“Milyen jól rajzol jány létére!” – bemutatjuk az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjét

Hogyan kezdtél el hátrányos helyzetű roma gyerekekkel foglalkozni?

Az első végzettségem földrajz-rajz szakos tanár. A képzőművészet mindig része volt az életemnek, de a pályám elején elsősorban tanítottam. Egy általános iskolában, ahol nagyon magas volt a halmozottan hátrányos helyzetű roma gyerekek aránya. Aztán férjhez mentem, és megszületett a fiam és a lányom, amikor pedig újra visszamentem tanítani, akkor Berettyóújfaluban helyezkedtem el. Ez a kilencvenes évek elején volt, akkoriban a főiskolán megszerzett tudásommal próbáltam boldogulni egy olyan osztályban, egy olyan iskolában, ahol nagyon sok roma gyerek volt, akik rossz körülmények között éltek. Nehezen tudtam elérni, hogy figyeljenek rám, hiába mentem be az osztályterembe, szinte észre sem vettek. Ekkor kezdtem el más utakat keresni: arra jöttem rá, hogy azok a gyerekeket, akiket mindig kudarc ér az iskolában, mert nincs felszerelésük, mert nem figyelnek, mert rossz a magatartásuk, másképpen kell motiválni. Először önbizalmat, pozitív énképet kell teremteni, mert az állandó kudarcok azt tanítják a gyerekeknek, hogy nem jók, nem tehetségesek, és ezért végképp nem csinálnak semmit az iskolában, megpróbálnak a hangjukkal, a viselkedésükkel kitűnni, és ezzel olyan véleményt alakítanak ki magukról a tanároknál, ami utána már öngerjesztő, negatív folyamat lesz. Tehát be kellett bizonyítanom a gyerekeknek, hogy ők igenis okosak, erősek és értékesek, ehhez azonban fel kellett hívnom magamra a figyelmüket.

Hogy csináltad? Nyilván az nem volt elég, ha beszélgettél velük…

Szóval nem mentem semmire, más taktikát követtem: elkezdtem őket szépen csendben lerajzolni. Ültem a terem közepén és dolgoztam, ők pedig egy idő után odajöttek, nézték, csodálkoztak, hogy ez hasonlít, egyre jobban megtetszett nekik a rajzolás, és a végén őszinte érdeklődéssel fordultak felém. Ez volt a lényeg. Sose felejtem el, mikor az egyik fiú elismerően hümmögve megjegyezte: “Milyen jól rajzol jány létére!” Amikor megtört a jég, elkezdtem őket is rajzolni tanítani, dekoratív, geometriai formákkal kezdtük, amiről fogalmuk sem volt kezdetben, hogy mik azok, de rájöttek, hogy igenis képesek lerajzolni dolgokat és borzasztóan szerették. Később kooperatív feladatokat csináltunk, együtt rajzoltunk, és a kész műveket kiraktuk a folyosóra, és végre nekik is volt mire büszkének lenniük. Aztán lett szakkör, és egyre több gyerek járt. Szóval először megkerestem a módszert, aztán azt fejlesztettem tovább és tovább. És egyre nagyobb sikereink lettek, a gyerekeim versenyeken indultak, és gyakran nyertek is. Így kezdődött az én gyermekközpontú vizuális nevelésem, ami örömet, büszkeséget adott és ezen keresztül önbizalmat is.

Valahogy a hangsúlyodból azt érzem, hogy ezután valami rossz következett…

Igen, jött egy igazgatóváltás, ahol az volt a nyitómondat, hogy rajzolni a hülye is tud. Szinte párhuzamosan ezzel az egyház visszavette az iskolát, ők sem voltak túl motiváltak a cigány gyerekek fejlesztése iránt, én pedig úgy éreztem, hogy nincs itt már helyem, és kiléptem.

Mit szólt a családod a döntésedhez?

