Sztárok

Kovács Katit Albert Györgyi hívta kávézni

Melyikkel, melyikkel? „A” Kovács Katival. Albert Györgyi beszélgetése sokkal több, mint egy interjú. Irónia, önmarcangolás, életszag. Valóban kivételes élmény. Olvassátok csak!





Nem biztos, hogy örül neki, de Kovács Kati intézmény. Szerencsére, természetének, „jófejségének” köszönhetően, még csak fel sem merült, hogy a kajakkirálynővel a név használata probléma lenne. Nem is beszélve a harmadik Kovács Katiról, az „Unokahúgomnak az V./A-ba” hősnőjéről. Katival réges-rég szimpatizálunk egymással – ki nem, vele? –, de nem állítanám, hogy sokat tudnék személyének, személyiségének arról az oldaláról, amelyik nem a publikum előtt zajlik. Gyanítom: nem vagyok egyedül. Kati privát élete csendes, botrányoktól mentes, és nagyjából csak rá tartozik. Ismeretében: ez így van jól.

Legutóbb bombasztikus formában láthattuk, mint meglepetésvendég egy show-műsorban. Egy Tina Turner-dal feldolgozását adta elő: az embernek eszébe se jutott az eredeti. Kati változata más volt, megkockáztatom: jobb. Mindig tiszteltem benne az alázatot, amellyel világslágerekhez nyúlt, nem beszélve magyarított szövegeikhez, melyeknek nagy részét ő maga jegyzi. Most mit csináljak? Rajongó vagyok.

Egy budai kiskávézóban találkoztam vele, teniszezés után érkezett…

– Isteni az új frizurád! De, voltál te már minden: szőke, barna, fekete…

– Az utóbbi nem, csak sötétbarna. Egy film kedvéért festették be a hajam, de nagyon nehezen álltam kötélnek. A Boldog születésnapot! forgatására szőkén érkeztem, de valamiért a rendezőben az a kép élt rólam, hogy sötétbarna vagyok. Helyben elszaladt valaki egy doboz festékért, ami persze nem volt elég… Ott ültem a VII. kerület egyik főterén, amíg pótolták a hiányt. Komolyan benne volt a pakliban, hogy kihullik a hajam, körülbelül háromszor festették át. És, hogy milyen az élet? Úgy érzem, nekem a rendetlen, rövid frizura áll jól, miközben az emberek rendezett, hosszabbal szoktak meg.

– Ennyi év reflektorfény után érdekel, hogy ki, mit gondol rólad?

– Abból a szempontból igen, hogy – nőként is – szeretek szép lenni. Mindenki szeretne. Még egy kiskutya is, aki trimmelés után valósággal illegeti magát a gazdája előtt. Csak azt nem érdekli, hogy szép-e, akinek nincs tükre otthon. Ma már férfiakat ismerek, egyre többet, akik járnak kozmetikába. Nem kell ezen csodálkozni. Az állatvilágban mindig pompásabb tolla van a hímeknek.

– Ha már ilyen – szerintem egyáltalán nem triviális – témával kezdtünk, ott van például Koncz Zsuzsa, akinek a haja már-már a védjegye lett. Szenzációszámba ment, amikor kicsit rövidebbre vágatta…

– Engem Zsuzsában soha nem az érdekelt, hogy milyen a haja, hanem, hogy hogyan és mit énekelt-énekel. És, ha már a külsőségeknél tartunk, az, hogy mindig elegánsan és mértéktartóan öltözött. Az imponált.







Egy megvalósult és egy “majdnem” házasság: Lerch Istvánnal…


– Pályatársak… Viszonylag szűk körben ismert, hogy téged egykor gyöngéd szálak fűztek Bródy Jánoshoz, Tinihez, akinek menyasszonya voltál. Aztán egy butaság miatt nem lett belőle házasság…

– Igen. Képzeld, akkor még volt kötelező tanácsadás, ami ma már viccesnek hat, de akkor mi mindketten elmentünk. Így is jelezvén, hogy komolyak a szándékaink. Érdekes, hogy ennyi év után én még mindig nem találom annyira viccesnek a dolgot, mint amilyen, egyébként, lehetne. Egyik este barátokkal: Tolcsvay Lacival, Bélával, közös ismerősökkel arra készültünk, hogy beülünk valahova beszélgetni. Akkor telefonált Tini, akinek ezt elmondtam, és azt kérte, hogy akkor ez egy elegánsabb hely legyen. Nem is értettem. A Gellért Szállóban maradtunk. Ott, mindenki előtt, megkérte a kezemet. Megvallom, őszintén: megdöbbentem. Azt hittem, viccel.







… és Bródy Jánossal
– Min vesztetek össze?


– A személyi igazolványokkal akkoriban el kellett menni a tanácshoz. Mi a Böszörményi útihoz tartoztunk, és megkértem, hogy az enyémet is vigye el. Mire ő? „Ez a nő dolga.” Én pont fordítva gondoltam: ez a férfi felelőssége, ha már megkért. És, ha erre sem képes, akkor mire számíthatok rá férjként, komolyabb dolgokban? Egyikünk sem engedett, és így soha többet nem találkoztunk. Legalábbis ilyen minőségben. Meg aztán, ő nagyon népszerű volt a lányok körében, én pedig hűséges típus vagyok, és ezt elvárom a társamtól is. A mostani párom pedig pont ilyen.

– Jó tíz éve, hogy ez megadatik, ugye?

