Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Sztárok

Rudolf Péter: „Biztos sokszor tűntem nagypofájú, gőgös alaknak”

Kossuth- és Jászai-díjas színész, aki a Cha-cha-cha, a Szerencsés Dániel és persze az Üvegtigris miatt generációk kedvence lett. Két éve Török Ferenc 1945, tavaly Sándor Pál Vándorszínészek című filmjében nyújtott maradandó alakítást, most a Centrál Színház Tökéletlenek című előadásában játszik. Nagyinterjú Rudolf Péterrel.

Nemrég mutattátok be a Centrál Színházban David-Lindsay Abaire Tökéletlenek című tragikomédiáját, amiben Pokorny Liával, Schmied Zoltánnal és a feleségeddel, Nagy-Kálózy Eszterrel játszol. Mi lesz a következő?

Még nem tudom. Tényleg. Minden cseppfolyós állapotban van körülöttem. Ez kicsit drámaian hangzott. Szóval, most alakul a következő színházi évad, és az esetleges filmes munkák is még nagyon messze vannak egy szerződés aláírásától. Lehet, hogy életem egyik legzsúfoltabb időszaka jön, lehet, hogy lógatom majd a lábam. De akkor sem leszek elkeseredve. Egy ilyen időszaknak is lehet hozadéka. Talán visszakanyarodhatok néhány olyan ötlethez, ami foglalkoztat egy ideje, csak a napi rutin a fiók mélyére tolta őket. Ha többet lehetek az Őrségben, abból is születhet valami.

Mégis azt mondod, hogy rengeteg ötlet, terv van a fejedben.

Igen. De ebben semmi ellentmondás nincs. A tervek közül az egyik terv, hogy ne legyen terv, de nem akarom elhessegetni a kérdést. Csak babonából nem konkretizálom a dolgot, de kicsit konkrétabb lehetek. A színházi felkérések mellett, lehet, hogy játszom majd egy tévésorozatban – az sok mindent felülírna, mert januártól augusztusig folyamatosan forgatnom kellene és van egy felkérésem Szlovákiából is, egy cseh-szlovák -esetleg magyar- koprodukcióban készülő vígjátékot rendezek majd, ha összejön. Izgalmas helyzetek. Mindez jól hangzik, most sincs okom panaszra. Néha rám tör az érzés, hogy visszább kéne venni, hogy abban a bizonyos fiókban kéne kotorásznom, de nyafogásnak tűnhet ennyi izgalmas feladat közepette arról beszélni, mit kéne másként csinálni. Sőt nem annak tűnik – az is, úgyhogy ezennel abbahagyom.

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Vannak, akik szerint túl sok közönségfilmet csinálsz.

Igen, tudom. De az arányok kérdése az egész. Rám ült egy elvárás: készítsek humort. Ezt diktálja a piac. Nincs ezzel baj. Ostoba lennék, ha ellene dolgoznék a ténynek, hogy valóban képes vagyok belemenekülni kényes helyzetekben a humorban pácolt megoldásokba. Ezért általában hálás is a környezet, de mostanában kevésbé van kedvem így feloldani a helyzeteket. Több bennem az indulat. Mindig is az összetettebb, több rétegű történetek érdekeltek, ahol a humor az egyik réteg. Nem lettem sznob. Remélem nem szippantottak be. (Nevet.) Sokszor levezettem mennyire nem hiszek ebben a „művészfilm-közönségfilm” felosztásban. Kiver a jeges veríték tőle. Értem, hogy megrendelői oldalról van értelme, és a produceri szempontok megkívánnak egy ilyen gondolkodást, hisz fel kell mérni a piacot, a film elkészülte utáni pillanatban árucikké is válik, de súlyos hibának – sznobériának- tartom ha ezt a gondolkodást az alkotók is átveszik. Lehet, hogy nagyon primitíven hangzik, de szerintem valami vagy jó vagy nem jó. Ez ilyen egyszerű. Ha egy film a saját műfaji keretein belül jól működik, akkor annak már megvan a maga értéke. Nyilván, vannak, komplex és többrétegű alkotások is, amelyekben szerencsésen keverednek egymással a a zsánerek; mint a Bruges című film – nálunk sajnos Erőszakik néven ment –, ami egyszerre vígjáték, krimi és dráma. De attól tartok, nem lenne könnyű egy ilyen forgatókönyvet elfogadtatni – ha persze képes lennék megírni egy ilyet –, mert elvárás, hogy legyen tiszta az alkotói szándék, hogy könnyen fülön lehessen csípni, kiknek szól, milyen műfajba passzol egy-egy film.