A gyerekeim már nagyok voltak, értették, látták, hogy mi történik. A férjem pedig sokszor átélte, hogy sírva jövök haza, mert nem tudok többet tenni ezekért a gyerekekért, látta, mennyire szenvedek, hogy eltűnik a hit és a lelkesedés belőlem. Ezért eszébe sem jutott, hogy lebeszéljen. Mondtam, hogy szeretnék csinálni egy alapítványt, ahol talán többet tudok majd tenni, és ők helyeselték a döntésemet. Ettől még ez egy nagy ugrás volt a semmibe! Közben a környékünkön már híre ment annak, hogy lehet, el is megyek innen, és egy csomó állásajánlatot kaptam. Azt nem engedhettem meg magamnak, hogy nem keresek pénzt, ezért elhelyezkedtem egy debreceni gimnáziumban, ott tanítottam, miközben egy gyakorló iskolaigazgató segítségével az alapítvány pedagógiai programját állítottuk össze, amíg beszereztem a papírokat, hogy megkaphassuk az engedélyeket, és az állami támogatást. A gimnáziumi munkám miatt jelentkeztem az Iparművészeti Egyetem vizuális kommunikáció szakára, majd amikor ezt elvégeztem, akkor beiratkoztam a Műszaki Egyetemre, hogy megszerezhessem a közoktatásvezetői szakképesítést is. Ez kellett ahhoz, hogy az Igazgyöngy Művészeti Iskolában igazgató lehessek.

L.Ritók Nóra Vendégház c.műve

Hogyan telt meg a művészeti iskola?

Kezdetben csak azok jöttek, akiket a környékről be tudott hozni a szülő. Ezt az iskolát úgy képzeld el, hogy délelőtt elmennek suliba a gyerekek, ki-ki oda, ahová jár, és délután jönnek hozzánk. A zeneiskolák mintáján megérhető ez, az már jóval hamarabb működött a képzőművészeti suliknál. Igen ám, de azok, akik nem tudtak a távolság miatt eljönni, kimaradtak, főleg azok, akik anyagilag nem engedhették meg maguknak az útiköltséget. És én nem elitiskolát akartam, hanem olyat, amihez mindenki hozzáfér.  Ma már Berettyóújfaluban és még 5 településen dolgozik az Igazgyöngy, mindig telt házzal.

A rajzon keresztül mi minden fejleszthető?

Szerintem a tantárgyak vizualizálásával szinte minden. Az íráskészség, a gondolkodási készségek, a finommotorika, a figyelem, a koncentráció. És van érzelmi visszacsatolás, ami nagyon fontos. Minden gyereknek szüksége van erre, nemcsak azoknak, akik valamilyen szempontból hátrányosak. A környező településeken a gyerekek 70 százaléka hátrányos helyzetű, nekik mindenképpen segít ez a módszer. Az integrációt is segíti, hiszen egy idő után rájöttem, hogy a szociális készségeket is fejleszteni kell ezeknél a gyerekeknél, például az identitást, az együttműködő készséget, a toleranciát és a szolidaritást. Nálunk együtt tanul roma és nem roma, mélyszegénységben élő és átlagosan szocializált gyerek, és ez már önmagában integráció.

