Whitney Houston egy állandó önbizalomhiánytól szenvedő, a valódi énjét sokszor szándékosan elnyomó (innen a cím), folyton kétségekkel küzdő és a szerettei közt őrlődő ember volt, aki nem tudott mit kezdeni azzal az extra nyomással, amit a világhír jelentett. Ha röviden akarnám összefoglalni, akkor azt mondanám, hogy a Whitney: Can I Be Me című moziból ilyen kép bontakozik ki az énekesnőről, de szerencsére Nick Broomfield rendező nem elégedett meg ennyivel. A filmje gerincét egy 1999-ben forgatott, archív, és mostanáig soha be nem mutatott, befejezetlen koncert-dokumentumfilm adja, aminek készítői nem tudták, hogy az élete utolsó turnéjára kísérik el az egyre jobban szétcsúszó Houstont. Broomfield ezen kívül mindenkit megszólaltatott, aki csak hajlandó volt a kamerája elé állni Whitney ismeretségi köréből és családjából, és a felvételek alapján egy mostanáig ismeretlen oldalát mutatja meg az énekesnőnek.
Whitney: Az önmegtagadás krónikája
Houstonnak már az édesanyja is nagyszerű énekesnő volt, aki leginkább a lánya sikereiben élte ki magát, ha már neki mindez nem jöhetett össze. Afféle önjelölt menedzserként egyengette Whitney útját, és ő hozta össze a menedzserével, Clive Davisszel is. Davis valószínűleg jót akart, amikor az általa túl feketének tartott, soulos vagy rnb-s dalokat teljesen kiiktatta Houston repertoárjából, mivel ahogy a filmben is elmondják, egy olyan fekete énekesnő szupersztárt akartak kreálni belőle, akit még a rasszista fehérek is el tudnak fogadni. Anyja révén ugyan Whitney-hez nagyon közel állt az igazi fekete zene – mivel maga is szegény környékről származott, és a templomi kórusban ismerkedett először az énekléssel –, a kezdeti önmegtagadás erősen rányomta a bélyegét a későbbi karrierjére.
Whitney Houston és Clive Davis (Fotó: Getty Images/Peter Carrette Archive)
Hiába döntötte sorra a lemezeladási rekordokat, hiába ünnepelte őt a fél világ, az énekesnő sosem tudta igazán megemészteni, hogy pont az az afro-amerikai közösség nem fogadta el őt, akik közül érkezett. A film megemlékszik például a Soul Train díjátadóról is, ahol a közönség egy része szabályosan kifütyülte őt, és számos helyről kapta meg a vádat, hogy elárulta a feketéket. A kiadóját persze mindez nem hatotta meg: ők Whitneyben csak a dollárjeleket látták, nem pedig egy meghasadt lelket, akinek a siker érdekében egy kicsit fel kellett áldoznia önmagát.
A “segítő” család
A film azonban messze nem csak Houston szakmai életével foglalkozik, bár ebben is mutat érdekességeket. Izgalmas a sztori, amiben elárulják, hogy Kevin Costner volt az, aki kitalálta, hogy az I Will Always Love You zene nélkül, pusztán csak Whitney énekhangjával kezdődjön, és arról is érdekes dolgokat hallunk, hogy a drogok hogyan tették szép lassan tönkre az énekesnői teljesítményét a színpadon. De ezek az információk inkább csak apró, színesítő elemek. A film senkit sem próbál vádolni azzal, hogy rászoktatta az énekesnőt a drogokra, bár azért elhangzik, hogy először a testvérei társaságában próbálta ki még tizenéves korában. Nick Broomfield inkább arra keresi a választ, hogy miért volt szüksége erre a boldogságpótlékra, és miért nem volt elég az, hogy egy látszólag szerető, törődő család vette körül őt. Látszólag. A gond az volt, hogy ez a népes família ugyan valóban szerette Whitney-t, de ahogy ő egyre sikeresebb lett, a családtagjai úgy próbáltak megélni belőle, és csakis belőle. Nem könnyű alig húszévesen kb. egy tucatnyi ember sorsáért és megélhetéséért felelni, ráadásul mindenki igyekezett minél inkább beleszólni Houston ügyeibe, jó néhány konfliktust okozva ezzel. Mindenki csak az egyre több pénzt hajszolta, Whitney pedig “engedett a népakaratnak”.
