Exkluzív interjú: Slágerorgiát hoz Budapestre a Nickelback

– Novemberben először koncerteztek Magyarországon. Más hangulata van számotokra egy koncertnek, ha először játszotok egy országban?
– Igen, izgalmasabb. Ilyenkor rengeteg olyan rajongó előtt játszhatunk, akik még sosem láthattak minket. Remélem sok a Nickelback-rajongó felétek.

– Turnézás közben csak a koncert és utána pihenés egy hotelben, vagy szoktatok időt szakítani városnézésre is?
– Amikor legutóbb turnéztunk, akkor a legtöbb koncert előtt volt egy pihenőnapunk, így sokszor jutott időnk várost nézni is. Furcsa, hogy ahogy öregszünk, egyre korábban ébredünk, és már sokszor reggel kilenc körül felkelünk, hogy járjuk a várost, ahol koncertezünk. Fejből nem tudom a budapesti időbeosztásunkat, de jó eséllyel lesz egy kis időnk turistáskodni, amivel élni is fogunk, mert például én még sohasem jártam felétek, és csupa szépet hallottam Budapestről.

– Mit várhatunk a novemberi koncerttől?
– Ha még sosem láttál minket élőben, biztosan tudunk meglepetéssel szolgálni. Először is a dalaink nem úgy szólalnak meg, mint a klipjeinkben és a rádióban, mert mi egy igazi rockbanda vagyunk, jó rockos hangzással. Akik azt hiszik, hogy csak egy rádiós slágerbanda vagyunk, néznek majd egy nagyot. A turnét pedig nem véletlenül hívjuk The Hitsnek, ugyanis a legnagyobb slágereink kerülnek a terítékre.

– Annyi slágeretek van, hogy biztosan nem férhet bele minden a programba. Melyik dalaitok számítanak kihagyhatatlannak?
– Ha kihagynánk a Gotta Be Somebodyt, a How You Remind Me-t, a Rockstart vagy a Burn It To The Groundot, szerintem meglincselnének minket. Mázlisták vagyunk, hogy minden albumunkra jutott három-négy sláger, de ennek az ára, hogy képtelenség mindet egy este eljátszani. A fenti dalokat leszámítva azért törekszünk a változatosságra.

– Jól látom, hogy egyre nagyobb hangsúlyt fektettek az Amerikán kívüli helyszínekre?
– Családos emberek vagyunk, és turné közben teljesen magunk mögött kell hagynunk az életünket, ezért jól be kell osztani az időnket, de mostanság nagyon figyelünk arra, hogy igazi nemzetközi bandává váljunk. Tavaly a lemezbemutatót ugyan az USA-ban kezdtük, de utána egészen elképesztő helyekre, például Moszkvába és Szentpétervárra is eljutottunk. A mostani best of programmal is az a cél, hogy minél több új helyre jussunk el a zenénkkel. Azért a feleségem előtt ne említsd, hogy családos fickóként emlegettem magam, mert tutira megölne engem, ha hallaná. (Nevet.)

– Főképp arénákban és stadionokban játszotok. Nem hiányzik a kis klubkoncertek intimitása?
– Máig szeretem a kis klubokat, hiszen annak idején mi is ilyen helyeken kezdtük a karrierünket. Persze azért a koszos függönyök és falikárpitok szaga egyáltalán nem hiányzik, ahogy más bandákkal sem osztozkodom annyira szívesen az öltözőn. (Nevet.) Minél nagyobb helyeken játszunk, annál több emberhez juthatunk el, és ezért megérte váltani.

– Amikor közel húsz éve elkezdtétek a Nickelbacket, kik voltak a példaképeitek?
– A Metallica és a Megadeth is nagy hatással volt ránk. Ők mindig keményen dolgozó bandáknak számítottak, ráadásul a metálzene sosem számított a rádiók kedvencének, tehát amit elértek, azt önerőből, rádiós játszások nélkül, turnézással tették. Manapság ha van egy rádióslágered, már jöhet is az önálló koncert, de ez sosem volt a mi utunk. Kisvárosból származunk, ahol gyerekkorunkban összesen két rádióállomást lehetett fogni. Az egyik folyton countryt, a másik meg popzenét játszott. Mi a metállal lázadtunk.

– Már nagyon régóta együtt vagytok, és 2005 óta nem volt tagcserétek. Hogyan lehet ennyi időn át sikeresen összetartani egy bandát?
– Direkt elméleteink nem születtek erről, de talán az lehet a titkunk, hogy mindig elég teret hagyunk egymásnak. Amikor három-négy hónapon át együtt turnézol ugyanazokkal az arcokkal, elég könnyű egymás idegeire menni. Sokszor épp ezért igyekszünk külön programokat szervezni, és csak a show előtt egy órával futunk össze a backstage-ben.

– A külvilág felé mutatott, elég komoly imázsotok mennyire állja meg a helyét a valóságban?
– Annyiban, hogy a rajongóinkat és az elvárásaikat valóban komolyan vesszük, ám magunkat egyáltalán nem. A dobosunknál nagyobb bohócot például elképzelni sem lehetne. Ha sokat nevetsz, nem érezheted túlságosan rosszul magad, nem igaz?

– A banda felét a Kroeger tesók alkotják. A családi ügyeik/problémáik nincsenek negatív hatással a Nickelbackre?
– Mike és Chad annyira különböznek, mint a tűz és a víz, mégis nagyon tisztelik egymást. Furcsa, mert ha veszekednek is ugyan, csak annyira, mint ahogy akár velem is szoktak, szóval a családi ügyek nem keverednek a banda dolgaival. Megnyugtatlak: verekedésre még egyszer se került sor. (Nevet.)

– Olvasol még fórumokat és kritikákat? Érdekel, mit mondanak az újságírók és a fórumozók a lemezeitekről?
– Gyorsan megtanultam, hogy nem tetszhetünk mindenkinek. Nekünk az jelenti a legtöbbet, ha valaki eljön egy koncertünkre, és annyira tetszik neki, amit lát, hogy később a következő turnénkra is jegyet vált. A kritikával az a baj, hogy hiába kapsz rengeteg dicséretet, és hord le egyetlen ember, valahogy mégis a negatív marad meg benned. Ez olyan, mintha neked kilenc barátod megdicsérné ezt az interjúdat, de a tizedik azt mondaná, hogy „te, ez pocsék lett, és nem vagy igazi újságíró”. Lefogadom, hogy az utóbbi lenne rád nagyobb hatással.

– Tavaly év végén kiadtatok egy Greatest Hits albumot. Fontos még az internet korszakban best of lemezt kihozni?
– Ez leginkább a kiadó ötlete volt. Nekem egy ilyen lemezről mindig az jut eszembe, hogy egy zenekar ezzel búcsúzik el a rajongóitól, de nálunk pusztán arról volt szó, hogy a szerződésünk szerint ki kellett adnunk egyet. Mi sokkal inkább új dalokban szeretünk gondolkodni.

– A zenéteket általában poszt-grunge-ként, hard rockként vagy alternatív rockként jellemzik. Ha arra kérnélek, hogy írd le röviden a Nickelback stílusát, mit mondanál?
– Hard pop rock. (Nevet.)