Régebben zsenánt volt tévésorozatokban játszani, de mostanában egyre több kül- és belföldi sztár vállal ilyen szerepeket. Téged elsősorban színházi és filmszínészként tartanak számon. Érdekel a tévézés?

Abszolút. Íróként, rendezőként és színészként is nagyon foglalkoztat ez a műfaj. Sorozatfüggő vagyok, A Homelandet, a Kártyavárat, a Trónok harcát, vagy a Nicole Kidmann fémjelezte Hatalmas kis hazugságokat például nagyon szeretem. Ilyenkor átmegyek gyerekbe, alig tudom kivárni a következő részt. Izgalmas nézni, hogyan épül fel egy jól kitalált évad. Tényleg egyre több sztár vállal szerepet sorozatokban: ennek amennyire tudom, az volt az előzménye, hogy a jó nevű forgatókönyvírók egy része alaposan összeveszett a hollywoodi mogulokkal, otthagyta filmstúdiókat és átvonult a tévé világába. Ennek köszönhetően aztán egyre több jól megírt, remek sztorikat felvonultató sorozat jelent meg az amerikai csatornákon, ami odavonzotta az A-kategóriás színészeket és rendezőket is. Pedig sokan temették már a tévét, azt mondták, ma már máshogy forog a világ, és az emberek más szórakozási formákat keresnek. Ehhez képest a sorozatoknak reneszánsza van – igaz, nem biztos, hogy csak a tévében nézik őket. Megváltoztak a fogyasztói szokások, ami persze egy sor etikai kérdést is felvet. Megmondom őszintén, amikor 2014-ben az internetadó elleni – egyébként sok szempontból jogosnak tűnő – tüntetések zajlottak, a sok moralizálás közben nekem azért az is eszembe jutott, hányan töltenek le illegálisan zenét, filmet, többek között az Üvegtigrist, pedig ha ezek az emberek kifizették volna az Amerikában szokásos másfél dollárt, na jó legyen a fele,  már egy következő filmet is elkészíthettünk volna. De a kérdésre visszatérve, nagyon szívesen játszanék sorozatban: már csak azért is, mert úgy látom, itthon is lesz esély szofisztikáltabb, komoly kérdéseket körbejáró tévés produkciókra is. E pillanatban még magyar piac elég vígjátékközpontú, de ahogy hallom már színesedik a paletta.

Hülye kérdés, de nem lehet kikerülni: már a főiskolai tanulmányaid alatt olyan sikerfilmekben játszottál, mint a Cha-cha-cha és a Szerencsés Dániel, de színházban is sokat dolgozol, az évek során több mint hetven bemutatód volt. Színházi vagy filmszínésznek tartod inkább magad?

Olyan embernek, aki élvezi, hogy ennyiféle módon teheti a dolgát. Persze, hogy épp mire vágyom, az más kérdés. Most inkább forgatnék; a színházi színészet kicsit olyan, mint az 50 első randi című film, mindig előről kell kezdened a napot, nem számít, hogy előző este hogy teljesítettél, hétkor, amikor felmegy a függöny, megint újra neki kell futnod az előadásnak. Mostanra értettem meg az erről értekező idősebb kollégákat. Ez komoly feszültséget jelent: egyre nagyobb tétként élem meg az előadásokat.

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Egyre nagyobb a lámpaláz?

