Az amerikai filmek sablonosak, nincs már elég fantázia és merészség Hollywoodban, az európai mozi pedig köldöknézős művészkedés – ezek a vádak rendre elhangzanak sok néző szájából. Ha te is közéjük tartozol, segítünk: nézzél ázsiai filmeket! Itt a gyorstalpalónk.
Az iráni mozi
Jellegzetességek: Minimalista, naturalista, humanista, gyakran erősen dialógközpontú drámák.
Legfontosabb alkotók: Abbas Kiarostami (Az olajfák alatt), Asghar Farhadi (Az ügyfél), Jafar Panahi (A tükör)
Az 1979-es iszlám forradalom óta az iráni mozinak szigorú cenzúra mellett kell működnie, de csodálatra méltó módon így is megtalálta a saját nyelvét, és képes az emberek mindennapi témáira koncentrálni. Az iráni filmek általában hétköznapi kisemberek már-már dokumentarista stílusban elmesélt, cselekményükben egyszerű, de morálisan igencsak összetett történetei, a társadalmi problémákra összpontosítanak, és azokat járják körbe humanista szemlélettel. A rendezők kreativitását dicséri, hogy még úgy is képesek emlékezetes nőalakokat teremteni a filmjeikben, hogy nagyon szigorú szabályokat kell betartaniuk: a nőnek mindig hosszú ruhát kell viselnie, nem táncolhat, nem dohányozhat, nem ihat alkoholt, és nem léphet testi kapcsolatba a férfi szereplőkkel. Az iráni mozi fontosságát és erejét jelzi, hogy tavaly Asghar Farhadi iráni rendező filmje, Az ügyfél kapta a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart.
A dél-koreai mozi
Jellegzetességek: Kreativitás, a műfajok vad keverése, kockázatvállalás, felvállalt melodráma, az erőszak nyers ábrázolása és szocio-kulturális perspektíva.
Legfontosabb alkotók: Bong Joon-ho (A halál jele), Park Chan-wook (Oldboy), Lee Chang-dong (Burning), Kim Ki-duk (Bin-jip: Lopakodó lelkek), Na Hong-jin (Kokszongi sirató)
A kilencvenes évekig nem igazán beszélhetünk dél-koreai moziról, pontosabban olyanról semmiképpen, amire érdemes lenne figyelni, az ország demokratizálódásával viszont a gondolkodás is szabaddá vált, ami teret adott a kreatív művészeknek, így a filmrendezőknek is. Az első eredményekre nem kellett sokat várni: a világ legnagyobb filmfesztiváljai az ezredforduló környékén figyeltek fel a dél-koreai filmesekre, és a népszerűségük azóta is tart. Alkotóikra jellemző, hogy nagyon is ismerik a világ filmművészeti trendjeit, de mindig úgy építik be őket filmjeikbe, hogy attól azok még egyediek maradjanak. Elképesztően vadul keverik a műfajokat, látszólag egymáshoz egyáltalán nem passzoló zsánereket vegyítenek gond nélkül, amitől a munkáik különlegesek és változatosak lesznek. Nem riadnak vissza az extrém erőszaktól, és ha nem is direkten, de a filmjeiknek szinte mindig van valamilyen társadalomkritikus vetülete. Dél-Korea amúgy azon kevés ország közé tartozik, ahol a hazai filmek többnyire nagyobb nézőszámot hoznak, mint hollywoodi versenytársaik. A filmgyártásuk nagy része (úgy 60 százaléka) olyan melodrámákból is áll, amelyek inkább a hazai piacra készülnek, kevés fut be karriert közülük külföldön.
Az indiai mozi
Jellegzetességek: Sok zene és tánc, magas melodráma-faktor, színkavalkád, látványos kosztümök, hosszúra nyúló játékidő, vad műfajkeverés egy filmen belül, családközpontúság, látványos túlzások (a főhős nagyon hősies, a főhősnő nagyon szép, a gonosz nagyon gonosz).
Legfontosabb alkotók: Bár Indiában is léteznek művészfilmek, amelyeknél érdemes számon tartani az alkotók nevét, az indiai filmipar nem annyira rendező-, mint inkább sztárközpontú. A legsikeresebb sztárjai manapság: Shahrukh Khan (A nevem Khan), Priyanka Chopra (Háromszor szerelem), Akshay Kumar (OMG: Ó, magasságos!), Salman Khan (Szultán)
Az indiai mozi az egyik leggazdagabb és legnagyobb hagyományokon alapuló mozis kultúra a világon, méretei sok szempontból vetekszenek Hollywooddal. Az indiai filmipart tévesen szokták azonosítani Bollywooddal, ami ugyan kétségtelenül a leghíresebb része, de leginkább csak a Mumbai-központú, hindi nyelven forgatott filmeket foglalja magában – valójában Indiában szinte minden régiónak és nyelvnek saját, regionális filmipara van. India évente nagyjából ezer filmet ont ki magából, ami követhetetlen mennyiség, és híres arról, hogy a történetek szereplői a lehető legextrémebb körülmények között (pl. egy nagy harcjelenet után) is simán dalra fakadnak, a legtöbbször nem is a saját hangjukon énekelve. Az indiai filmkészítők nagyon lazán kezelik a plagizálást, simán le szokták nyúlni híres amerikai és európai filmek történeteit, természetesen az indiai nézők igényeihez igazítva. Bár a filmjeik Ázsia sok területén nagyon népszerűek, globálisan a nagy kulturális különbségek miatt nem igazán tudnak sikert aratni.
A japán mozi
Jellegzetességek: Szamurájfilmek, yakuzamozik, saját, egyedi képi világú animációs filmek (az animék), realizmus és fantasy, horrorfilmek nagy választéka, óriásszörnyek, kísérletező kedv, ultra erőszakosság és az abszurditásra való hajlam.
Legfontosabb alkotók: Kuroszava Akira (A hét szamuráj), Ozu Jaszudzsiró (Tokiói történet), Hideo Nakata (A kör), Mijazaki Hajao (Chihiro szellemországban), Koreeda Hirokazu (A fiam családja)
Kevés ázsiai országnak sikerül nemzetközileg ismert sztárrendezők sorát felmutatnia, de Japán kétségtelenül közéjük tartozik. Filmművészete rendkívül egyedi és leírhatatlanul sokoldalú, és Hollywood is rengeteget tanult tőle. A japánok saját zsánereket teremtettek (kaidzsúfilmek, szamurájtörténetek, yakuzafilmek, animék, J-horror…), komoly nyomot hagyott filmjeiken a második világháború és az amerikai atombombák okozta sokk, háborúellenesek, sokszor filozofikusak (az identitás keresése gyakran előkerülő téma), és ha a dél-koreai filmekről azt írtam, hogy nagyon erőszakosak, akkor ez sok esetben igaz a japán alkotásokra is. A fantasy és a költői realizmus sem áll távol tőlük, és értéküket jelzi, hogy idén pont egy japán film (Shoplifters) vihette haza az Arany Pálmát a cannes-i filmfesztiválról.
A kínai mozi
Jellegzetességek: Túl sokszínű ahhoz, hogy címszavakban össze lehessen foglalni.
Legfontosabb alkotók: Zhang Yimou (Hős), Wong Kar-wai (Csungking expressz), Ang Lee (Az esküvői bankett), Jia Zhangke (Ősi folyók)
Kínai filmművészetről beszélni már önmagában problémás vállalkozás, mert a nagy-kínai mellett ott van a hongkongi és a tajvani film is, amiket valójában szintén a kínai filmművészethez szokás sorolni, viszont külön fejlődéstörténetük van, és a filmek különböző gazdasági és politikai körülmények között készülnek, szóval nehéz vagy inkább lehetetlen egybemosni őket. Az utóbbi időben ugyanakkor a nagy pénz Nagy-Kína filmjeiben van, ami elkezdte magához vonzani a legtehetségesebb művészeket Hongkongból és Tajvanból, eléggé meggyengítve ezzel az ottani filmgyártást. Kína filmipara globalizálódni akar, ezért Hollywoodhoz hasonlóan nagyrészt nacionalista blockbustereket (drága, látványorientált filmeket) gyártanak, de azért rengeteg művészfilm is készül, a létező legkülönbözőbb témákban, gyakran a cenzúra szabályaival is szembemenve. Még a túl messzire menő filmeket is hagyják leforogni, az viszont szokás, hogy ha gond van a produkcióval, akkor a bemutatása elé akadályokat gördítenek: ha szembemegy a rendszerrel, a mozik nem veszik fel a műsorukra, és nem engedik külföldi fesztiválokra menni.
