vörös rúzs. Reggel ebben ébresztettem őket, széles mosollyal és szokás szerint finom reggelivel. A lányaim csak néztek egymásra, én pedig megköszöntem a figyelmeztetést, igazat adtam a megjegyzéseknek, és elmondtam, hogy előszedtem minden régi kincset a padlásról, és hogy mennyire örülök nekik, még méretben is passzolnak rám. Megköszöntem, hogy felhívták a figyelmemet arra, hogy nem jól öltözködtem eddig, és hogy van ruhám éppen elég, nem kell újat vásárolnom, ezentúl ezeket fogom viselni. Na, de most siessenek, együtt megyünk az iskolába, mert be kell fizetni a napközit.
A rémült és kétségbeesett arckifejezések leírhatatlanok voltak. A középső lányom kikerekedett szemmel nézett rám, a megdöbbenés kézzelfogható volt a kis arcán. Csak annyit tudott halkan kimondani, hogy: “Velem ugyan ebben a ruhában nem jössz, anya! Ez tiszta égő, na, én mentem!” – és egy hatalmas sprinttel elrohant otthonról rémületében. Még utánakiáltottam, hogy az egyik szünetben mindenképpen bemegyek és megkeresem az iskolában. Este hazaérkezéskor az első dolga az volt, hogy megkérjen arra, inkább hordjam a mostanában viselt dolgaimat, mert amit reggel vettem fel, az borzasztó. Szégyellte volna, ha bemegyek a reggeli összeállításban. Elmondta, hogy egész nap rossz érzése volt, és azt is, hogy mennyivel csinosabb vagyok azokban a szolid dolgokban, amiket mostanában viselek, hogy büszke rám és neki van a legjobb anyukája.
A cikk szerzője Bibók Bea pszichológus, szexuálpszichológus, pár- és szexuálterapeuta. A Babes – Bolyai Tudományegyetem pszichológia szakán végzett, mint pszichológus. A Magyar Családterápiás Egyesület család- és párterápiás képzését követően a Semmelweis Orvostudományi Tudományegyetem posztgraduális képzésén tanult szexuálterápiát. Tagja a Magyar Családterápiás Egyesületnek és a Szexológiai Tudományos társaságnak, valamint a Magyar Szimbólumterápiás Egyesületnek.
