Érezted, hogy a sok stressz megterheli a szervezetedet? Voltak olyan előjelek, mint álmatlanság, szívdobogás…?
Igen, de ilyenek korábban is voltak már. Mivel mindig maximalista voltam, nehezen viseltem, ha nem jól mentek a dolgok, magamra vettem a felelősséget, és mindent én akartam megoldani. A Jóisten azóta megtanított, hogy ezt nem lehet. Épp a szabadságom kezdődött azon a reggelen. Korán keltem, és az évi rendes vitorlástúrámra indultam volna a barátaimmal, amikor minden figyelmeztető jel nélkül összeestem, és elveszítettem az eszméletemet. Az volt a szerencsém, hogy mindenki tudta rólam, hogy pontos vagyok, és mivel nem érkeztem meg reggel a vonattal arra Balaton-parti állomásra, ahol vártak, sőt SMS-t sem küldtem – ahogyan szoktam –, hogy melyik kocsiban ülök, elkezdtek hívogatni. Aztán a következő vonattal sem érkeztem meg, és elindult a riadólánc. Addigra én már feleszméltem, hallottam a földön fekve, ahogyan csörögnek a telefonjaim, és rádöbbentem, hogy lebénultam: nem tudok megmozdulni. Eközben a balatoni barátaim mozgósították azokat, akik még Budapesten voltak, hogy jöjjenek ki a lakásomhoz. Volt, aki becsengetett, hallottam is bentről, de semmit sem tudtam tenni. A barátnőmnél volt ugyan lakáskulcs, el is kérték tőle, de mivel az én kulcsom benne volt a zárban, nem maradt más, mint hogy feltörjék a lakást. Végül az egyik barátom észrevette, hogy nyitva az erkélyajtó, és a szomszédom erkélyéről átmászva tudott bejutni hozzám. Több mint tizenkét órával a stroke után hívták a mentőt.
Mire emlékszel ebből a tizenkét órából?
Sokat aludhattam, így csak homályos foltokban emlékszem arra, hogyan próbáltam figyelni az idő múlását. A nap állásából láttam, hogy telik az idő, és ha fölemeltem a fejem, ráláttam az órára is.
Mennyire voltál tudatában annak, hogy nagy a baj?
Tudtam, de valami isteni kegyelem folytán nem estem pánikba. Mielőtt betoltak az intenzív osztályra, készítettek CT-t, és az kimutatta, hogy ez agyi infarktus volt. A barátaim nagy karéjban ültek a folyosón, és aggódtak értem. Annyit hallottam még, mielőtt betoltak volna, hogy az orvos azt mondta nekik: „Nincs értelme, hogy itt üljenek. Ha megéri a reggelt, akkor beszéljünk a továbbiakról.”
Emlékszel a halálfélelemre?
Érdekes módon nem féltem. Arra emlékszem, hogy egyetlen gondolat világított a fejemben: „Istenem, add meg nekem, hogy még egyszer az életben úszhassak a Balatonban!” Bejártam én az egész világot, óceánokat, tengereket láttam, de a Balaton az én szűkebb hazám. Ha csak meglátom, megmelegszik a szívem.
Hufnagl Katalin (Fotó: Hernád Géza)
És tudsz úszni?
Hála Istennek, tudok! Hála Pannikámnak – Dévény Annának – és az ő speciális SMT módszerének (Dévény Speciális Manuális Technika – a szerk.).
Mire emlékszel a kritikus éjszakából, amikor küzdöttél az életedért?
Sokat aludtam, és amikor felébredtem, annyit láttam, hogy csövek lógnak ki belőlem, és egyáltalán nem tudok megmozdulni. Arra is emlékszem, hogy jöttek látogatni a barátaim, és hogy az egyikük azt mondja: „Hufikám, de jól nézel ki!” És megsimogatta a fejemet. Ettől persze röhögőgörcs jött rám.
Meddig voltál az intenzív osztályon?
Három napig. Aztán átvittek a neurológiára, és elkezdődött a rehabilitáció. Emlékszem, mikor bejött a gyógytornász, és elkezdte a végtagjaimat ide-oda rakosgatni, közben felszólított, hogy emeljem fel ezt meg azt. De hát semmit sem tudtam felemelni. Az egész bal oldalam teljesen béna volt, úgy éreztem magam, mint egy letaglózott marha, akit középen kettévágtak. Ilyen állapotban voltam, amikor Panni elkezdett hozzám bejárni.
Korábban már ismertétek egymást?
Nem. Egy barátnőm, az ő régi tanítványa szólt neki, hogy mi történt velem, és kérdezte, tud-e segíteni. Azt mondta, megnéz, de nem ígér semmit. Mikor először bejött, ránézett a barátnőmre, és azt mondta: „Hát, Juditka… itt nem sokat lehet tenni, de azért ne adjuk fel!” Minden áldott nap bejött hozzám. Az arcomat, a koponyámat és a nyakamat kezelte, semmi mást, mivel ezek vannak közvetlen összeköttetésben a mozgásközponttal. Egy órán keresztül kezelt, lassú mozdulatokkal. Annyira fájt néha, hogy csuromvíz lett rajtam a hálóing. Belenyúlt izmokba, inakba, olyan idegpályákat stimulált, amelyek a mozgásközponttal vannak összeköttetésben. Ebből az lett, hogy pár nap után egyszer csak éreztem, hogy meg tudom mozdítani a bal lábamat. De pár nap után a neurológiai osztály vezetője közölte, hogy Dévény Anna nem járhat be kezelni.
De hiszen épp ott dolgozott húsz évig!
Igen, vezető gyógytornász volt abban a kórházban. Végül egy orvos barátnőm szólt az érdekemben, így beengedték továbbra is. Viszont a helyi gyógytornász is próbálkozott: egyik nap bejött egy kollégájával, felállítottak, kezembe nyomtak egy járókeretet, és ott hagytak az ágy mellett állva azzal, hogy pár perc múlva jönnek. Mire visszaértek, én már a földön feküdtem. Panni módszerének épp az a lényege, hogy előbb képessé kell tenni az izmokat és a mozgatóidegeket a mozgásra a speciális manuális technika segítségével, majd ha már képessé váltak a szervek, akkor lehet fejleszteni. A hagyományos gyógytornászok nem ismerik el ezt az elvet. Panni módszerét kibírni borzasztó idegi megterhelés volt, viszont megtanultam, milyen a „jó fájdalom”. Mindig kérdezte, hogy mit érzek, fáj-e. Mondtam, hogy igen, de jól fáj. Mint a sebesült kutya, amelyik visít és szenved, mikor hozzányúlnak, de nem harap, mert tudja, hogy jót akarnak neki. Panninak a fájdalom fontos visszajelzés volt arról, hogy jó irányban halad. Elképesztően erős bizalom alakult ki közöttünk. Éreztem, hogy jó kézben vagyok. Mindig elmagyarázta, mit miért csinál, melyik izomcsoport hová vezet, melyik van letapadva, begörcsölve. Éreztem, ahogyan ezeket felszabadította. Két hétig ment ez így, minden áldott nap. Akkor átvittek Budakeszire, a rehabilitáció csúcsintézményébe.
Sokat fizettél ezekért a kezelésekért?
Egyetlen fillért sem fogadott el. Amikor már nagyon erőszakoskodtam, hogy valamivel szeretném meghálálni, akkor annyit kért – mivel tudta, hogy nekem zenész rokonaim vannak, az egyik unokabátyám Svájcban a Ticino Musica zenei fesztivál művészeti vezetője –, hogy próbáljam elintézni, hogy Takács Klára operaénekest, egyik legkedvesebb barátját, akinek az énekművészetéért rajongott, és aki teljesen felhagyott az énekléssel, meghívják oda mesterkurzust tartani.
Hát ebből tökéletesen ráismerek. Csodálatos ember volt. Dévény Anna halála hatalmas veszteség…
Igen. Ilyen ember nincs és nem is lesz több a 21. században. A Prima Primissima-díjjal járó jutalmat – igen jelentős összeget – szétosztotta a legkedvesebb munkatársai közt, illetve az alapítványának adta. Egyetlen fillért sem költött magára.
Budakeszire is járt kezelni téged?
Nem, mert ott dolgozott egy növendéke, és megkérte őt, hogy legyen kedves mindennap lejönni és kezelni engem. A hatás nem is maradt el: egy nap föl tudtam emelni a bal kezemet. Ez akkora esemény volt, hogy összeszaladt a hemiplégiaosztály (a hemiplégia jelentése féloldali bénulás – a szerk.).
Látom, hogy járni tudsz, a mozgásodon nem látszik semmi, egyedül a bal kezeden. Mennyire tudod használni?
