91 éves korában meghalt Hugh Hefner, a világ minden bizonnyal messze legismertebb főszerkesztője és lapalapítója, a férfi, aki az elmúlt nagyjából harminc évet valószínűleg azzal töltötte, hogy oldalán szőke, óriásmellű, egymástól bajosan megkülönböztethető nőkkel, vörös selyempizsamában és kapitányi sapkában, ragyogó műfogsorát villogtatva trónolt a különféle lapok társasági rovataiban, mintegy az örökkévalóságot szimbolizálva, akár a Szent Péter-bazilika.
Hefner páratlan életműve, a hét évtizede működő Playboy, bár alighanem már rég túl van a legszebb évein, a háború utáni Amerika (és az egész világ) minden modern férfimagazinjának előképe és egyúttal a műfaj meghaladhatatlan csúcsalkotása.
A Playboy mögötti vízió gyakorlatilag már a kezdetektől fogva kristálytiszta volt. Az újságban a nagy hajakat és még nagyobb melleket, ám igen kevés ruhát viselő nők képei mellett jutott hely a komoly vagy szórakoztató cikkeknek, a mélyinterjúknak és a szépirodalomnak, pajzán karikatúráknak, illetve menő kocsiknak, ruháknak és egyéb férfias kiegészítőknek is. Bár a fentiekből talán úgy tűnhet, hogy a magazin ideális olvasója egy harmincas-negyvenes, liberális férfi, aki délelőtt pucér nők fotóját ragasztgatja a hegesztőműhely falára, délután összehasonlító irodalmat oktat az egyetemen, este pedig Perrier-Jouët-pezsgőt kortyolgat a jachtja fedélzetén, miközben a világ folyását meghatározó döntéseket hoz, ez távolról sincs így, hisz
a Playboyt előszeretettel vásárolták a nők, sőt még az egyházi személyek is, akik 25 százalék kedvezményt kaptak az előfizetési díjból.
A huszadik század második felének nagy tanújaként és krónikásaként a magazin hatással volt a hidegháborús Amerika arculatára és a női intimszőrzet-divat viharos változásaira egyaránt. Ugyan a Playboy az utóbbi évtizedben – a nyomtatott sajtó válságától, a mindent letaroló internetes pornótól és az úgynevezett megváltozott médiafogyasztási szokásoktól nem függetlenül – lassan eljelentéktelenedett, és újabban már meztelenül terpesztő lányok-asszonyok sincsenek benne, csak mindenféle okos cikkek, azért az alapító atya halála ürügyén érdemes visszanézni az aranykorra, amikor egy címlapra helyezett pazar dekoltázzsal történelmet lehetett írni.
Így a szórakoztató, ám teljesen haszontalan tények szerelmeseinek összeszedtünk néhány érdekességet az idén 64 éves magazinról.
George Lincoln Rockwell (Fotó: Everet/Getty Images)
A Playboy egyik legizgalmasabb és talán legszürreálisabb interjúját 1966-ban egy Alex Haley nevű fiatal afroamerikai író és újságíró, a Gyökerek későbbi szerzője készítette az Amerikai Náci Párt gyűlölt és rettegett vezetőjével, George Lincoln Rockwell-lel. A beszélgetésre a szervezet főhadiszállásán került sor, ahol a felek többek közt egy Adolf Hitler-porté meghitt társaságában csevegtek olyan témákról, mint a fehér felsőbbrendűség. Az újságírót belépésekor hangos „Sieg heil” köszöntéssel fogadták, az interjúalany pedig mindvégig revolverével a keze ügyében válaszolgatott a kérdésekre. Rockwell állítólag csak úgy ment bele az interjúba, ha a lap nem zsidó újságírót küld. Nos, elégedett lehetett, hisz Alex Haley valóban nem volt zsidó.
Noha az első, 1953-as Playboy magazin címlapjáról az éppen a sztárság küszöbén álló Marilyn Monroe integetett, fotói nem exkluzívan a magazinnak készültek, Hefner egyszerűen csak megvásárolta azokat. A laptulajdonos ugyan híresen rajongott a szőkékért és főként Marilynért, olyannyira, hogy még a sírhelyét is a színésznőé mellett vette meg, ám személyesen végül soha nem találkoztak. Hefner visszaemlékezése szerint talán egyszer beszéltek telefonon. Még ennél is meglepőbb, hogy az első playmate valójában még nem is playmate volt, hanem a „Hónap drágasága”. A megtisztelő címet csak a második számban vezették be, így az elsőség az abban domborító Margie Harrisont illeti meg.
Viszonylag közismert, hogy bár korábban is felbukkant néhány fekete playmate a magazinban, csak 1971-ben, Darine Stern személyében került afroamerikai nő címlapra, ami a Martin Luther King-féle legendás washingtoni menetelés után majd tíz évvel is kisebb botrányt tudott okozni.
Igen, ez az, aminek látszik, a Playboy 1970 és 1985 között tényleg jelentetett meg vakoknak és gyengénlátóknak szánt, Braille-írásos kiadványokat, de ezekben sajnos csak a szöveget lehetett letapogatni, a meztelen nők képeit nem.
Hébe-hóba férfiak is a címlapra kerültek, igaz, általában női társaságban, eddig mindösszesen 10-en, olyan alfa-hímek és amerikai ikonok, mint Donald Trump, az Egyesült Államok jelenlegi elnöke vagy Gene Simmons, a Kiss basszusgitáros-énekese, sajnálatos módon mind teljesen felöltözve. Burt Reynolds is volt címlapos, de a híres, medvebundán meztelenül elheverős, rendkívül fülledt hangulatú fotója nem innen származik, hanem egy Cosmopolitanből.
Klasszikus vicc az értelmiségi Playboy-vásárló figurája, aki állítása szerint „csak a cikkek miatt olvassa” a magazint, de ez nem is olyan valóságtól elrugaszkodott kijelentés, mint amilyennek első pillantásra látszik. Hugh Hefner lapja már kezdetektől tömve volt a kortárs (főként észak-amerikai) irodalom Nobel- és Pulitzer-díjas nagyágyúival Nabokovtól Margaret Atwoodon át Vonnegutig. Joseph Heller exkluzív sztorit hozott A 22-es csapdájából ismert Yossarianról, Bradbury sci-fi klasszikusát, a Fahrenheit 451-et nem sokkal a megjelenés után itt folytatásokban közölte a magazin, a dél-amerikai mágikus realizmus mestere, Gabriel García Márquez pedig egy feltűnően jóképű, partra mosott hulla történetével szórakoztatta az olvasókat.
A végén pedig érdemes elmerülni a Wikipedia Playboy Playmate szócikkében, ami talán még sokkal élvezetesebb, mint a szexuálisan aktív pápákat sorra vevő lista, pedig abban is bele lehet feledkezni hosszú napokra.
Szóval, aki kíváncsi, ki mutatott először szeméremszőrzetet vagy teljes meztelenséget, ki állt először a fényképezőgép elé szilikonmellekkel, vagy hogy hány éves volt a legidősebb (egyébként 35) vagy a legfiatalabb (17) playmate a magazin történetében, az kattintson bátran.
