Hűvösvölgyi Ildikó: “Drukkolok, hogy ne öregen legyek nagymama!”

– Talán nincs is nő, aki nem dilemmázik a korán. Ön hogy van ezzel?
– Nem érdekel. (nevet) Persze, én is észreveszem, ahogy múlnak az évek, hogy jönnek a ráncok, könnyebben felszaladnak a kilók, de emellett azt is látom, hogy ott van körülöttem a családom, a két szép és tehetséges felnőtt lányom, megtalálnak azok a remek karakterszerepek, amelyek fiatal színésznőként elkerültek. De úgy is mondhatnám: kiegyensúlyozott vagyok, boldog, és tele az életem szép feladatokkal. Drukkolok, hogy ne öregen legyek nagymama, és kergetőzhessek az unokáimmal a szentendrei házunk kertjében. Elfogadtam, és megszerettem az élet körforgását.

– Mire gondol pontosan?
– Év elején örökre lehunyta a szemét az édesanyám. Mindig bensőséges volt a viszonyunk, és nagy ajándék számomra, hogy ott lehettem mellette az utolsó percekben, foghattam a kezét, végigkísérhettem az útján. Az ő kezét szorították a pöttöm ujjaim, amikor világra jöttem, és ugyanígy, kéz a kézben voltunk akkor is, amikor itt hagyta a földi világot. Teljes életet, kilencven évet élt. Nem mondom, hogy könnyű a gyász, de az utolsó együtt töltött perceink, ott, az otthonban olyan szépek voltak, hogy erőt adtak, erőt adnak nekem…

– Aztán mintha maga a sors küldte volna önnek a vigasztalást: a 60. születésnapja alkalmából igen emlékezetes estet rendezett a Madách Színházban, ráadásul a Macskák 30. jubileumi előadásán együtt játszhatott a saját lányával…
– Nagy öröm volt ez nekem, és azt hiszem, Zsófinak is. Kemény 3 év van mögöttünk, hiszen én tanítottam, nap mint nap dolgoztam vele, és a szemem előtt vált igazi színésznővé. Most valami lezárult, és valami elkezdődött… Még velünk lakik, de már a saját útját járja. Játszik az Operettben, a Madách Színházban, Békéscsabán és Németországban is, nagyon ígéretes és izgalmas indulás ez, de én már nem igazán tudok neki segíteni. Az az igazság, hogy nem is igényli, hiszen eléggé önfejű és büszke ahhoz, hogy a maga feje után menjen.  Azért a véleményünket mindig kikéri, pedig tudja, hogy nem könnyű egy színésznő anyával és egy dokumentumfilmes apával…

– Színésznek lenni – nem egy nyugdíjas állás. Féltette Zsófit?
– Nyugdíjas? Egyáltalán azt sem hiszem, hogy leszek valaha klasszikus nyugdíjas, aki a teraszon üldögélve rejtvényt fejt, ebédet főz, és utána szundít egyet. (nevet) Zsófira visszatérve: persze, hogy féltettem őt, de már nagyon kicsi korában kiderült róla, hogy tehetséges, és a saját szüleim példájából tanulva igyekeztem a lányaimat úgy terelgetni az életben, hogy kibontakoztathassák a képességeiket. Nórimból kommunikációs szakember lett, Zsófimból színésznő, mindketten ügyesek az életben. Mégsem vagyok nyugodt, mert azt látom, ma nagyon nehéz a fiataloknak, nehezebb, mint nekünk volt. Sem frissen végzett színésznő, sem társkereső nem lennék mostanság…

– Szerencsére ilyesmiről szó sincs, hiszen csaknem 40 éve együtt van a férjével. A magánélete viharoktól mentes, biztos hátországot jelentő család áll ön mögött – ez az állandóság színésznők esetében nem mindennapi.
– Sajnos valóban nem az, de tudja, én elsősorban mindig anya és feleség voltam. A nő feladata, hogy összetartsa a családot, akkor is, ha színésznő. Nem vagyok tökéletes háziasszony, nem erről beszélek, hanem arról, hogy lelkileg kell mindig közel lenni egymáshoz, tudni, mi foglalkoztatja, esetleg nyugtalanítja a párunkat vagy a gyerekünket, mi az, ami örömet szerez nekik. Figyelem kérdése az egész, a sok beszélgetés sokkal fontosabb, mint a vasalt ruhák.

– A Madách Színház és a Turay Ida színház tagja. Önálló estje is van, számos színpadon, számos darabban játszik. Mikor marad idő a nagy beszélgetésekre?
– Nálunk a családban központi történés a közös étkezés, ilyenkor öntjük ki egymásnak a lelkünket. Hol a férjem főz, aki remek szakács, hol én, és a mai napig mi csomagolunk Zsófinak ebédet, amikor itthonról indul. A nagyobbik lányom is csupán másfél éve költözött el itthonról a párjához, de napi kapcsolatban vagyunk, gyakran apróságok miatt is felhívjuk egymást. Érzem, hogy mindannyian jó helyen vagyunk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, és végső soron ez a leglényegesebb dolog életünk utolsó percéig. Minden más másodlagos…

– Azért már ott mosolyog önnél a vitrinben a családi fotók mellett a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje is.
– Nagyon örültem neki, hiszen szeretett és tisztelt kollégáim terjesztettek fel rá, jóleső érzés, amikor ránézek. De az igazi kitüntetés természetesen a családom és a közönségem szeretete.