„Nem vagyok marionettbábu”
A falióra éppen tizenegyet üt, ő pedig békésen kortyolgatja a kávéját, miközben az Eurovíziós Dalfesztiválról faggatom. Egészen pontosan arról, hogy mi a célja mindezzel: képviselni az országunkat, megnyerni egy világversenyt, vagy épp visszakerülni a rivaldafénybe? Ő azonban csak legyint. „Nagyon jól megvagyok anélkül is, hogy folyamatosan írnának rólam. Szerintem úgy is lehet szép dolgokat csinálni, hogy nem te folysz a csapból, hogy nem te szerepelsz folyamatosan a
címlapokon. Nekem ezzel az egész Eurovízióval egyetlen célom van: kimenni, megnyerni, aztán élni tovább az életem. Ennyire egyszerű” – magyarázza Ibolya. Közben azt is megtudom, hogy az Egy percig sztár című dala – amellyel a versenyre nevezett – pontosan ezekről a dolgokról szól: a háttérben maradásról és a tizenöt (legjobb esetben is harminc) perc hírnévről.
„Lehet, hogy nem volt mindig kifizetődő, de örülök neki, hogy én nem álltam be a sorba. Elvégre, nem vagyok én marionettbábu – mint például néhány tehetségkutatós. Nem mondom azt, hogy nem tehetségesek, és tudod, igazából nem is ellenük vagyok, hanem az egész jelenség ellen. Még vége sincs az egyiknek, már kezdődik a másik – a tucatra mennek, a mennyiségre, közben pedig elfelejtik az értékeket” – mondja az egykori Megasztár-ezüstérmes, aki a tavalyi év végén tért vissza a színpadra. Bevallom, kissé furcsa volt mindezt épp az ő szájából hallani, hiszen az ő karrierje is éppen egy ilyen műsorban kezdődött. „De, akkor még minden más volt” – állítja, majd gyorsan hozzáteszi: ennek ellenére ő is túlesett az „egyperces sztárságon”.
Mélyrepülés után felemelkedés
Végzünk egy gyors fejszámolást: idestova tizenegy éve van a szakmában. Ez idő alatt pedig hideget-meleget egyaránt kapott, de tény, hogy az előbbiből sokkal több jutott neki. Hol azt lehetett olvasni, hogy véget akart vetni az életének, hol pedig azt, hogy visszautasította neves színészek segítségét. Mint mondja: úgy érzi, itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsön az utolsó cseppig megtelt pohárba. „Állítólag öngyilkos akartam lenni – mikor javában annyi melóm volt, hogy 
meghalni se lett volna időm. Aztán jött a pszichiátria: hát elmondom, hogy életemben nem jártam pszichiátrián, és nem is tervezek menni. Végül pedig ez a ‘nem kérek a segítségből’ dolog, amihez csak annyit tudok hozzáfűzni, hogy én mindig éltem a lehetőségekkel, és sohasem mondanék nemet, ha zenéről van szó. De, amiről tudom, hogy kamu, arra nem fogok igent mondani.” – sorolja, majd ismét legyint.
Azt mondja, az elmúlt évek alatt megjárta a poklok poklát, de itt van, és most már – külön kihangsúlyozva, hogy a néhány felszedett kilójával együtt – elégedett magával. „Nem szeretek, soha nem is szerettem sokáig nyalakodni a sebeimen, annál erősebb vagyok. Voltak nagyon nehéz pillanatok, amikor nem tudtam, hogyan tovább, nem tudtam, hogy mi lesz, s biztosan lesznek is még, de ilyenkor csak egyetlen dologra gondolok: annál rosszabb, amiket én már megéltem, nem jöhet.”
Végezetül íme az a szám, amellyel Ibolya A Dal első, szombati elődöntőjére készül:
