Honnan származol?
Kecskeméten születtem, az édesanyám tősgyökeres kecskeméti cigányasszony, az édesapám kiskunhalasi és nem cigány ember.
Én egy cigánytelepen születtem, és ott az apukám volt az egyetlen nem cigány ember. Van egy öcsém és egy húgom, itt éltem harmadikos koromig, nagyon jól éreztem magam. Az emberek nyitottak voltak és kedvesek, ki- s bejártak egymáshoz, sokat beszélgettek, és sok gyerek volt. Rosszul éltem meg, mikor elköltöztünk, hiszen kiszakítottak a megszokott környezetemből, de a szüleim csak jót akartak nekünk.
Anyukám tudatosan zárt el az összes rokonától, a cigánysággal való élő kapcsolattól. Neki nagyon nehéz gyerekkora volt, és ezt mind a cigánysághoz kapcsolta. Azt gondolta, ha engem ettől elzár, akkor majd megkímél. Kijártam a nyolc általánost, elmentem gimnáziumba, de aztán rögtön megismertem a férjemet. Amikor megszületett az első gyerekem, abbahagytam az iskolát. Aztán sorban jöttek a gyerekeim. A szüleim tragédiaként élték meg, hogy ilyen fiatalon gyereket vállaltam. Ma már hat gyerekem van, öt fiam és egy lányom, a legidősebb 24, a legkisebb 10 éves. A férjem nem cigány ember, idősebb nálam hét évvel, és tradicionális parasztcsaládból származik.
Anyám mindig tiltott a cigányoktól, ateista apám pedig a vallásoktól, ehhez képest most a református egyház cigánymissziójában dolgozom.
Hogy lettél szociológus?
Mikor minden gyerekem elkezdett óvodába, iskolába járni, akkor az én kis zárt világom kiürült, és úgy éreztem, ha nem akarok bedilizni, csinálnom kell valamit, muszáj volt elfoglalni magamat. Először dolgozni akartam, de mivel akkor csak nyolc osztályos végzettségem volt, takarítani meg mosogatni vettek volna fel, azt pedig csinálhatom otthon épp eleget. Akkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha befejezném a gimnáziumot.
Ugyanabba a gimnáziumba mentem vissza húsz év után, ahol annak idején kezdtem, csak most felnőtt tagozatra. Én kikapcsolódni jártam oda, nagyon élveztem a tanulást.
A gimnázium éveinek vége felé az egyik tanárom javasolta, hogy esetleg menjek egyetemre. Ez először elképzelhetetlen volt nekem, mert azért mégiscsak egy hatgyerekes cigány nő vagyok, és rájuk nem jellemző, hogy egyetemre járnak! Aztán elhittem a tanáromnak, gondoltam, ő biztosan okosabb, mint én, és így jelentkeztem szociológia szakra. Fel is vettek. Anyukám nem értette, miért nem ülök be inkább egy szupermarket pénztárába dolgozni, ahol még pénzt is kereshetnék, miért kell olyan messzire mennem, majd Pécsen biztos megölnek és eladják a szerveimet – hajtogatta.
Én nem azért mentem egyetemre, hogy a cigánysággal foglalkozzak, de néha olyan hihetetlen baromságok hangzottak el, hogy muszáj volt belevetnem magam.
Utána minden dolgozatomat úgy írtam, ha lehetett, hogy valahogyan kapcsolódjon a cigánysághoz. Minél többet szerettem volna tudni és érteni arról: hogyan határozhat meg valakit az, hogy cigánynak született?
Fotók: Pancsinelló Játszóház
Milyen baromságok?
Például, hogy a cigány nők azért szülnek korán, mert cigányok. Aztán kiderült, hogy az alacsonyabb életszínvonalú társadalmakban általában korábban születnek a gyerekek, nemcsak a cigányoknál. Kíváncsi voltam, hogyan készülnek ezek az adatok, ezért jelentkeztem egy szociális felmérésre megfigyelőnek, így jutottam ki oda, ahol most is dolgozom. A felmérésen láttam, hogy milyen kiszolgáltatottak az ott élő cigányemberek, és mennyire meg akarnak felelni a kérdezőbiztosnak, aki a szájukba rágja, hogy mi a helyes válasz. Azóta feltétellel fogadom el a felméréseket. Ezután indultunk a Kecskeméti Református Egyházközséggel egy pályázaton, létrehoztuk a Pancsinelló játszóházat a legkisebb korosztálynak. Az volt a cél, hogy minél kevesebb hátrányt gyűjtsön be a gyerek, mielőtt óvodába kerül.
Könnyű volt becsábítani a családokat?
Nem.
A játszóház itt nem a kultúra része, úri huncutságnak tartják, az anyukák otthon mosnak, főznek, takarítanak, engedélyt kérnek a férjüktől, hogy eljöhessenek.
