A kilencvenes évek közepén találkoztam először Jennifer Lopez arcával a mozivásznon, amikor még Wesley Snipes (rá emlékszik még valaki?) és Woody Harrelson mellett feszített a Pénzvonat című felejthető akciófilmben. Igazán emlékezeteset azonban csak néhány évvel később, a Mint a kámfor című balhéfilmben mutatott, ahol egészen lenyűgöző volt a George Clooneyval való flörtölése, főképp abban a jelenetben, amikor be volt vele zárva egy autó csomagtartójába. A film után mindenki fényes jövőt jósolt Lopeznek a filmiparban, csakhogy történt valami: JLo kiadott egy albumot, melynek első két slágere, az If You Had My Love és a Waiting for Tonight a slágerlisták élére repítette a színész-énekest, aki ezután megpróbálta a lehetetlent: egy fenékkel két lovat megülni.
Míg a filmek terén szorgosan építette romkomsztár image-ét az olyan mozikkal, mint az Álmomban már láttalak vagy a Szeretném, ha szeretnél, addig a zeneiparban megszületett a „Jenny a gettóból” image, ő pedig a XXI. század egyik legnagyobb popsztárja lett. Nagyjából a kétezres évek közepéig sikerült a két karriert párhuzamosan vinnie sikerrel, csakhogy aztán történt valami. A romkom szép lassan divatjamúlt műfajjá vált, és ezzel együtt a zsáner több sztárja (Katherine Heigl, Meg Ryan, Kate Hudson…) is parkolópályára került, az okosabbak (pl. Anne Hathaway, Julia Roberts…) pedig még időben és jó érzékkel váltottak más műfajokra. Lopez is észrevette a bajt, és még épp jókor lépett.
Irodai csiniben. (fotó: Freeman Film)
Zene nélkül mit érek én?
Ő is megpróbálkozott a menekülő útvonallal, hogy egy drámában játsszon, habár a film (Bordertown – Átkelő a halálba) nem sikerült rosszul, alig akadt nézője, és a díjszezonban sem vált tényezővé. Lopez inkább az éneklésre fordította az energiáit, de ott sem volt minden fenékig tejfel. 2007-ben kiadott stúdiólemeze, a Brave mélypontot jelentett a popzenei karrierjében, de nem csüggedt el. 2010-ben beült az American Idol nevű tehetségkutató zsűrijébe, ami gyakorlatilag felért számára egy teljes karrierrebootolással, és hozzásegítette ahhoz, hogy popsztárként se essen ki az első ligából.
Ugyanakkor a filmek végképp háttérbe szorultak az életében, amit jól jellemez, hogy ebben az évtizedben a most bemutatott Álommeló mindössze az ötödik mozifilmje. Az időzítés nem véletlen. Sok rosszul sikerült év után idén látszik feltámadni a romantikus komédia műfaja, a zsáner, amiben Jennifer Lopez régóta a legkényelmesebben érzi magát. És mivel 15 évet bármikor letagadhatna a korából, semmi akadálya nincs, hogy szerepeket kapjon a műfajban. Önbizalmat adhat neki az is, hogy az utolsó filmje, A szomszéd fiú című thriller alig négymillió dollárból készült, és 52-t hozott, vagyis úgy fest, a rajongók a moziban sem feledkeztek meg róla. Ennek lehet az erőpróbája az Álommeló című filmje, ami határozottan úgy fest, mintha eleve rá írták volna a szerepet, pedig nem így történt. A film eredeti főszereplője Julia Roberts lett volna, és csak azután szabták át JLo-ra, hogy Roberts lemondta a szereplést.
Séta New Yorkban. (fotó: Freeman Film)
Jenny, a mi lányunk
A főszereplő karakterből külvárosi latina lett – a Jenny from the Block imázs annyira ráragadt Lopezre, hogy ki is mondja a filmben, hogy „én csak egy lány vagyok a külvárosból” –, ráadásul az életkorával kapcsolatban sem hazudnak. Maya egy ötvenhez közeli vagány, tüzes, nagyszájú nő, igazi munkásosztálybeli hős, sőt még egy-két megjegyzést is kapunk a híresen kerek popsijára, hogy el ne feledjük, milyen dolgok játszottak közre abban, hogy JLo ennyire népszerűvé vált (persze a színészi, énekesi tehetség mellett). Magyarul: Lopez a nép egyszerű gyermekének szerepében érzi jól magát, és azt szeretné sugározni magáról, hogy ő is csak egy a külvárosi, nem túl gazdag családból származó lányok sorából, akik világéletükben arról álmodoztak, hogy egyszer majd egy nagyvárosi toronyházban lehet egy luxuslakásuk, és egy cégtől kapott ajándékkártyával shoppingolhatnak a legjobb butikokban.
Az Álommeló egy percig sem titkolja, hogy nem akar több lenni egy karácsonyi, vágybeteljesítő limonádéfilmnél. Van benne egy akkora szappanoperai fordulat úgy középtájon, hogy annak láttán még a török/mexikói telenovella-kreatívok is csak csettintenének egyet.
Az Isten is filmsztárnak teremtette
A tavaszi Túl szexi lány című Amy Schumer komédiához hasonlóan az Álommeló is egy kozmetikai mamutcég berkeiben játszódik, a fő cselekményszál valami olyasmi, hogy hősünknek a trendekkel haladva bio bőrápoló krémet kell gyártani, és le kéne számolni a kemikáliákkal. JLo karaktere, Maya véletlenül kerül a céghez vezető beosztásba, miután a legjobb barátnőjének geek fiacskája beküldi a hamis infókkal (szuper egyetemi diploma stb.) teli önéletrajzát a HR-hez, a nő pedig elég rátermettnek mutatkozik az állásinterjún. Persze hazugsággal megszerezni egy szuper állást azért nem az igazi, így a film a „Légy önmagad, mert csak úgy lehetsz igazán boldog!” elkoptatott kliséjét is gyorsan magáévá teszi. Természetesen a nagy színvallást ezúttal is amerikai módra, hatalmas embertömeg előtt kell megtenni, mert egy szimpla, négyszemközti bocsánatkérés 2018-ban már mit sem ér.
Van azért a filmben magánéleti szál is sok barinővel, egy kissé elhanyagol expasival és egy gyerekkel, de az utóbbiba nem mernék mélyebben belemenni, mert az már a spoiler kategóriába esne. Az Álommeló legnagyobb hazugsága, hogy szánkba rágott üzenetében – amit Lopez mond el egy konferencián – az eredetiség és az új utak keresésének fontosságát ünnepli, miközben maga a film egyáltalán nem „vádolható” sem eredetiséggel, sem új utak keresésével. Ez bizony egy patikamérlegen kiszámolt, évtizedes klisékből összerakott, néhány külsőségében XXI. századira hangszerelt romantikus limonádé, amivel kapcsolatban azért így a karácsonyhoz közeledvén kicsit megbocsátóbbak vagyunk.
Egy azonban kétségtelen: Jennifer Lopez kisugárzása a mozivásznon még mindig a régi, és az Isten is filmsztárnak teremtette ezt a nőt. Ha e mellé merne még kockázatot is vállalni és új utakat keresni, az lenne csak az igazi.