Nem lámpaláz, van olyan előadás, amit már négyszázszor játszottam, ezekben nyilván nem ugyanazokkal a belső félelmekkel lépek színpadra, mint először. Inkább az a megterhelő, hogy estéről estére topon kell lenned, mintha sportolóként folyton a kiesés ellen küzdenél. Folyamatos a stressz, ráadásul én olyan alkat vagyok, hogy ellazulni csak az elvégzett munka után tudok. Talán nekem a délutáni színház lenne a megoldás. A jól végzett munka örömével egy vacsi, egy mozi. Vagy talán jobb lenne, ha „projektszínészként” dolgozhatnék: ha egy nagyszerű rendezővel belecsaphatnék a Godot-ba úgy, hogy egy évig csak azt játszom, azt biztosan élvezném. Nem. Nem élvezném. Megőrülnék. Na hát így… Nincs megoldás. Félre ne érts, a repertoárszínészé színes élet: emlékszem, amikor Darvassal, Margitai Ágival, Kulka Janival egyszer amerikaiakkal forgattunk, nem is akármilyen sztárokkal, mennyire irigykedtek, amikor elmeséltük nekik, mi mindent játszhatunk mi itt, Budapesten. Csorgó nyállal hallgatták, mert az, hogy egy színész ilyen gazdag és dús szakmai életet élhet, óriási dolog, ilyen nagyon kevés helyen van már a világban. De most úgy gondolom, hogy jobban vonz az a nyüzsgés, ami a film – persze, lehet, hogyha most zsinórban megcsinálhatnék három-négy mozit, megint visszavágynék a színházba. Maradjunk abban, hogy szerencsés ember vagyok, mert amióta dolgozom, mindig megadatott, hogy a színházi és a filmes közegben is újra meg újra kipróbáljam magam.

Szeretsz próbálni?

Nagyon. A próbákon még bármi lehet egy előadásból: a csodák csodája lehet. Imádom körbejárni a dolgokat, keresgélni. Ifjú színészként még alig vártam, hogy szétmenjen végre a függöny, és megmutathassam magam, most meg már sokszor ijesztőnek tartom a premiert, mert dolgoznék még egy kicsit a darabon.

A szüleid drámapedagógusok voltak. Miattuk lettél színész?

Édesanyám. Mindketten pedagógusok, de kifejezetten édesanyám foglakozott drámapedagógiával, sőt nemrég a nyolcvankettedik születésnapján is tartott még egy foglalkozást a Marcibányi téren. Ő B-kategóriás rendező volt, édesapám pedig a váci művház igazgatója, és bár mindig ott sertepertéltem körülöttük, nem tudom, miattuk lettem-e színész. Bár a tanári létnek is része az exibicionizmus. A fotószakkörbe jártam, amit édesapám vezetett, meg az aktfestészetre próbáltam bejutni – sajnálatosan kevés sikerrel. Ha már, akkor inkább a dédnagyapám „genetikai öröksége” miatt lettem színész: őt Bálint Jánosnak hívták, színész-rendező volt és nagy bohém, a családi legendárium szerint Nagyváradon végezte el a színiakadémiát. Talán miatta volt, talán nem, de tény, hogy mindig tombolt bennem az exhibicionizmus, már három-négyéves koromban rendszeresen mondtam verset az óvodában. Imádtam egy társaság közepén állni, és nyomni, nyomni, nyomni, mert ha egyedül voltam, akkor úgy éreztem, valami végtelen szomorúság vesz erőt rajtam. Tudod, a „nagy kedélykeresők”, általában saját magukat gyógyítják azzal, hogy megpróbálnak roppant kedélyesek lenni – és ez rám is igaz.

Több interjúban is elmondtad, hogy szorongó természetű ember vagy.

Abszolút.

Nem ütközik ez azzal, hogy közben a saját bevallásod szerint őrülten exhibicionista vagy?

Lehet, hogy ezek látszólag egymásnak ellentmondó tulajdonságok, de bennem valahogy mégis megfér mind a kettő. Már  a szavalóversenyekre is úgy mentem el, úttörő koromban, hogy nem hittem, hogy nyerhetek – még akkor sem, amikor már túl voltam tíz versenyen, és mindig én kaptam az első díjat. Ez máig így van, de szerencsére remek technikáim vannak arra, hogy leplezzem. Nyilván volt olyan is, amikor túlzásba vittem: biztos sokszor tűntem nagypofájú, gőgös alaknak, pedig valójában sosem voltam az. (Nevet.) Nagyon félek a kudarctól, és iszonyú sokat tudok dolgozni azért, hogy elkerüljem, úgy érzem, ha mindent megtettem, jobban el tudom fogadni azt is, ha valami nem sikerül. Ez nyilván a pedagógus szülők miatt van így. Tényleg iszonyatosan sokat tudok dolgozni – ijedtemben, pedig alapvetően nagyon lusta, szemlélődő ember vagyok.

