Tudom, nehéz elhinni, de még tényleg soha az életben nem néztem végig egyetlen részt sem az Éjjel-nappal Budapestből, pedig van otthon tévém, és azon nem csak Mezzót és Spektrumot nézek. Öt percnél többet még soha az életben nem láttam belőle, azt is csak olyankor, amikor az előtte futó műsor után véletlenül nem kapcsoltam át másik csatornára, és belazultam annyira, hogy ne akarjak a főcímdal megszólalásakor rögtön a távirányítóért nyúlni. Kíváncsi voltam, hogy mennyire lehet nehéz bekapcsolódni egy ilyen végtelen, soha véget nem érő műsorfolyamba, ezért afféle lightos emberkísérletként eldöntöttem, hogy három adást megnézek az Éjjel-nappal Budapestből. Végül nem szenvedtem tartós egészségkárosodást, de az elmém megérezte ezt a nem mindennapi próbatételt.
Első epizód – Beavatás
Hál’ istennek visszatekintéssel indítunk az előző részre, hogy az ilyen magamfajta felkészületlen népek is képbe kerüljenek. Valami kamu verekedés után egy csaj bejelenti, hogy Amerikába megy énekelni – az X-Faktor már smafu? – , amire jön némi érzelmes összeölelkezés, majd az ezerszer hallott főcímdal támadja le a hallójárataimat. Hogy lehet az, hogy kívülről fújom a szám szövegét, miközben: 1. nem szeretem 2. tényleg soha nem nézem ezt a műsort.
A főcímet nézve úgy 3-4 arc tűnik kicsit ismerősnek, főképp a túlmozgásos ÉNB Lali csávó, aki át szokott menni Sebestyén Balázshoz péntek/szombat este. Hangulatfokozó városképek után rögtön egy párocskával indítunk, akik smaciznak az ágyban: sajnos főműsoridőben az RTL nem fog igazán pikáns szexjelenetet adni, kár is reménykedni. Alig pár perc telik el, de rá kell jönnöm, hogy hihetetlen művészi igénnyel dolgozik a stáb: alig van vágás, a kamera hosszú beállításokban követi a szereplőket. Bakker, a dicapriós medvés/fagyban lihegős film ilyesmiért kapott Oscart! Mondjuk, itt valószínűleg azért csinálják, hogy gyorsabban haladjanak, és ne kelljen a különféle beállításokkal bajlódni, de annyi baj legyen. Művészet!
A pesti, belvárosi lakás lakótársas káosza után budai villát/családi házat kapok, ahol valakik azon vitatkoznak, hogy milyen gáz már internetes társkeresőre regisztrálni. És ezt nem hatvan pluszos emberek mondják, hanem fiatalok. 2017-ben!
Alig 13 perce megy az ÉNB, de már most úgy érzem, hogy ez számomra követhetetlenül sok szereplő. Ki kivel kavar? Ki kihez költözik? Ki kinek a kije? Kérdés kérdés után, és a válaszok mocsok lassan jönnek. Már ha jönnek egyáltalán.
Egészen ledöbbenek, de néha csak úgy a semmiből megszólal valamelyik szereplő belső hangja, hogy összefoglalja nekünk a szereplő érzéseit/gondolatait, ami azért is pompás döntés az alkotók részéről, mert eljátszani a limitált színészi képességeikkel úgysem tudnák őket.
Minden idők legbénább randijelenetét sikerül abszolválnia a stábnak, amikor a lány felmegy az interneten alig egy órája megismert srác lakására(!), a csávó megpróbálja megcsókolni, majd a lány kiselőadást tart neki arról, hogy ő nem olyan lány, és igazából normális párkapcsolatot szeretne. Szexuális zaklatás panda már énekel a háttérben, valami béna nemierőszak-szerű jelenetet akarnak felvázolni (a netes ismerkedés rossz, értem?), pedig ezzel a színészi teljesítménnyel még a Fábry Show-ba se lehetne elmenni tapsoló közönségnek statisztálni. Bónuszként megpróbálják elvinni a dolgot egy rape’n revenge thriller irányába, de ez már tényleg csak a hab a nem létező tortán.