– Tizenkettő. Az első férjem zenész volt. Mondjuk, a második is… (Koncz Tibor, illetve Lerch István – a szerk.), de már az első házasságomban is probléma volt, hogy a férjemet körülrajongták a lányok. A másodikról nem is beszélve. A válásoktól függetlenül a mai napig megmaradt a barátság. Tiborral gyakran dolgozunk is együtt. Nem vagyok féltékeny típus, de szeretem a békét, a nyugalmat.

– Hogyan dolgozol fel egy magánéleti kudarcot, egy szakítást?

– Nagyon nehezen. Évekig is eltarthat. Pedig nem vagyok bosszúálló. Érkeztem én haza vidéki turnéról úgy, hogy in flagranti találtam a páromat, mással, és nem a házat akartam felrobbantani, hanem lementem sétálni egy fél órát. Talán azért nehezebb a magánéleti konfliktusokat feldolgozni, mert – nehogy nagyképűségnek tűnjék, de – szakmai kudarcom nemigen volt. A magánéletemben pedig szerintem azért volt nehéz, mert a gyerekkoromban az apám gyakorlatilag nem volt jelen. Jól fejlett apakomplexussal kerestem az igazit. Ennek az elvárásnak nagyon nehéz megfelelni.







Nem leszek a játékszered című dalával Táncdalfesztivált nyert
– Menjünk vissza a gyökerekhez! Ahhoz képest, hogy köztudomásúan fontos neked Eger, az egri gyökerek, anyukád a mai napig ott él… Soha nem gondoltál arra, hogy visszatelepülj?


– Nem olyan a természetem. Az emlékeimet továbbviszem magammal, ez több dalomból is kiderül. Hála krónikásomnak, Szenes Ivánnak! Gondolj az Úgy szeretném meghálálni-ra, vagy a Régi ház körül-re… De engem mindig az hajtott, hogy megtaláljam, hogyan tovább? Előre! Eger valóban a gyerekkoromat jelenti, a bátyámat, a húgomat, a bátyámmal való csíntevéseket… Amikor fölmásztunk a ház tetejére, gólyalábat akartunk csinálni, és kifűrészeltük a tető alól a deszkát. Jól beáztattuk a házat. Anyukám arra jött haza, hogy a hat-nyolc éves gyerekei ülnek a ház tetején, a gerincen. Akármilyen furcsa, de szerintem a személyiségem, az egyéniségem azért maradt meg a pályán, mert ilyen szabadon nőttem fel. A mi korosztályunknak egyébként ez volt a szerencséje a mostaniakhoz képest, akiknek előre megszabják, hogy mit vegyenek fel, milyen frizurájuk legyen, és mit nyilatkozzanak, mondhatnak. Anyukámra visszatérve: nyolcvanhét éves, hála Istennek egészséges, és – ez nem a reklám helye – hűséges Nők Lapja-olvasó. Fejből tudja, hogy mikor voltam utoljára az újságban. Őszintén örült, hogy most veletek beszélgetek.

– Kati! Miért nem lett gyereked? Így akartad, vagy a sors keze?

– Az utóbbi. Húsz éven keresztül próbálkoztam minden módszerrel, amit az orvostudomány akkoriban ismert. Nem sikerült. Nem is olyan régen egy ismerős orvosnő mondta, hogy ma már nagyon könnyen mehetne… Akkor rengeteget dolgoztam érte… Gyógyszert szedtem, injekciókúrákra jártam… Sokat sírtam azokban az években. Mit sokat? Végigsírtam húsz évet, selejtnek éreztem magam. Tudod, az ember azt hiszi, hogy, ha az életében egy területen – nekem a pálya ilyen – sok mindent elért, akkor neki járnak dolgok. Hát nem. Egy orvos egyszer leteremtett. Azt mondta: „Nem szégyelli magát? Maga sír? Most kapott Liszt-díjat, emberek több ezreit, millióit teszi boldoggá. Ismerik, szeretik magát.” Részben igaza volt, de azt biztos nem érezhette át, amikor hazamentem a kitüntetésemmel, és éppen nem volt kihez. Furcsa, de a boldogságot, a sikert sokkal nehezebb egyedül megélni, mint a kudarcot. Az előbbit szívesebben osztaná meg az ember. Otthon ugyanis nem világítanak a reflektorok… A napokban olvastam egy cikket arról, hogy Stockholmban nyílt egy ABBA-múzeum. A megnyitó ünnepségre a szőke lány, az Agnetha, nem ment el…

– Miért?

– Hiába minden siker, és a valószínűleg felélhetetlen vagyon: magányosan, kiábrándulva él egy kis svéd szigeten.

– Őszintén kívánom neked, Kati, hogy soha ne kelljen ehhez hasonlót átérezned, de tudom, biztos vagyok benne, hogy ez, míg ilyen őszintén élsz, veled nem is fordulhat elő…

És a webszerkesztő ajándéka a végére:
Nem leszek a játékszered 1966
Úgy szeretném meghálálni…





Még több az e heti Nők Lapjából:





• Sohasem mertem megkérdezni…»
• Én, egyedül! »
• Kávéötletek »
• Ha nem jön álom a baba szemére… » 
• Szabó Eszter énekesnő arról, hol a színe és hol a fonákja »
• Kovács Katit Albert Györgyi hívta kávézni »
• Pánik után, szülés előtt Schell Judittal » 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top