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Azt mondod félsz a kudarctól. Pedig generációd egyik legnépszerűbb színésze vagy, minden különösebb udvarlás nélkül mondhatom, nem emlékszem arra, hogy valaha belebuktál volna valamibe. Volt olyan kudarcod, ami tényleg megroppantott téged?

Természetesen volt, ha nem is megroppantó, de nem kell kudarc ahhoz, hogy az ember féljen a kudarctól. Ez egy attitűd. Szánalmasan hangzik. Próbálok leszámolni vele, mert már azt is unom, ha beszélek róla, nyafogásnak érzem az egészet – de közben el kell fogadnom, hogy ez vagyok, ilyen vagyok. Színész vagyok – talán, ha matekból egy kicsit jobb lettem volna, lehettem volna építész, az mindig nagyon érdekelt. Vagy valami más. Te újságíró vagy, én színész, évek óta ezt csináljuk, és ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy ez van, ez a mi hivatásunk. Pedig egyáltalán nem biztos, hogy ennek így kellett lennie: nemrég egy ismerősömről például kiderült, hogy amellett, hogy komolyzenész, golfversenyző. Nem is akármilyen. Tudod, hogy lett az? Talán nem orrol meg, ha elmesélem. Egyszer sorban állt egy áruházban, ahol ki volt téve akciós áron egy golfkészlet. Megvette; maga sem tudja, hogy miért, csak megvette habókra. Aztán beállította a sarokba. Valaki hallotta, hogy neki van felszerelése és meghívták egy versenyre. Megnyerte. Micsoda különös sugallat volt ez a vásárlás. Előzmények nélküli. Mára teljesen beleszeretett a golfba, csillogó szemmel tud mesélni róla, hogy egy versenyen hány kilométert sétálnak, hogy milyen emberfeletti koncentráció kell ehhez a sporthoz, hogy milyen állóképességet követel, hogy a hiedelmekkel ellentétben nem az úriemberek passziója, mert ő egy évig elgolfozik egy komolyabb sícipő árából. Egy banális véletlen miatt teljesen megváltozott az élete. Több út van. Vagy van, akinek több út van. Alkati kérdés. Mindenesetre ez a történet elgondolkodtatott. Mondom, ha máshogy alakulnak a dolgok, lehet, hogy építész lennék, megismerném a megrendelőt, kitapasztalnám az életritmusát. kitalálnám a házát, felépítenék, és ott állna örök időkre. Legalábbis sok száz éven át, tapinthatóan. Kész lenne, túl lennék rajta. Állna. Nem úgy, mint egy előadás, ami lényegénél fogva illékony és jelen idejű – és persze éppen ez a csodálatos benne: hogy a nézők orra előtt születik meg újra meg újra. De ez a tragikus is benne: elmúlik. Talán, azért is vágyom most annyira a filmezésre, mert az maradandó. Emlékszem, amikor az Üvegtigrist forgattuk, mekkora örömmel töltött el, ha bármelyik kollégának volt egy zseniális gesztusa, mondata, az már megvan és meg is marad, rögzítettük, dobozban van, a miénk. Ez ilyen egyszerű. A színház az más. Csodálom az illékonyságát, de közben zavarban is vagyok tőle. 

Az Üvegtigris volt az első filmes rendezésed.

Igen, pedig akkor már negyvenéves voltam. Tudod, én mindenbe egy kicsit később vágtam bele, mint lehetett volna – talán a szorongó természetem miatt. Ha akartam volna, sokkal előbb rendezhettem volna, már a színész szakon éreztem, hogy engem izgat ez az egész. Ha nincs a Marton, talán még öt évet várok, ő volt a tanárom a Színművészetin, és mindig arra biztatott minket, hogy próbáljuk ki magunkat dirigensként is. Neki köszönhető az is, hogy amikor a Vígben dolgoztunk, Eszenyi Enikővel, Alföldi Robival és a Hegedűs D. Gézával sok darabot mi állíthattunk színpadra, pedig ez korábban nem volt szokás, Latinovitsot például a Várkonyi soha nem engedte rendezni. Laci megbízott bennünk; az ő eleganciája is kellett ahhoz, hogy hogy elindulhassunk.