Mindezek mellett komoly szociális munkát is végzel, végeztek…

Mivel nagyon sok gyereket nem értem el másképp, ezért elmentem a családokhoz, és kezdtem belelátni az életükbe, ami nagyon sok új felismerést hozott el nekem. Volt olyan gyerekem, akit eredményhirdetésre  vittem, de előtte  át kellett öltöztetni, mert az anyukája úgy tudta elengedni, hogy a derekára csavart szoknya gyanánt egy kendőt és megkötötte egy madzaggal. Volt olyan gyerekem, aki mindig elkésett, egész egyszerűen azért, mert nem volt órájuk. És volt olyan is, akinek alig lehetett kiharcolni a térítésmentességet, mert meghalt az apukája, és az özvegyi nyugdíjjal meg az árvasági segéllyel hirtelen megnőtt a jövedelmük, közben pedig ételre is alig futotta az anyukának meg a gyerekeknek, mert az uzsorás mindent elvett tőlük. Ők másoknak egy szám, egy tétel egy könyvben, vagy egy akta, nekem hús-vér emberek. Aztán rájöttem még egy nagyon fontos dologra, hogy én nem romaként és nem mélyszegénységben szocializálódva nem érthetek meg egy csomó mindent. Ez azért fontos, mert sokan azt hiszik, ők, a tanult többségből tudják a tutit, és ezt a szabályrendszert akarják ledugni a torkukon. És csodálkoznak, hogy nem megy. Romának lenni és mélyszegénységben élni is egy tudás, de magukra hagyva nem tudnak változni, ehhez kell a mi, tanult tudásunk is. Ezért együtt kell megkeresnünk a kilábalás útját, és ez a lényeg. Szóval elmentem a családokba, beszélgettem az anyákkal, aztán pedig elkezdtem foglalkozni eleinte külön a családokkal, aztán a közösséggel. Ez megint nagyon fontos: a közösség erejére kell építeni, csak ez segíthet. Közösségi szabályok kellenek, amit elfogadnak, és amihez ragaszkodnak. A rendszerben dolgozók is részei ennek a közösségnek, de eleinte velük kapcsolatban hibáztam: elkezdtem őket szembesíteni a mulasztásokkal, amivel nem mentem sokra, hiszen leggyakrabban nem személyes felelősségekből, hanem a szociális rendszer hibáiból fakadnak ezek, viszont gyorsan az ellenségemmé tettem azokat, akik ebben a problémában nagyon sokat dolgoznak. Hatalmas rajtuk az adminisztrációs teher, eszköztelenek, és szinte semmire sincs pénz. A szupervízióról hírből sem hallanak. Sőt, nincs elég ember sem, gondolj csak a családsegítőkre, a védőnőkre, a szociális munkásokra. Gyakran több száz emberre csak egy védőnő és egy családsegítő jut. Csoda, hogy kiégnek, belefásulnak? Amikor ezt felismertem, más utat kerestem: mediálni próbáltam a családok és a hivatal között. Mára ez gyakorlatban is működő rendszerré alakult, segítjük egymást, mindenki a saját eszközeivel száll be, van kommunikáció. Fontos, hogy megtaláljuk az összhangot a hatósági és a pedagógiai eszközök között. Helyi szinten már sok helyen hivatalosan is elismerik az Igazgyöngy Alapítvány munkáját, és én ezt sikernek és örömnek könyvelem el.

Mit mondasz, amikor azt kérdezik, hogy mivel foglalkozol?

Mostanában azt mondom, hogy egy civil szervezetet vezetek, ahol az esélyteremtésért dolgozunk. Mert mindaz, amit elmeséltem, nem az én érdemem, hanem a kollégáimé is, akik velem együtt dolgoznak. És nagyon sokat dolgoznak, és nagyon jó munkát végeznek.

Mi a siker neked?

Minden apró morzsát meg kell ragadni, és örülni kell. Írtam néhány tankönyvet, és rengeteg emailt kapok pedagógusoktól, hogy szeretik és használják a könyveimet, a módszeremet. Ennek nagyon szoktam örülni! Helyi szinten nagyon jó a kapcsolatom a legtöbb intézménnyel, a helyi Klikkel is együtt dolgozunk a hátrányos helyzetű gyerekek előmeneteléért. Boldog vagyok, amikor azt hallom, hogy Szlovákiában, Romániában vagy Szerbiában is használják a módszereinket. A gyerekeink évente legalább 500 díjat nyernek, ez azt jelenti, hogy a módszer maga már jól működik, mostanában az esélyegyenlőség megteremtése a legfontosabb munka.

Képzőművészként van időd alkotni?