A játszóház egy részben szegregált környéken működik Kecskeméten, egy frissen nyílt közösségi házban. Ez egy full extrás, gyönyörű épület, ami hátrány is, mert még nagyobb a kontraszt az ő körülményeikkel szemben. Megnyitottuk a játszóházat és vártuk a gyerekeket, de nem jött senki, hiába raktunk ki plakátot. Aztán kimentem az utcára szórólapokat osztogatni, és ismerkedtünk a családokkal. Gyakran behívtak a házakba. Akkortájt rengeteg kávét megittam. Elkezdtek minket megismerni. Eljött pár asszony, köztük egy 15 éves lány is, aki már anya volt. A legjobb toborzás, ha egymást hívják az anyukák.
Hányan járnak hozzátok?
Ma öt családból áll a törzsgárdánk, mintegy harminc gyerek tartozik hozzájuk, de nem jön el mindig minden gyerek. A gyerekek egy közeli oviba járnak, az ovival is jó a kapcsolat, sikerült elérni, hogy betartsák végre a járványügyi előírásokat, és hazaküldjék, aki tetves.
Fotók: Pancsinelló Játszóház
Mi a program nálatok?
Kilenckor nyitunk, de tízre jönnek leghamarabb az anyukák, mert előbb rendet raknak otthon, van, hogy meg is főznek. Ez nekik fontos, meg akarnak felelni a kötelességeiknek. Az anyukákkal együtt jönnek a gyerekek, az anyukák egy része főz velünk, másik része a gyerekekkel játszik. A főzés előtt
közösen is játszunk, az anyák is szeretik ezt, teljesen elmélyülnek a babajátékokban, nyomkodják a sípoló kütyüket. Volt, aki a gyerekét sem nagyon hagyta tojást festeni, annyira elmélyült a tevékenységben. Otthon nem játszanak a gyerekekkel, ez azért van, mert velük sem játszottak sosem.
Ezt most együtt tanuljuk. Nemrég kezdett hozzánk járni egy fejlesztőpedagógus is, az anyukák érdeklődőek, kérdeznek, új dolgokat tanulnak.
Milyen hátrányokkal érkeznek a kicsik?
Nincsenek otthon könyvek, ha vannak is, eltüzelik őket. Ha egy gyerek így kerül az iskolába, akkor nem fogja értéknek kezelni a könyvet.
Egy kétéves gyerekünk bejött, állandóan odarohant a könyvespolchoz, és tépte a könyveket, de olyan boldogan, hogy láttam, várja a dicséretet. Nem tudtam leszidni. Ő valószínűleg azt látta otthon, hogy be kell gyújtani vele. Két hónapba telt, amíg sikerült felkelteni az érdeklődését, és elkezdte felfedezni, mi van a könyvekben.
Az egyik kislány egyéves is elmúlt, és még nem kezdett járni, de kúszni sem. A szülei is aggódtak. Aztán kiderült, hogy mindig kézben tartották, sose tették le a földre, mert betonpadló volt. Így nem is fog egykönnyen megtanulni járni. Mi aztán letettük a földre. A kolléganőm cipője nagyon tetszett neki, mi pedig mindig arrébb-arrébb raktuk a cipőt. Nagyon gyorsan megtanult kúszni utána. Erre jó egy játszóház, hogy kezet tudjanak mosni a gyerekek, megtanuljanak belecélozni a vécébe, vagy az anyukák rájöjjenek, hogy közösek a problémáik, és azokat közösen meg tudjuk beszélni.
A felnőttekkel is foglalkoztok?
Nekik is segítünk.
Hozzá kell tudni szólni az abortuszhoz, az éhezéshez, a börtönhöz, a bűncselekményekhez. Voltak olyan helyzetek, mikor ezekről az anyukákról azt mondták, reménytelenek. Akkor el tudtam mondani, hogy senki sem reménytelen, én is 15 évesen szültem először és most itt vagyok. Volt, hogy egy anyuka nem hitte el, hogy én is cigány vagyok, mert egyetemre járok, és dolgozom.
Egyszer egyiküknek nemrég a végrehajtóval kellett tárgyalnia, és én elmentem vele, ő megnézte, én hogy beszélek a végrehajtóval, és utána már teljesen egyedül intézte az ügyet.
De azt az arcot is látni kellett volna, amit az asszonyok vágtak, mikor egyszer brokkolit és zöldséget is vettem az ebédhez. Aztán nagyon gyorsan elfogyott. Szívesen megeszik, csak nem ismerik. Itt az a megszokott étel, amiben hús van és sok szénhidrát.
Eljött a védőnő, aki babakonyha-bemutatót tartott. Egyik gyerek sem ette meg, amit ott főztek. A gyerekeink hozzá vannak szokva a felnőtt ételekhez és az erős ízekhez. A mama ezt szereti, és ezzel eteti a gyereket, mert az finom, nálunk az anyukák csócsálnak a babáknak, a baba ugyanazt eszi, mint az anya, csak az anya megrágja neki.
Mentünk volna bábszínházba, nem lehetett rávenni az anyákat, mert féltek, mit szólnak, ha becsődül egy csapat cigány. Az egyik anya kórházba került, elmentünk együtt meglátogatni, és valóban kaptunk pillantásokat és megjegyzéseket, ahogy egy csapat cigány nőként megjelentünk.
