Gyártási pokol. Ezzel a két szóval jellemzik a filmiparban azokat az alkotásokat, amiket hosszú évek, hatalmas anyagi áldozatok és számtalan szerencsétlenség árán sikerül csak tető alá hozni, már ha sikerül egyáltalán. Ezt a két szót mintha az egykori Monty Python-tag, Terry Gilliam rendezői karrierjére találták volna ki, aki egy-két kivételtől (pl. A halászkirály legendája) eltekintve nem készített olyan filmet, aminek sima lett volna az útja a nagy vászonig. Máig legendás a Münchausen báró kalandjainak káoszba és túlköltekezésbe torkolló forgatása, ahogy az is, hogy egyik főszereplője, Heath Ledger épp a Doctor Parnassus és a képzelet birodalma forgatásának kellős közepén vesztette életét. De még ezek a forgatások is gyerekjátéknak tűnnek Az ember, aki megölte Don Quijotét munkálataihoz képest, amire a jóisten összes átka lesújtott, és a józan ész ellen szól, hogy a rendezője mégis kitartott mellette, és ennyi év és ennyi viszontagság után mégis befejezte filmjét.
Remélem, a filmet nézve úgy tűnik majd, hogy tudtam, mit csinálok
– mondta a nézőknek a film vetítése előtt Karlovy Varyban, amivel pont rátapintott a műve lényegi hibájára: a filmjét nézve úgy tűnik, hogy közel harmincévnyi előkészítés után sem volt fogalma arról, mit akar ezzel az egésszel. Az eredmény minden idők legmonumentálisabb káoszfilmje, ahol a produkciónál sokkal izgalmasabb az út, amit végigjárt az elkészültéig.
Az első próbálkozás
Egyszerűen be kellett fejeznem ezt a filmet ahhoz, hogy el tudjam engedni
– nyilatkozta Gilliam, akinek megalomániás álmai megsemmisülését és megvalósítását egy dokumentumfilmes stáb követte végig. Lost in La Mancha címmel már készült egy doksi Az ember, aki megölte Don Quijotét forgatásáról, de az még csak a produkció történetének első felét dokumentálta, és a hírek szerint már úton van a nem kevésbé izgalmas folytatás. Gilliam még 1989-ben vette fejébe, hogy filmet készít Cervantes legendás művéből, ám miután pár évig dolgozott a forgatókönyvön és az előkészítésen, összekapott a finanszírozókkal, akik nem akarták megadni neki a forgatáshoz szükséges büdzsét. A rendezőt kirúgták, és egy új direktort szerződtettek helyette, aki szintén elakadt már az előkészítés fázisában, és amikor ő is kiszállt, a producerek elengedték a projektet, így a jogok visszaszálltak Terry Gilliamre. A direktor épp ekkortájt fejezte be a Félelem és reszketés Las Vegasban című filmjét, melynek forgatásán annyira összebarátkozott Johnny Depp-pel, hogy felajánlotta neki a Don Quijote egyik főszerepét. A sztár neve vonzotta a finanszírozókat is, bár Gilliam kissé maga alatt vágta a fát, amikor kikötötte, hogy csakis európai pénzből forgat, mert elege van a hollywoodi stúdiók játszmáiból és abból, hogy folyton bele akarnak pofázni az alkotói folyamatba. Ezzel csak az volt a gond, hogy az európai produkciók jellemzően jóval kevesebb pénzből készülnek, így kompromisszumként be kellett érnie egy, a szükségesnél szerényebb költségvetéssel. 2000-et írtunk, amikor látszólag minden összeállt, és a stáb elkezdett forgatni a rendező által kinézett spanyolországi helyszíneken.
Jonathan Pryce (b) és Terry Gilliam (j) a film forgatásán (fotó: imdb)
A második próbálkozás
A film ekkor még egy időutazásos sztoriként értelmezte volna újra Cervantes történetét, benne némi Mark Twain-hatással, és az öreg Don Quijote szerepére a francia színészlegendát, Jean Rochefort-t szerződtették, aki fél éven át intenzív angol nyelvleckéken vett részt, hogy minden rendben menjen. A pechszériára nem kellett sokat várni. Már az első nap kiderült, hogy a forgatási helyszín egy NATO-légibázis közelében van, és az egész nap fel- és leszálló gépek zaja használhatatlanná tette az összes felvétel hangját. Gilliam és a producerek arra jutottak, hogy majd utószinkronnal orvosolják a problémát, de másnap rá kellett jönniük, hogy ez lesz a legkisebb gondjuk. Egy semmiből jött árvíz gyakorlatilag elmosta a forgatási helyszínüket és megsemmisítette a felszerelésük egy részét. Ez már önmagában hatalmas gondot jelentett, és bónuszként az is kiderült, hogy a biztosításuk nem fedezi a károkat. A harmadik nap azonban még ennél is nagyobb meglepetést tartogatott: a címszerepet játszó Jean Rochefort ugyan képzett lovasnak számított, de a lóra ülve folyton fájdalomra panaszkodott. Egy orvosi vizsgálat porckorongsérvet állapított meg nála, és eltiltotta őt a munka folytatásától, vagyis ott állt a hatalmas stáb forgatási helyszín, felszerelés és főszereplő nélkül. Gilliam és a producerek próbálták menteni a menthetőt, de kudarcot vallottak: a film szétesett, a stáb szanaszét széledt, és még hátra volt a harc a biztosítóval, akikből valahogy ki kellett imádkozni egy 15 millió dolláros kártérítést. A pereskedés évekig zajlott, és ez alatt a biztosító rendelkezett a filmjogokkal, így Gilliamet parkolópályára állították.