A „forgatókönyvírók” itt amúgy is a lélektanilag hiteles karakterábrázolás mesterei: a csaj talál százötvenezer forintot, ami nem az övé, hanem az exéé, akit még mindig szeret, és eleinte ugyan vissza akarja adni neki, de mivel az általa amúgy gyűlölt, gyökér lakótárs inkább elbulikázná vele az egészet, kb. félpercnyi gondolkodás után arra jut, hogy ez mennyire jó ötlet. Hasonló helyzet az ingatlanozó szereplővel is, aki az egyik pillanatban még a saját anyját is eladná, csak hogy összehozzon egy jó businesst, a következőben pedig azért sajnálkozik, mert penészes a lakás, amit épp megvennének tőle, és nem viszi rá a lélek, hogy így eladja, aztán némi nyomásra mégis.
Második epizód – Ez mi ez?
Naiv módon azt hittem, hogy egy ÉNB-epizód maximum félórás, de rá kellett döbbennem, hogy ezek ötven percen keresztül zúznak minden hétköznap, pedig ennyi néha még a jóból is sok, nemhogy ebből.
Néha kezdem úgy érezni, hogy ebben a sorozatban a várost mutató hangulatképek a játékidő harmadát kiteszik, annyi van belőlük, de igazuk van az alkotóknak: Budapest tényleg szép, és pazar városképeket mutogatni nem kerül semmibe.
Drámával kezdünk. Jön a vadidegen csávó, és bejelenti, hogy valami Roland bekrepált Ibizán. Leesett egy szikláról. Biztos szelfizés közben, de ezt már csak én teszem hozzá. Aztán kiderül, hogy senki nem vackolt át a másvilágra, csak egyeseknek túl alulfejlett a humorérzéke, és azt gondolják, hogy óriási móka a saját halálhírüket kelteni. Beszarás. A másik lakásban közben van egy Teó nevű csávó, aki kissé rajzfilmszerűen elrajzolt, Rózsaszín párducba illő figura, mert olyan vékony a dereka, miközben óriásiak a vállai, és zsinórban a második részben mászkál folyton egy szál alsógatyában. Ingatlanosfiúnál még mindig megy a lelkizés az eladott penészes lakás körül: olyan szép, hogy jó szappanoperához híven itt a szereplők mindent, de tényleg mindent kimondanak, és nem egyszer, nem kétszer, hanem legalább háromszor, a gyengébbek kedvéért.
Az előző részben még csak a szereplők gondolatait hallhattuk, de itt már amolyan Való Világra jellemző módon ültetik le a szereplőt a kamerával szemben, hogy egyenesen oda mondja bele, mintha valami realityt néznénk.
Fantázia és valóság összemosódik: az Éjjel-nappal Budapest valójában a világ leghosszabb dokumentumfilmje, ami társadalmi tablóként funkcionál? Döbbenetes felismerés.
Közben az ingatlanosfickó a kocsival csajozás új dimenzióit mutatja meg nekem: soha nem gondoltam volna, hogy ez így műkszik: csávó kiáll a verda mellé, leszólítja a csajt, mondja, hogy ez az ő járgánya, és jönne-e vele kocsikázni. Elszaladt mellettem a világ, és én leragadtam ott, hogy a pasik a slusszkulcsukat jól láthatóan maguk elé pakolják a bárpultnál üldögélve.
Egészen csodálkoztam, hogy eddig hiányoztak a sorozatból azok a jelenetek, amikor egyszerre száz szereplő ordibál egymás szavába vágva, de itt végre ezt is megkaptam a Liget-diszkós szcénában: az amatőr színészek egyik ismérve, hogy szinte csak ordibálni tudnak hitelesen, ezért is van ennyi üvöltve veszekedős jelenet ezekben a cuccokban. És pont ezért szokott tőlük fájni a fejem alig öt perc után.