Ha valaki folyamatosan negatív visszajelzéseket kap, nehéz felvállalnia magát, ha engem mindig így kezelnének, lehet, én sem örülnék, hogy cigány vagyok.
Fotók: Pancsinelló Játszóház
Van olyan család, ahol az állami gondozás fenyegeti a gyereket?
Folyamatosan fenyegetik állami gondozással a családokat, ez a gyerekvédelem egyetlen eszköze nálunk. Ha holnapra nem lesz kitakarítva a fürdőszobád, akkor elviszem a gyereket. Ez komoly rettegés az anyáknak. Van olyan, akinek már volt nevelőszülőknél a gyereke, de nagy nehezen visszakapta. Ő még jobban fél.
Az felmerül, hogy dolgozzanak az anyák?
Nem. Van, aki közmunkára elmegy, de hivatásszerűen végzett munka nincsen. A hivatás szóba sem jön, mert azt szeretni kellene.
Az utcaseprés nem hivatás, csak nincs más választása ezeknek az embereknek. Ahogy betöltik a tizenhatot, otthagyják az iskolát, ez engem elkeserít, próbálom motiválni a lányokat, hogy maradjanak az iskolában.
Amíg nincs a fejekben, hogy tudással valamit el lehet érni, addig nem fognak tanulni, mert nincs értelme. A szegregátumban élő emberek olyan életstratégiákat alakítanak ki, amelyek lehetetlenné teszik az innen való kilépést, és ezt adják át a gyerekeinknek is. És azt szeretném, ha új stratégiákat is látnának.
Te mindig jóban voltál a saját roma identitásoddal?
Én struccpolitikát folytattam, egészen addig, amíg ennek a következményeivel szembesültem. A gyerekeim egy olyan iskolába járnak, ahol nem nagyon vannak roma gyerekek. A három idősebb gyerekemet csúfolták, próbáltam először a tanárral beszélni emiatt, de nem volt hatásos, aztán szóltam a szülőknek, de ez sem vált be.
Máté fiam, a “hármaska” egyszer ült a kádban, és azt mondta, hogy addig nem jön ki, amíg nem mossa le a színét. Akkor jöttem rá, hogy mekkora kérődző állat vagyok, a saját gyerekemnek nem tanítottam meg önmagát elfogadni, nem mondtam el neki, hogy attól még, hogy te cigánynak születtél, ugyanolyan értékes vagy, mint az, aki csúfol.
Ehelyett a külvilággal harcoltam, pedig a gyereket kellett volna felkészíteni. Utána tudatosan figyeltem rá, hogy a gyerekemmel megértessem, hogy minden ember egyformán értékes, ha cigány, ha nem. Először nekem kellett elhinnem mindezt, hogy a gyerekemnek hitelesen tudjam képviselni. Anyukám egyébként, bár tudatosan elzárt a cigány kultúrától, azért egy igazi cigányasszony, majdnem pont úgy viselkedik, mint azok az asszonyok, akikkel a terepen találkozom. Én hálás vagyok, hogy mindkét kultúrában benne vagyok, mindkét nyelvet beszélem.
Fotók: Pancsinelló Játszóház
A gyerekeid azóta elfogadták a saját származásukat?
Az első három gyerekem kevésbé, a másik három elfogadja. De a húgom sem, ő nagyon titkolja, hogy cigány. Azt mondta egyszer, nagyon becsüli, amit csinálok, de nem fogja senkinek elmesélni, mert szégyelli. Kicsi korban eldől, mit gondol valaki magáról, később ezt nehéz lesz befolyásolni.
A három kicsinél megoldódott a csúfolás?
Lepereg róluk. Ha elő is fordult, vagy kiröhögték az illetőt, vagy visszaszólták, hogy a cigány is pont ugyanolyan ember, csak nem olyan bunkó, hogy beszóljon. Én simán felvállalom a cigányságomat bármely szituációban, szeretem megtörni az előítéleteket és szembeállítani velük a valóságot.
Egyszer a busznál álltam sorban, egy Nagy-Magyarország pólós fiú egyszerűen elém állt, mintha nem is látna. Megkérdeztem: “Elnézést, én szociológushallgató vagyok, ezért nagyon érdekelnek az emberek, mondd már meg, miért állsz elém, nem látsz?” Erre azt felelte: Nagyon örülök, hogy végre a kisebbség tagjai is tanulnak. Én is örülök – mondtam.
Mit tudtatok elérni a játszóházzal?
Kevesebb, mint két éve működünk, nagy eredményekről még nincs szó, és csak néhány tucat gyereket érünk el. De nagy dolog, hogy egy közösséggé lettünk, megtanulunk például hivatalos helyen beszélni. Megismerjük a zöldségeket, új ételeket kóstolunk, nálunk esznek gyümölcsöt a gyerekek, és mindig kezet mosunk. De van, ami még nem sikerült. A játszóház Max Lucado Értékes vagy! című meséjéből kapta a nevét, ami nem egy hosszú mese, de még sose sikerült végig felolvasnom a csapatnak úgy, hogy mindenki odafigyeljen.
Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvak által működtetett a Gyereksorsok blogon.
Fotók: Pancsinelló Játszóház