Az Üvegtigris igazi nagy dobás volt, ami a mai napig egy egész generációnak jelenti a „magyar vígjátékot”. Hogy élted meg a sikerét?

Erre természetesen nem számítottunk. Számítottam. Bár, amikor először elolvastam Búss Gábor Olivér írását elementáris hatással voltak rám, a figurák, a dialógok, és feltételeztem, hogy ezzel sokan mások is így lesznek. Azóta sem emlékszem rá, hogy ilyen röhögőgörcsök kaptak volna el valaminek az olvasása közben. Talán még Rejtő. Aztán persze sokat dolgoztunk a könyvön Hársing Hilda dramaturg és Kapitány Iván bevonásával, aki aztán társrendezője is volt az első résznek. Volt rá két évünk, mert először nem kaptunk rá egy fityinget sem. Így legalább névelőre kigyúrhattuk a következő próbálkozásig. De akkor sem bízott benne mindenki. Az egyik forgalmazó három kópiával akarta elindítani. A másik már tizeneggyel, de ez sem volt túl megnyugtató. Aztán történt, ami történt. Az utóélete tényleg nem szokványos. Itthon része lett a folklórnak, ráadásul a harmadik résszel már fesztiválokon is felbukkantunk. Észtországban mind a három részt vetítették egy fesztiválon. Ez nyilván kellemes volt. De azért nem éreztem úgy, hogy új időszámítás kezdődött az életemben. Előtte is ott voltam a placcon.

Ha már Tigris, felteszem a millió dolláros kérdést: lesz negyedik rész?

Benne van a pakliban. Addig semmiképp nem akartam, amíg nem tudok más stílusban, másfajta zsánerben is létrehozni valamit – és ez megtörtént. A Kossuthkifli című sorozat  életem egyik legfontosabb történése volt. Köztünk szólva, elég nehezen emésztettem meg, hogy sokan kudarcként beszéltek róla még mielőtt egy kockát is láttak volna belőle. Persze nyilván könnyebb látatlanban hozzászólni, mert nem zavarják meg az embert a tények. (Nevet.)

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Ez egy ilyen ország, tudod.

Igen. Furcsa egy ország, de a miénk.

Nálunk mindenkit, aki egy kicsit is ismert vagy népszerű ember megpróbálnak besorolni jobbra vagy balra.

Ez így van. Nagyon abszurd, de így van. Úgy tűnik sokan csak így tudnak eligazodni a rengetegben. A leegyszerűsítés segít tájékozódni. Jobbra egy út, balra egy út. Ennél több ösvény létezik. Nyilván, árnyalni fárasztóbb. Hát, ebbe sikerült belelavírozni magunkat az elmúlt évtizedekben. Már azt is unom, hogy minduntalan elmondom, hogy mennyire unom. Persze nincs semmi jelentősége annak, hogy mi az én viszonyom ehhez az egészhez, de végül is beszélgetünk, hát elmondom, de szívesen eveznék tovább.

Október végén Gulyás Gergely miniszterelnökséget vezető miniszter bejelentette, hogy a kormány megszünteti a kulturális TAO-t. Ezzel a színházak is rengeteg pénztől esnek el, sokak szerint több komoly műhely működése veszélybe kerülhet.