Be tudom hajlítani, fel tudom emelni, bizonyos korlátok közt fogni tudok vele, de az a finom szelektív mozgás nem jött vissza, amivel mondjuk ismét tudnék orgonálni. Van benne erő, tudok szorítani vele, autót vezetni, meg tudom fogni a krumplit, ha hámozni kell, bár nagyon kell koncentrálnom, hogy ne essen ki a kezemből, de ennél finomabb mozgásokra nem vagyok képes. Ennyi maradt vissza a féloldali bénulásból. Illetve még az, hogy könnyen elveszítem az egyensúlyomat, tehát kerékpározni nem tudok. A súlyos idegrendszeri sérülés következménye az is, hogy nem tudok már annyit dolgozni, mint korábban, és délutánonként pihennem kell. Nem véletlenül százalékoltak le. Panni azt mondta, hogy ennek is nagyon örüljek, mert ez maga a csoda. Ugyanezt mondta a hemiplégiaosztály vezetője is Budakeszin, és látom a döbbent csodálkozást, valahányszor megyek a leszázalékolást felülvizsgáló bizottság elé, ahová vinni kell a teljes dokumentációt. Legutóbb azt mondta az egyik orvos, mosolyogva csóválva a fejét, hogy papírforma szerint nekem akkor meg kellett volna halnom.
Melyik része az orvosi csoda: az, hogy reggel hattól este fél nyolcig nem kerültél kórházba, mégis életben maradtál? Vagy az, hogy képes vagy önálló életre?
Mindkettő. Az is, hogy élek, és az is, hogy nem kerültem tolószékbe. Első pillanatban azt mondták a családomnak, hogy keressenek nekem egy akadálymentes földszinti lakást.
A második nagy eredményt miért orvosi csodának nevezik, miért nem Dévény-módszernek? Használják az SMT-t a rehabilitációs protokollban?
Nem, dehogy.
Hol tudtál elhelyezkedni a gyógyulásod után?
Előbb egy jogvédelmi biztosítónál, ahol majdnem megkaptam a második infarktusomat. Majd egy nagyon jó barátom, a Zeneakadémia könyvtárának volt igazgatója segített abban, hogy egy német cégnél iratmegsemmisítői állást kapjak. Életem legjobb munkája volt: ültem négy órát egy ablaktalan szobában, daráltam az iratokat, senki nem bántott, nem hajtott, és nem volt semmi felelősségem. Naponta hálát adtam a Jóistennek azért a munkahelyért. Rég rájöttem, hogy nem én fújom a passzátszelet, van időm olvasni, vannak barátaim, van kutyám, el tudok menni bárhová – a világ legboldogabb embere vagyok. Mit bánom én, mi áll a névjegyemen!
„Annyi barátom van, és annyi szeretet vesz körül, hogy én ezt az egészet ajándéknak fogtam föl”
Volt olyan időszak, amikor kétségbeestél?
Volt. Amikor még nem tudtam egyedül felöltözni. Elég gyors a motorikus mozgásom, mindig is az volt, ezt mondta a pszichológus is a hemiplégiaosztályon. Mivel az agyam reakcióideje rövidebb, mint amilyen gyorsan a sérült végtagjaim engedelmeskednek, meg kellett tanulnom türelmesnek lenni magamhoz. Pokoli nehézséget okozott, hogy nem tudtam a saját elvárásaimhoz képest jól és gyorsan elvégezni a dolgokat. Ebben Panni is jó tanárom volt. Voltak helyzetek, mikor látta, mekkora a fejem, mert valaki felbosszantott. Akkor kirohant, aztán lerakott elém egy kis sárga tablettát, hogy „Hufikám, ezt most azonnal vedd be!”
Hogyan lettél a Dévény Anna Alapítvány munkatársa?
Általában munka előtt mentem Pannihoz kezelésre a Moszkva térre, amit mi kitartóan „a Moszkvás”-nak hívtunk. Mindig háborgott, mikor elindultam, hogy minek megyek én „darálni”. „De édes Pannikám – mondtam neki –, valamiből élnem kell, túl fiatalon (48 évesen – a szerk.) kaptam stroke-ot.” Azt hittem, csak viccel, amikor azt mondja, maradjak ott vele dolgozni. De hiszen nekem se gyógytornászi, se gyógypedagógusi végzettségem nincsen, feleltem, mit keresnék én itt? „Azzal te csak ne törődj – válaszolta –, nekem az eszed kell.” „Na, hát azért még sosem fizettek!” – mondtam erre. Döbbenetes módon megbízott bennem, pusztán annak alapján, amilyennek kezelés közben megismert. Olvasta néhány írásomat is, például amit a Kodály-koncepció védelmében írtam. Mindig érdekelte, mit gondolok a zenéről. Gyakran megkérdezte egy-egy koncert után, ahol ott voltam, hogy mennyire tetszett. Volt, mikor hozta a diktafonját, és fölvette, amit mondtam, aztán megbeszélték Takács Klárával (operaénekes, azóta szintén elhunyt – a szerk.). Általában én voltam a küldönc közöttük. Vittem Panni csomagjait, és Klárával, aki roppant zárkózott ember volt, egyre többet beszélgettünk. Mindkettejüknek remek humora volt, úgyhogy amikor ők együtt voltak, akkor én majd megszakadtam a röhögéstől.
