A Casino Royale címről ma már mindenkinek a James Bond-filmsorozat rebootja és Daniel Craig jut eszébe, pedig a 007-es ügynökről szóló első regénynek már évtizedekkel korábban, 1967-ben is készült moziadaptációja, és meglehetősen emlékezetesre is sikerült. Igaz, nem úgy, ahogy azt a stáb szerette volna: a komikus hangvételű, sőt szatirikus mű minden idők egyik leghajmeresztőbb hátterű filmje, amiről a neves kritikus, Roger Ebert például azt írta: “Valahol, valamikor a Casino Royale-nak kétségkívül volt forgatási terve, forgatókönyve és története. Ha a háromból valamelyik egyszer előkerül, még készülhet is belőle egy jó film. Addig viszont a jelenlegi változat a tökéletes példája annak, mi történhet, ha egy film stábjában egyszerre mindenki megkergül.” A mozitörténet e kivételes gyöngyszeme éppen mostanában ötvenéves, úgyhogy egy kicsit felidézzük bámulatos sztoriját, és ha már itt tartunk, az alkalommal élve bemutatjuk néhány versenytársát is a legőrültebb körülmények között született filmek mezőnyéből.
Casino Royale (1967)
A most jubiláló film már a tervezés fázisában halálra volt ítélve, Charles F. Feldman producer ugyanis addig ült az azonos című Ian Fleming-regény jogain, hogy a rivális Eon Productions időközben elkészült Bond-mozijai és a kémműfaj térnyerése miatt a stáb defenzívába szorult. A mentőötlet az volt, hogy készüljön inkább paródia, innen kiindulva azonban nemcsak az eredeti könyvtől sikerült elszakadni, hanem a valóságtól is: a filmen tíz (!) forgatókönyvíró és hat (!) rendező dolgozott, a sztárokkal zsúfolt szereplőgárda pedig tényleg megkergült.
Hogy ez alatt mit kell érteni? Nos, Peter Sellers például a saját szövegeit módszeresen átíratta, hogy ellenfélnek tekintett szereplőtársai, a legendás Orson Welles és az utánozhatatlan Woody Allen fölé kerekedhessen, ráadásul folyton improvizált, mert ő inkább komoly Bond-filmet akart forgatni. Welles eközben annyira megvetette őt, hogy nem volt hajlandó egyszerre forgatni vele, viszont kikövetelte, hogy bűvésztrükköket mutathasson be a filmben, a költségvetés pedig teljesen elszállt, miután sztárgázsit fizettek még a pillanatokra feltűnő Jean-Paul Belmondónak és George Raftnak is. És akkor az utolsó csapásról még nem is beszéltünk: Sellers idő előtt otthagyta a produkciót, így mindenféle trükkökkel (például, nem vicc, a színész kartonfigurájával) igyekeztek befoltozni a sztorin tátongó lyukakat, ami persze nem sikerült. Az eredmény a katasztrófa lexikoni definíciója lehetne.
Óz, a csodák csodája (1939)
Ami a stáb méretét illeti, L. Frank Baum regényének adaptációja még a Casino Royale-on is túltesz: a forgatókönyvet tizenheten írták (ehhez már nincs elég felkiáltójel), a rendezői székben hatan fordultak meg. Aztán a forgatáson kiderült, hogy a bádogembert játszó Buddy Ebsen allergiás az alumíniumsminkjére, így új színészt kellett hívni a helyére, a Totót alakító kutyát nem lehetett megfegyelmezni, a gonosz nyugati boszorkányt (is) alakító Margaret Hamilton pedig megégett az egyik jelenet készítésénél, ráadásul rengeteg utóforgatást is be kellett ütemezni a menetrendbe. A döbbenet az, hogy így is jó film, sőt időtlen klasszikus született.
Kleopátra (1963)
A kétmillió dolláros büdzsét már a forgatás kezdete előtt sikerült túllépni, pontosabban megduplázni, de ez csak apró botlásnak tekinthető annak fényében, hogy a végére 44 milliót füstölt el a stáb (ez akkoriban olyan nagy összeg volt, hogy majdnem bele is roppant a forgalmazó). Az utolsó igazi filmcsillag, Elizabeth Taylor csillagászati gázsija mellett a pénzt többek között hatalmas díszletekre költötték, amiket sosem használtak, mert a forgatást áthelyezték Londonból Rómába, de a legendás mozis jelmezek sorába tartozó kosztümökre is sokat költöttek, ahogyan az is megdobta a költségeket, hogy rengeteget csúsztak a rendező lecserélése, Taylor betegsége és a színészgárda variálgatása miatt.
Csillagok háborúja (1977)
A forgatás úgy indult, hogy Tunéziában egy vihar tönkretette a díszleteket. A filmben nem hitt a forgalmazó, nem hittek a színészek, és egy idő után már a rendező-forgatókönyvíró, George Lucas sem: a többség zagyva, rosszul megírt gyerekmesének érezte a történetet (a nemrég Han Solo kabátját elárverező Harrison Ford egyszer hangosan ki is fakadt az egyik sora láttán: “George, legépelni le lehet ezeket a marhaságokat, de elmondani lehetetlen.“
Az alkotó pedig nem azt látta az elkészült felvételeken, amit akart. Közben ráadásul az első négy-öt trükkfelvételre elment a büdzsé fele, miközben még több száz volt hátra, azok pedig a technikai nehézségek miatt nagyon lassan születtek csak meg. Végül azonban a szakmát menet közben új alapokra helyező trükkmesterek belejöttek a dologba, a film pedig összeállt – a többi meg ugye történelem.
Fitzcarraldo (1982)
Werner Herzog filmjében átvontatnak egy 320 tonnás gőzhajót egy dombon a dél-amerikai dzsungel kellős közepén, és ezt úgy forgatták le, hogy átvontattak egy 320 tonnás gőzhajót egy dombon a dél-amerikai dzsungel kellős közepén. Az ötlet abszurditását amúgy maga az alkotó is érezhette, mert nyilván nem véletlenül aggatta magára “Az értelmetlen konkvisztádorja” nevet, de ettől még végigcsinálta, ami természetesen egyáltalán nem volt egyszerű menet – előfordult az is, hogy egy jeleneten hatan dolgoztak, és a végére hárman lesérültek. Mindennek tetejébe a főszereplőt alakító Jason Robards megbetegedett, amikor már a film felét leforgatták vele, így a helyére lépő Klaus Kinskivel újra kellett kezdeni a munkát, az egyik mellékszerepre szerződtetett Mick Jagger pedig egy turné miatt kiugrott a produkcióból, ezért a karakterét törölni kellett a sztoriból. Arról nem is beszélve, hogy Herzogék még a statisztáskodó helyi őslakosokkal is összeugrottak, akik dühükben felgyújtottak egy komplett díszletet.
Waterworld (1995)
A film díszleteit egy atollon építették fel, így a forgatásra mindennap hajóval kellett kivinni a stábot, beleértve ebbe több száz statisztát is, majd az ebédszünetre az egész sleppet vissza kellett szállítani a szárazföldre. Így már egyáltalán nem volt nehéz a maga idejében hatalmas, 100 millió dolláros költségvetést 172 millióig tornászni, de akadtak más problémák is: a forgatókönyvet még a helyszínen is javítgatták, Kevin Costner majdnem meghalt egy balesetben, egy kaszkadőr megsérült, Tina Majorinót háromszor is megcsípték a medúzák, a díszlet egy része pedig egyszerűen összedőlt. Ráadásul annyira még csak sikeres sem lett a végeredmény, hogy utólag megszépüljenek a rettenetes emlékek.