Ez így van. Az időpont eleve nehéz helyzetbe hoz mindenkit. Ha ez most merült föl – szerencsésebb lett volna a következő évben bevezetni, hogy ki-ki felkészüljön az új helyzetre.  Így már leegyeztetett, meghirdetett produkciók  mondódnak le. Nincs ember, aki vitatkozna azzal, hogy a sunyi sőt pofátlan visszaéléseket meg kell szüntetni – ezzel nem kell, nem szabad várni. Én azon csodálkozom, hogy ez ilyen sokáig működhetett. Viszont a nyilvánvaló módon tisztességgel dolgozó intézményeket büntetni ennek örvén: hiba. Én úgy vettem észre, civil barátaim nem nagyon látják át miről is beszélgetünk. A TAO egy jegyenként nyolcvan százalékos állami hozzájárulás a színház működéséhez. Léte a független színházaktól, a kúltúrházaktól a magászínházakig számtalan intézmény munkáját segítette. Valójában ahhoz, hogy ezek a játszóhelyek működni tudjanak ezen az áron kéne árulni a jegyeket. Amíg nincs egy biztos egzisztenciával bíró, széles középosztály, amely ki tudja fizetni ezt a plusz pénzt a jegyekért, addig a TAO a megoldás. De ezt, különösen a független színházak, amelyek inkább számíthatnak egy ifjabb, gazdaságilag kevésbé eleresztett rétegre, nem tudják jegyáremeléssel pótolni. Azzal, hogy elzárják ezt a csapot, eltűnhet az a fajta színesség, ami a budapesti kulturális élet legnagyobb értéke. Igaz, voltak, akik azzal érveltek, hogy a TAO hajkurászása a nézők kegyeinek a keresését jelentette. Első hallásra jogosnak tűnő érv – csakhogy szerintem épp az ellenkezője az igaz. Abban a pillanatban, hogy tisztán a piacról kell megélniük, éppen akkor lesznek kénytelenek tutira menni.

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Pedig a színház súlyos pénzekbe kerül.

Pontosan. Sőt egyre nagyobb esztétikai elvárásoknak kell megfelelnie az előadásoknak. Pénzbe kerül a díszlet, a jelmez és persze a színészek is. Igaz, nálunk van, aki azt gondolja, hogy a színészt nem kell megfizetni, ő elégedjen meg annyival, hogy a „szent művészet” jegyében estéről-estére kiáll a színpadra, és kijátssza nekünk a szívét. Ez engem felháborít. Nyugaton nagyon jól megfizetik a színészeket; sőt a közvetlen környezetünkben is. Nem kell, hogy éhezzen egy színész ahhoz, hogy „megőrizhesse a művészi integritását”. Kevesen tudják, hogy bizonyos színházakban milyen szánalmas fizetésekért dolgoznak komoly, nagy színészek. A pályakezdőkről nem is beszélve. Nyilván nem véletlen, hogy örömmel mártóztak meg  a magánszínházak világában. Ez is megosztja a szakmát, hisz nyilván ez a bérfeszültség azzal az egyszerű megoldással feloldható, ha kiiktatjuk a magánszínházi kezdeményezéseket a piacról. Pedig a színes kulturális élet lehetővé teszi, hogy bevezessen olyan embereket is a színház világába, akik épp a  tisztességgel, profin megcsinált kommerszek hídján sétál el Csehovig.

Azt mondod, csak egy erős középosztály tarthatná életben a színházat. De ez fordítva is igaz: az kultúra, amit a színház képvisel, a középosztályt is megerősítheti, szélesítheti. Ha máshogy nem, szellemi értelemben.

Persze, hiszen a színház mindig moralizál, ez a dolga. A színház maga az agora, hol gyűlnének össze az emberek egyébként, hol vitatnák meg a társadalom ügyes-bajos dolgait? Ma már nincs fonó, piac, nem járunk össze tollat fosztani. Milyen közösségi tereink vannak még?

Talán a Facebook.

Hát igen. Talán még az.

Mindig svádákat, fazonokat játszottál. Mondhatjuk, hogy karakterszínész vagy? Vagy ez túlzás?

Nem, nyilván az alkatomból adódóan is ritkán osztanak rám hősszerepeket. Persze, hogy ki a „hős”, az megközelítés kérdése, De Niro és Pacino még nyolcvan évesen is kemény macsókat játszik, pedig egyikük sincs száznyolcvan centi. (Nevet.)

Nem így értettem. Inkább úgy, hogy ahogy a Beugróból is kiderül, szinte bármilyen színházi feladatot meg tudsz oldani autentikus művészi eszközökkel. Alkat ide vagy oda, valószínűleg bármit el tudnál játszani.