Whitney szüleivel (Fotó: Dave Hogan/Getty Images)
A leszbikus kapcsolat
Whitney pályájának első éveiben furcsa módon nem az énekesnő drogügyeit – a nyolcvanas években állítólag szinte minden amerikai zenész kokainozott, ennek már nem volt hírértéke – kapta fel a sajtó, hanem azt, hogy bármennyire is próbálták, senkivel sem tudták összeboronálni. Itt volt egy fiatal, csodás hangú, elképesztően szép énekesnő, akinek a szerelmi életéről évekig nem lehetett tudni semmit, és erre bizony a bulvár eléggé ráharapott. Végül a helyzet odáig jutott, hogy összeboronálták a gyerekkori barátnőjével, a személyi asszisztenseként dolgozó és vele bárki másnál több időt töltő Robyn Crawforddal.
Whitney fiatalkori barátai. A képen jobbra tőle Robyn Crawford. (Fotó: Profimedia)
A kapcsolatot soha, egyik fél sem erősítette meg nyilvánosan, és a pletykák is elhaltak, miután kicsit később Houston összejött a popzene akkori rosszfiújával, Bobby Brownnal. A film rámutat, hogy a Crawforddal való románcot nem csak a bulvárújságírók fantáziája ihlette: Whitney turnés stábjából és családjából többen is megerősítik, hogy valódi szerelem lehetett, de olyan, ami csak a négy fal között, négyszemközt létezett. Ebbe az idillbe rondított bele Bobby Brown érkezése. Robyn nem állt félre, és Brown után is Whitney mellett maradt, pedig nyíltan gyűlölte Brownt – ezt a filmben néhány árulkodó életkép is bizonyítja –, így az énekesnőnek sokszor kellett döntenie Crawford és Brown között, és a szerettei közti civódások látványosan megviselték őt.
Egy szerelmi háromszög
A családtagok és barátok elmondása szerint Brown jelentette Houston sötétebbik oldalát, és Crawford volt az, aki megpróbálta visszafogni az énekesnőt, és tartani a kontrollt. Biztosan nem Brown vitte bele Whitneyt a drogokba, ugyanakkor az is biztos, hogy mellette jött el az időszak, amikor Houston alól teljesen kicsúszott a talaj.
A turnékon nehezen viselte férje csajozási szokásait. Brown folyamatosan Houston önbizalmának leépítésén dolgozott – verte is a feleségét –, és leplezetlenül csalta meg őt a turnék háttértáncosaival.
Whitney Houston, férje, Bobby Brown, édesanyja, Cissy Houston és szeretője Robyn Crawford (Fotó: Profimedia)
Szép lassan elérte, hogy az énekesnő egy senkinek érezze magát nélküle. Robyn Crawford próbált küzdeni érte, és visszaszerezni a befolyását Bobby Brown ellenében, ám egy idő után be kellett látnia, hogy elveszítette a meccset. Felmondott, ott hagyva a férje lelki terrorja alatt vergődő Whitney-t, akinek ezután a lecsúszása még gyorsabban folytatódott. Bár 2012-ig élt, az utolsó turnéja a filmben is látott, 1999-es németországi fellépéssorozat volt, azután már csak ritkán állt színpadra, és akkor sem túl jó eredménnyel.
The End
A Whitney Can I Be Me egyik legszívszorítóbb pillanata az, amikor látjuk, hogy az utolsó turné egyik állomásán Houston a színpadra cipeli a kislányát, hogy együtt énekeljenek. Látszik, hogy az énekesnő nem józan, a kislány pedig ódzkodik a szerepléstől, mégis érződik köztük a kapocs és a szeretet, ami különösen annak fényében szívfájdító, ha tudjuk, hogy Bobbi Kristina Brown alig három évvel élte túl az édesanyját, és nagyon hasonló körülmények között halt meg. A film egyik hiányossága, hogy a 99-es turné utáni időszakból nagyon kevés felvételt láthatunk, és erről az időszakáról nagyon keveset tudhatunk meg. Tény, hogy 2007-ben elvált Bobby Browntól, de ez nem oldotta meg a problémáit. Sosem tudott igazán önmaga lenni, hiszen annyifelé kellett megfelelnie, hogy az sokszor olyan fájdalmas döntések meghozatala elé állította, amiket nem akart meghozni. Az élet sajnos meghozta helyette: 2012 elején egy hotel fürdőszobájában találtak rá a holttestére, jelentős mennyiségű kokainnal a vérében. Bő egy évtizedig volt a pop királynője, és ki tudja, mi várt volna még rá, ha az összetört szíve nem veszi el tőlünk?
A filmet az 52. Karlovy Vary-i Filmfesztivál programjában láttam. Amerikában augusztus 25-től játsszák a tévében, magyar premierről egyelőre nem tudni.