Néha úgy érzem, hogy az ÉNB egy nonstop farokméregetés, ahol kisebbségi komplexussal megvert csávók sora próbálja nonstop bizonyítani az alfa-hímségét rengeteg gyúrással, tetkókkal, alsógatyában mászkálással, heves gesztikulációval, „kihaénnem” jellegű szópárbajokkal és a megszerzett vagyon folytonos hangsúlyozásával.
Ha tényleg olyan a férfinem, mint ahogy az Éjjel-nappal Budapestben láthatjuk, akkor a világ megérett a pusztulásra.
A második résznél tartok csak, de úgy érzem, kezdem felismerni a sormintát: a szereplő csinál valami nagy hülyeséget, egy darabig saját maga előtt is tagadja ezt, majd felfogja a dolgot, és megpróbálja valahogy helyrehozni, ami sok kavarással jár. És minden részben nagyjából 2-4 szálon fut valami hasonló, csak az változik, hogy épp ki van a középpontba állítva.
Harmadik epizód – Mikor lesz már vége?
Azon elmélkedem, minek kéne történnie az életemmel ahhoz, hogy én ezt mindennap nézzem, de nem tudok elképzelni olyan sorscsapást, ami ebbe az irányba terelne. Amúgy kíváncsi vagyok, hogy a megszámlálhatatlanul sok rész során hányszor lőtték el már azt a konfliktust, hogy valaki vadul bulizik, rumlit hagy, aztán nem takarít, és ebből a többieknek elegük lesz, de most újra itt van, ezzel indul a rész, hatalmas történéseket vetítve előre.
Döbbenet, de két rész után még mindig jönnek elő olyan fontosabb karakterek, akikkel mostanáig nem találkoztam: ezek tényleg sosem fogynak el. Az alkotók nem is tudják mindet begyömöszölni minden epizódba, ezért azt a taktikát választották, hogy néha pár karakternek adnak néhány résznyi szünetet. Ráadásul szinte mindig mindenki munkát keres: hát ezek nem hallották, hogy idehaza dübörög a gazdaság, és csak annak nincs munkája, aki nem akar dolgozni???
Az ÉNB-ben valamiért az dívik, hogy van a kigyúrt csávó, aki atlétában vagy anélkül feszít, olyan csajozós szöveget nyom, ami még a siófoki Aranyparton is cikinek számított már tizenöt évvel ezelőtt is, mégis úgy bámulják a nők, mintha az égből Superman szállt volna le közéjük. Itt most egy Dávid nevű fószer – istenem, ezek az arcok mennyire egyformák – tolja a csajozásnak ezt a meglehetősen furcsa formáját, ami úgy fest, központi elemet kap az epizódban, mert a haverjának nem tetszik, hogy rácuppant a lakótársnőjére, de ez még mindig jobb konfliktus annál, mint hogy a másik pecóban meg azt kell nézni, ahogy a takarításon veszekednek vég nélkül. Időhúzásnak bekerül minden amerikai romkom kötelező jelenete: a ruhapróba. Ilyenkor zenés aláfestésre lehet vidám montázst mutogatni a folyton ruhákat próbálgató szereplőkről, azt az illúziót keltve, mintha történne is valami, pedig valójában csak jó csajokat mutogatnak aligruhákban. Ezenfelül érdekfeszítő viták zajlanak egy botsáska körül, de ebbe már tényleg nem szeretnék mélyebben belemenni. A szívzűrök elképesztő méreteket öltenek, én meg már ott tartok, hogy lassan kényszerítenem kell magam, hogy továbbra is a képernyő előtt üljek. Zsinórban lenyomni három ÉNB-epizódot ugyanis elég embert próbáló feladat. Az olvasók biztonsága érdekében, kérem, senki ne csinálja utánam!