Ez rendező és elsősorban színházfüggő. Egy polgári színházban kockázatos alternatív szereposztással próbálkozni. A nézőben vannak bizonyos elvárások. Rómeó és Júlia legyenek szép emberek, Othello legyen robosztus, hadvezér alkat, pedig a szerelem, a féltékenység önmagában sem a szépséget, sem egyéb külsőségeket nem feltételez. Közben tagadhatatlanul a darab része, ennek az emberpárnak a vonzó volta és Othello látványos férfiereje. Nyilván egy pinceszínházban jobban elfogadja a néző, ha az előadás, a szereposztás eltér a megszokottól. Visszatérve az alapállításodhoz, persze hízelgően hangzik, az ember szívesen feszegeti a határait, a legizgalmasabb éppen ez a feszegetés. A váratlanság. Néha azt érzem a mi szakmánk egyik csodás velejárója az öngyógyítás. Az ember megélhet sok mindent, amivel egyébként csak gondolatban játszik. És ezzel talán ki is öli magából a rosszat. A színházi színészi életemből egyébként hiányoznak bizonyos szerepek, pillérek, amik egy ilyen korban lévő színész pályáján ott kellene, hogy legyenek. Nyilván, ára van annak, ha az ember olyan sok  dologgal foglalkozik, mint én, mert így sehol – sem a színházban, sem a filmben, sem a tévében – nem járhatod be az utat, amit egyébként végigjárhatnál színészként. Volt szerencsém fontos klasszikusokhoz, de azt az ívet, amit, hogy egy közeli barátomat említsem, Gáspár Sanyi bejárt a színházban, én nem jártam be. Cserébe sok minden mást kaptam a szakmától. Az meg, hogy szerinted bármit eljátszhatok: szeretek játszani. Bármit. Ezért is szeretem annyira az improvizációt. A rögtönzés a lehető legjelenebb jelenidő, és bizony élettapasztalat és írói kvalitások is kellenek hozzá, hogy ott, helyben ki tudj találni egy-egy riposztot, fordulatot. Nekem ez mámoros öröm, ahogy a feleségemnek is, egy időben nagyon sokat impróztunk együtt. Őszintén szólva, kicsit érthetetlen is a számomra, hogy miért kaszálták el a Beugrót – igaz, most is megy a Játékszínben, és élvezzük is nagyon, de tény, hogy közben nem mennek a kamerák.

A feleségedet említetted. Milyen érzés az ország legszebb színésznőjével együtt élni?

Csodás. Egyszerűen csodás. (Nevet.)

Három gyereketek van, az egyik Eszter első házasságából. Mit jelent neked az apaság? Rengeteg interjút, nyilatkozatot adtál, de erről nem sokat beszéltél eddig.

Mert védtük a magánéletünket. Mindig. Meg a gyerekek se nagyon örültek volna, ha „kibeszélem őket”. Sosem beszéltünk az életünkről, inkább éltük, nem is lett volna időnk másra. Három gyereket felnevelni emellett az életvitel mellett nem egy egyszerű feladat. Nem is értem, hogy bírtuk fizikailag, lelkileg. Komolyan mondom, rejtélyes; nem mintha szobrot akarnék állítani magunknak, sokan vannak, akik több gyereket nevelnek, miközben a szakmájukban is megszállottan teszik a dolgukat. Szóval szoborparkot javaslok. Aki így él, annak dukál a kalaplengetés, függetlenül attól, hogy színész vagy műbútorasztalos. De abban is hiszek, sőt tapasztalom, hogy óriási erőt ad, hogy ekkora család vagyunk.

Megváltozott az, ahogy az életről, a szakmáról gondolkozol, miután megszületek a gyerekeid?

Nem, mert soha nem volt kérdés, hogy családot és gyerekeket akarok. Ez nekem gyerekkorom óta mindennél fontosabb volt, és az, hogy megszülettek a gyerekeim, csak megerősített ebben. Igaz, szerencsém volt, mert Eszter is így gondolkodott: soha, egyetlen pillanatig nem hezitált azon, hogy vállaljon-e velem gyereket. Ami azt illeti, egy olyan nővel, aki azon töri a fejét, hogy a a családját vagy a karrierjét válassza-e, egy percig sem tudtam volna együtt lenni, felállok és ott hagyom abban a pillanatban, ahogy ez szóba kerül. Pedig színészként megértem, ha valaki szerelemből, megszállottan teszi a dolgát, ez bennem is megvan, tényleg nagyon tudok dolgozni, ha kell. De a család mégis felülír mindent.

Rudolf Péter

Fotó: Neményi Márton

Címlap

top