Vadócból született titokzatos angyal

…ezzel szemben kiegyensúlyozott, lágy, álmodozó tekintetű lány ül itt velem szemben az asztalnál. Teát rendel, a felszálló gőz sejtelmes ködében arca még titokzatosabb, pillantása éteribb, nyaka még merészebb ívben tesz kis kunkort válla és feje közt. Talán Modigliani festett ilyen hölgyeket, a pillanat varázsában megragadva az örök nőt.

– Akkor most csalódtál? – kérdez vissza, fejét kissé megbiccentve, félszeg mosollyal. Vajon provokál? Tesztel? Valóban kíváncsi? Vagy gyanakszik?


– Legfeljebb magamban csalódhattam! Az emberismeretemben.


– Mert korábban valóban vadóc voltam…


– És akkor most? Hol vannak a csapongó indulatok, a lázas szenvedélyek?


– Szépen átalakultak. Szeretetté, féltéssé. Amióta kisbabát hordok a hasamban, minden megváltozott bennem. Megnyugodtam, megtaláltam magamat.


– Vagy fordítva? Néha úgy érzem, hogy amikor megnyugszik egy nő, megtalálja önmagát, akkor fogan meg a gyerek benne…


– Lehet… Mostanában egymás után simul ki minden, ami korábban bizonytalanságokat okozott, belülről zaklatott. Kerestem a páromat, kerestem a magam zenei kifejezésmódját, kerestem a gyökereimet, az utamat, lehetőségeimet…

– Miközben más oldalról elkényeztetett, ezer lehetőséget kínált fel a sors… Tizenhat évesen már musicalsztár voltál, a máig legendás Miss Saigon, máig legendás címszereplője.


– Az fura történet volt. Mindössze egy éve tanultam énekelni Toldy Máriánál, amikor szólt Marika néni, hogy menjek el meghallgatásra, mert most fogják bemutatni Webber világsikerű musicaljét, csak éppen nem találnak alkalmas főszereplőt. Itt volt Pesten a mester közvetlen munkatársa, Mackintosh. Tizenhat éves voltam, tele pimasz magabiztossággal: mit számít nekem címszerep, Mackintosh, a kor leghíresebb zenés darabja! Belibbentem a meghallgatásra, és be se fejeztem a dalt, már Miss Saigon lettem. Szerencsére annyira kislány voltam még, hogy fel sem fogtam, mi történt velem, milyen feladat vár rám. A műfaj történetének máig is legnehezebb szerepét kellett alakítsam, végigénekeljem, olyan fantasztikus művészeknek kell lennem méltó partnere, mint Kaszás Attila, Sasvári Sándor, Csengery Attila, Szolnoki Tibor, Földes Tamás. Mindannyian roppant rendesek és segítőkészek voltak, de mégiscsak olyan mércét jelentettek, amelynek neki sem merek futni egyévnyi tanulással, ha fel tudom mérni előtte a feladatot… Ami nagyon különös, hogy a darab végén már egy huszonegy éves lányt alakítok a színpadon, akinek hasában ott a gyerek. Aztán, több mint tíz évvel később, amikor velem is megtörtént a legnagyobb csoda, úgy tűnt, hogy én már éreztem hasonlót. Az anyaság mágiáját már akkor megidézte bennem az a szerep.

A Fantomban

– Ezután jöttek a szerepek, felkérések, lehetőségek, mégis fogtad magad, és csapot-papot itt hagyva, kimentél Amerikába. Hogy volt hozzá bátorságod, hogy primadonnaként elmenj? Nem féltél, hogy jön majd valaki helyetted, aki hasonlóképpen sikeres lesz?


– Anélkül, hogy hasonlítanám magamat Barbra Streisandhoz… Ő írja a könyvében, hogy pályája első időszakában ment egy darab a Brodway-n, amely számára a befutást jelentette, de egy idő után kicsit unni kezdte, pár napra beteget jelentett, és beugrott valaki helyette. Előadás után betelefonált a színházba, és érdeklődött, „na, hogy ment nélküle?” Mondták, hogy remekül. Barbra másnapra meggyógyult, és többé nem engedte, hogy más játsszon helyette. Igen, ilyen pálya a miénk…


– … akkor hogyan vetted a bátorságot, hogy elmenj?


– Mert jobban érdekelt a pillanatnyi sikernél, hogy megtanuljam mindazt, ami megtanulható a pályán, ezt pedig Amerikában lehet leginkább. És mikor tegye az ember, ha nem a legfogékonyabb korszakában, húszévesen?


– Ugyanakkor pillanatok alatt el is kallódhat az ember, ahol rengeteg fantasztikus tehetség van, akik már úgy nőttek fel, hogy mindent tudnak énekben, táncban…


– Így van! Tanúsíthatom, hogy minden szerepkörre annyi csodálatos adottságú jelentkező van, mint égen a csillag. Szabályosra, szabálytalanra, vékonyra, ducira, szőkére, feketére… Én abban bíztam, hogy szükség lesz egyszer olyanra, mint amilyen én vagyok. Lehet, hogy szerencsém volt, de beigazolódott. A Jézus Krisztus Szupersztárban éppen egy magamfajta, angolul furcsa akcentussal beszélő, kicsit hosszú orrú, karakteres színésznőt álmodott meg a producer Mária Magdolna szerepére, és pont kapóra jöttem. Így kerültem be, és jártam hónapokig a társulattal Amerika nagyvárosait…

Miss Saigon

– Akkor meg miért hagytad ott, és jöttél haza? Hiszen ebben a műfajban a karrier csúcsát az jelenti, ha valamit elismernek Amerikában…


– Mert ugyanazzal az egyetlen darabbal jártuk be az egész kontinenst, ami nagyon jó volt, és nagyon tanulságos, csak kicsit unni kezdtem. Itthon megszoktam, hogy sokféle munkát kap az ember, film, színház, lemez, pódium, ami esetenként fárasztó, de izgalmas, inspiráló feladat. És ez a sokszor zaklatott sokszínűség egyre inkább hiányzott. Hát ezért fogtam a cókmókomat, és visszajöttem.


– Megint sztár lettél, aztán ismét hátat fordítottál a színpadnak… Nem is értem: ezekkel a vakmerő váltásaiddal valahonnan mész el, vagy valami felé indulsz?


– Változó. Korábban inkább kimenekültem valahonnan, mert olyan kompromisszumot kellett volna kötnöm, amilyet én nem tudok. Amilyenre nem vagyok képes. A musicalben is az zavart, hogy egy idő után éreztem, iparszerűvé válik. Hogy bárki pótolható, helyettesíthető. Szinte mindegy, ki van aznap éppen a színpadon, ugyanúgy megy a nagyüzem. Én pedig szerettem volna találni egy olyan területet, ahol önmagam vagyok. Hogy azt fejezhessem ki, amit csak én tudok, azt oszthassam meg mással, aki én vagyok. Ez volt a sűrű váltásaimnak, lázas útkereséseimnek, mindenféle próbálkozásaimnak az oka… Aztán egyszer csak úgy éreztem, mintha hazaértem volna. Zsidó dalokat énekeltem, és megnyílt bennem egy csodálatos új világ. Megtaláltam a hangomat, kifejezésmódomat, szabadságomat. Azok az élmények az én személyes élményeim, azok a gondolatok az én legsajátabb gondolataim, azok az érzések az én legbensőbb érzéseim…

Megy, siet, két nap múlva koncertje lesz. Ahogy ő mondja, az új projekt bemutatkozása. Izgul, kíváncsi, vajon miként fogadják majd az emberek.

A teljes interjút a Nők Lapja november 21-én megjelenő, 47-es számában olvashatjátok!