Nuku időutazás
Már 2005-öt írtunk, amikor a rendező újra dolgozni kezdett a projekten, de addigra már a közvélemény elátkozott produkcióként tartotta számon a filmet, ami nem segített Gilliamnek abban, hogy befektetőket találjon. A filmjogokat 2006-ban kapta vissza véglegesen, és 2008-tól kezdett újra dolgozni rajta. A korábban elkészült felvételeket mind kukázta, teljesen nulláról akarta kezdeni a filmet, és még a forgatókönyvet is teljesen átdolgozta, kidobva a sztori teljes időutazásos részét. Az akkor abszolút pályája csúcsán lévő Johnny Depp azonban megelégelte a hosszas várakozást, és úgy döntött, nem akar Gilliam Sancho Panzája lenni, ezért otthagyta a produkciót, újabb nehezítő tényezőt okozva ezzel. Az ezt követő években a rendező újabbnál újabb nevekkel házalt a finanszírozásért. Depp szerepét először Ewan McGregornak, majd a fiatal Jack O’Connelnek adta, míg Don Quijote szerepe kapcsán szóba került Gérard Depardieu, Robert Duvall és Michael Palin neve is, hogy aztán 2014-be érve arról cikkezzen a sajtó, hogy John Hurt játszhatja el a címadó szerepet. A forgatás 2015 nyarán kezdődött volna, csakhogy Hurtnél pár héttel előtte rákot diagnosztizáltak (amibe 2017 elején belehalt), így a forgatást megint arrébb tolták.
Adam Driver a film forgatásán (fotó: imdb)
Egy producer-diktátor
Gilliam végső kétségbeesésében a szakma egyik legrosszabb hírű producerével, a portugál Paulo Brancóval fogott össze azért, hogy megvalósíthassa az álmát. Branco 16 millió eurós büdzsét (a húsz évvel ezelőtti terv nagyjából harmadát) ígért a rendezőnek, de már a forgatás előtt komoly gondok akadtak. A producer egyre több módon szólt bele Gilliam munkájába, és önkényesen elkezdte csökkenteni a stábtagok és színészek szerződésbe foglalt fizetéseit. Ezen a ponton Michael Palin játszotta volna Don Quijotét, akinek Branco a fizetését egy tollvonással harmadára csökkentette, és a sértett színész azonnal otthagyta a produkciót. Gilliam végül megelégelte Branco rémuralmát, és a producer háta mögött más befektetőkkel kezdett tárgyalni, akik megmentették az épp összeesni készülő filmet. Végül 2017 márciusában kezdtek el forgatni, a végső szereplőgárda Jonathan Pryce-ból, Adam Driverből és Olga Kurylenkóból állt, és ugyan a költségvetés jóval kisebb volt a szükségesnél, Gilliam óriási lelkesedése mindenkit rávett arra, hogy a szokásos fizetésük töredékéért vállalják a munkát. Paulo Branco végül még perek sorozatával próbálta ellehetetleníteni a filmet, és még a cannes-i filmfesztiválos bemutató előtt is folyt a pereskedés. A lényeg: 29 év gyártási pokol után Az ember, aki megölte Don Quijotét végre elkészült, és már bárki megnézheti. A kérdés: megéri?
Az eredmény
Ha azt mondom, hogy Az ember, aki megölte Don Quijotét egy óriási káoszfilm, még nem is mondtam sokat. Valahol a forgatókönyv megszámlálhatatlanul sok átírása és a számtalan kényszerkompromisszum megkötése közben elveszett az a film, ami eredetileg Gilliam agyában megszületett. Értem, hogy miért fontos neki a szélmalomharcot vívó lovag alakja, hiszen a karrierje nagy részében maga is hasonló harcokat vívott, ráadásul a képzelet és a valóság összemosása már a kezdetek óta foglalkoztatja, de egyszerűen semmi olyat nem állít a filmjében, amiért értelme lett volna ennek a több évtizedes szenvedésnek. Az új, immár jelenkorban játszódó változatban a sikeres reklámfilmes (Adam Driver) visszatér forgatni abba a spanyol faluba, ahol első diákfilmjét, a Don Quijotét forgatta, és megtalálja egykori főszereplőjét (Jonathan Pryce), aki a falu cipésze volt, de azóta teljesen megőrült, és úgy hiszi, hogy ő maga Don Quijote, és egykori rendezőjében látja meg hű segítőjét, Sancho Panzát. A film folyamatosan összemossa a képzeletet és a valóságot, és random jeleneteket pakol egymásra teljesen összefüggéstelenül, hogy a végén tényleg óriási káoszba torkolljon. Minden színész ripacs üzemmódban működik, bár tény, hogy nem kaptak eljátszható karaktereket Gilliamtől, a CGI nevetségesen rossz, a humor gyermeteg, és a látványvilág sem a vizionáriusként számon tartott rendezőhöz méltó: a rengeteg kompromisszumba egyszerűen belehalt a film. A film, melynek fő tanulsága az, hogy az álmainkért nemcsak küzdeni kell tudni, hanem meg kell tanulni azt is, hogy időnként elengedjük azokat.