Tudod, azt szoktam mondani, hogy a női képzőművészeknek nem ihlet kell, hanem idő. Így vagyok ezzel én is. Szerintem egyébként kétfajta út van, az egyik ami a piac felé nyit, aki ezen halad, annak fontos, hogy olyat alkosson, amit el tud adni, amiből megélhet. Ez nem kritika, nincs ezzel baj. A másik utat választó ezzel nem törődik, csak azt veti papírra, vászonra, faragja kőbe, ami megegyezik a személyes értékrendjével, belülről jön, és nem szempont, hogy ezt el tudja adni. Szerencsés kevesek azok, akiknél ez a kettő összejön, és nem kell kompromisszumokat kötniük. Persze sokan nem is moralizálnak ezen, a populáris vonal ma nagyon erős, a szakmai szűrők megszűntek, a piac diktál, sőt az utóbbi időben a politika is. Nekem az ad erőt, ha a saját fogalmaim szerint befolyásolástól mentesen értéket teremthetek. Ezt a képzőművészetből építettem fel magamban, és ma ez mint egy belső védő mechanizmus, működik más területeken is bennem. Tudom, hogy amit csinálok, az érték, ez erőt ad, és nem vesztettem még el a hitemet. A munkám hallatlanul izgalmas, és mindig újabb és újabb kihívások jönnek.

Tudsz lazítani, kikapcsolni? Vagy ez “24 órás” állás?

Nem tudok leállni, az még nem megy, de igyekszem megtanulni. Remek kollégáim vannak, akikre számíthatok és fantasztikus családom. Mindig arra gondolok, hogy lehetne jobban is csinálni, és ez hajt előre. Abban sosem tudok megnyugodni, hogy vannak sikerek. Itt van például Pisti, aki Hencidáról, egy nagyon kicsi faluból jött, olyan körülmények közül, amit sokan elképzelni sem tudnak, és most Pannonhalmán tanul. Ez siker, elsősorban az ő sikere.

És a ti munkátoké is. Mégis azt gondolom, hogy neked ez nem elég…

Tömegesen szeretnék változtatni az emberek életén, de ehhez gyakorlati munka kell, és úgy válhat nagyobb hatásúvá, ha a tapasztalatok dokumentálása, elemzése is folyamatos. Itt tartok most, de nem szeretnék szakirodalmi lábjegyzet maradni. Reggeltől estig dolgozok, este van egy kis házi munka, aztán megint leülök dolgozni, gyakran még hétvégén is.

Mit szól a családod?

Féltenek, szerintük túl sokat dolgozom. A férjem és a barátaink azt is sajnálják, hogy a képzőművészet háttérbe szorult, többet kellene rajzolnom. De megnyugtatlak, mindig van egy megkezdett rajzom, és időnként kiállításaim is vannak. De ebben az esélyteremtő munkában, amit végzek, szervezek,mindig van krízis is, amit azonnal meg kell próbálni megoldani. 1200 családot ér el ma az Igazgyöngy a térségben. És persze felelős vagyok a 35 kollégám megélhetésért is, ezért folyamatosan forrást keresek, pályázatokat böngészek. Túl sok ez, de nem tehetek mást.

Mit tartasz a legnagyobb eredménynek? 

Talán a körülöttünk kialakult összefogást. Azt, hogy az Igazgyöngy Alapítvány már rég nem az L. Ritók Nóra alapítványa, hanem egy olyan széles támogató közegé, akiknek fontos az, hogy a világ élhetőbb legyen. És ebben a közegben rengeteg pozitív energia van, amire lehet jövőt építeni. 

 Még több az Igazgyöngy Alapítványról:

• Az otthon éhező magyar gyerekek az iskolában esznek – mi lesz velük nyáron?

• Iskolakezdés: “Különórára költünk, nem több ezer forintos füzetekre”

• Éhes gyerekek, felháborodott szülők, titkos sótartók – ez a menzareform