Dévény Anna kezelés közben
Tehát kreált neked egy munkakört?
Igen, ami részben személyi titkári munkakör volt – ezt persze a dolgozók nem fogadták el –, de számos helyzetben „fölhasznált”. Előfordult például, hogy a villamoson ülve kaptam az értesítést, hogy azonnal szálljak le, és menjek el egy rendezvényre, ahol a Dévény Anna Alapítvány egy projektjéről kellene beszámolnom. Megcsináltam, és remekül sikerült.
Minek tulajdonítod a gyógyulásodat?
Panni fantasztikus szaktudásának és az isteni gondviselésnek.
Te nem voltál benne kicsit sem?
De, annyiból benne voltam, hogy nagyon akartam a felépülést.
Más is nagyon akar, mégsem sikerül neki.
Tettem is érte, mindent, amit csak mondtak. Például Budakeszin, a rehabon azt mondták, hogy csak akkor engednek ki, ha már tudok lépcsőn járni. Attól kezdve én minden áldott délután kimentem csendes pihenő idején – akkor már nem volt járókeretem, csak egy támaszbotom –, és járkáltam a lépcsőházban föl és le. Mindenki mondta, hogy őrült vagyok, amire azt feleltem, hogy szeretnék szabadlábra kerülni.
Nem féltél tőle? Vagy attól, hogy a stroke bármikor újra megtörténhet?
Nem. Annyi barátom van, és annyi szeretet vesz körül, hogy én ezt az egészet ajándéknak fogtam föl. Amit elvett tőlem a Jóisten egyfelől, azért bőségesen kárpótolt. Túlságosan magabiztos voltam előtte. Természetesnek vettem, hogy tudok úszni, vitorlázni, autót vezetni, biciklizni, orgonálni…
De hát így élünk mindnyájan…
Igen, de amikor jön egy ilyen, akkor döbbenünk rá, hogy ez mind nem természetes, hanem mindenért hálát kell adni. Isten, a sors – vagy nevezzük, aminek akarjuk – ezzel, ami velem történt, tanítani akart.
És mit?
Azt, hogy nagyon sok ember és érték létezik, amit nem fedeztem még föl a világból. Ilyen volt például a balett. Panni az Operaház táncosait tanította, rengeteget jártam be vele, figyeltem és fényképeztem. Megismertem az ő révén Seregi Lászlót és persze Panni fogadott lányát, Volf Kati balettművészt. Panni vitt el arra az előadásra, amikor Kati utoljára táncolta a Rómeó és Júlia címszerepét. Később megkért, hogy tanítsam Kati kisfiát, Áront – az ő „unokáját” – zongorázni és szolfézsra. De a legnagyobb ajándék az volt, hogy Takács Klárának segíthettem, amikor már nagyon beteg volt, és végül Panninak is, amikor már nagyon szenvedett. Amilyen fantasztikus gyógyító volt, olyan pokolian rossz beteg. Emlékszem, mit kínlódtam, mire sikerült tízpercenként egy-egy pohárkával megitatnom vele abból a kontrasztanyagból, amelyből le kellett nyomnia egy-másfél liternyit valami vizsgálat érdekében, neki, aki köztudottan rossz ivó volt. Mint egy gyerek, ült a nagy kancsóval, és kérte, hogy szerezzek még egy poharat, és igyam meg a felét. Mondom: „Ne hülyéskedj Panni, majd ketten fogunk befeküdni a gépbe?” Volt, hogy rá kellett parancsolnom, mert fölállt, hogy hazamegy. Megfenyegettem: ha most itt hagy, miután két és fél órája itt ülök vele, biztos, hogy soha többet nem kísérem el sehova. „Szerinted ennek milyen terápiás értéke van? Mire jó ez, ha egyszer rákom van, és kész!?” – kérdezte, amire csak nagyot nyeltem. Így veszekedtünk.
Tehát volt alkalmad meghálálni minden jót, amit tőle kaptál?
Volt. Ezt így is fogtam fel: esélyt kaptam rá, hogy megköszönjem neki, hogy járok, hogy élek. De legfőképpen, hogy az egész világképem megváltozott: mélyebben átgondoltam az élet fontos és nem fontos dolgait, és fantasztikus embereket ismertem meg, akik nemcsak művészi, hanem emberi nagyságok. Ehhez képest az, hogy az alapítványból az utódai az első adandó alkalommal kirúgtak az ő határozott írásbeli végakarata ellenére, nem számít. Semmit nem vehettek el tőlem.
