Sztárok

„Gyerekek! Ébresztő!” – Für Anikóval beszélgettünk

Idén Für Anikó, az Örkény Színház művésze kapta az Almási Éva által alapított Psota-díjat. A Jászai-díjas színésznő az újabb szakmai elismerés kapcsán beszél 30 éve tartó pályájáról, és későn jött anyaságáról is, ami alaposan átírta az életét.

Viszonyulsz valahogy Psota Irénhez?

Feltétlenül. Egyrészt ő egy nagyon megosztó személyiség volt. Mint színészt, csak imádni lehetett. Magánemberként viszont az ilyen nagy tüzű, saját zsenialitásukban égő és annak magukat feláldozó emberek nem mindig könnyű természetűek, sőt. Szinte szükségszerű, hogy ő egyedül élt. Szerintem ez az ő döntése volt, abszolút feláldozta magát a hivatásáért. Minden egyes alakításában üvöltött róla, hogy ő erre született, tehát az utolsó zsigeréig színésznő volt: egy clown, egy díva, egy tragika, egy ezerszínű izzó, csodálatos, fortyogó tünemény.

Milyen értelemben hasonlítasz hozzá, ha egyáltalán azt gondolod, hogy hasonlítasz hozzá?

Már a kérdés is hízelgő. Abban feltétlenül, hogy amit csinálok, abban én is maximalista vagyok, s csak a fejem búbjáig belemerülve tudok részt venni bármiben is, másképp nem érdemes. Szenvedélyes embernek tartom magam, elég nagyszájú vagyok, temperamentumos, az érzelmeimből dolgozom, mint annyian ezen a pályán. Abból a szempontból viszont nem hasonlítok hozzá, hogy nekem muszáj, hogy legyen magánéletem. Muszáj, hogy legyen egy hátország, egy nyersanyaga annak, amit csinálok. Szoktam is mondani, hogy a színészet a pszichoanalízis helyett van. A munkának az a természete, hogy állandóan magamból dolgozom, a saját spájzomból használom a nyersanyagokat. Állandó állagfelmérés zajlik: hol is tartok, mit is csinálok. Önmagam állandó megkérdőjelezése és szembenézés önmagammal – ez a munkám lényege, de én időnként igénylek egy elfordulást ettől.

Für Anikó

Fotó: Neményi Márton

Most nagyon boldognak látlak, de nem gondolnám, hogy csak a díj miatt.

Igen, a boldogság lényegében döntés kérdése. Olyan, hogy mindig minden klappol, úgysincs. A miénk a lehetőség, hogy most arra fókuszálunk az életünkben, ami éppen nem tetszik, vagy arra, hogy például a gyerekemmel esténként össze szoktuk szedni a jó dolgokat, és hálát adunk értük. Már egyetemi tanulmányok születtek arról, hogy a hála milyen fontos, és most tök mindegy, hogy a karmának vagy a Jóistennek vagy éppen a bal zoknidnak adsz hálát – a hála az emberben generálja a boldogságot. A boldogság, az nem egy cucc, amit megveszünk, hanem egy képesség. Képesség arra, hogy hogyan élem az életemet, hogy vagyok-e annyira önző vagy okos, hogy eldöntsem: ebben az egyesélyes dologban, ami az életünk, jól akarom-e magam érezni, vagy sem. Nyavalyogni mindig lehet, de ha úgy döntök, hogy nem, akkor egy csomó dolgot össze lehet akár naponta is szedni, amiért én hálát adhatok. Eleve azért, hogy vagyunk egymásnak, hogy szerethetjük egymást, azért, hogy egészségesek vagyunk, azért, hogy van fedél a fejünk fölött, nem éhezünk, nem fázunk. Erre sok ember azt mondja, hogy ez jár. Mi jár? Aki ott van a híd alatt több diplomával, annak az jár? Nem, nem jár semmi. A jó dolog, az ráadás az életben, amúgy meg örülhetünk annak, amink van, annak, hogy milyen jót játszottunk a játszótéren, vagy hogy milyen jót nevettünk, egészen addig, hogy milyen jó, hogy kaptam parkolóhelyet a legnagyobb dzsumbujban. Ha ezeket az ember leltárszinten végigveszi, rájön, hogy végül is milyen baromi jó dolga van. Szóval a kisfiammal, Andrással általában így végződik a napunk, hogy a mese után összeszedjük, hogy mi mindennek tudtunk örülni, és tényleg nagyon sok mindennek lehet örülni. Olyan hamar eltelik ez az élet, érezzük már jól magunkat!

Milyen boldog lehet András, hogy ilyen bölcs anyukája van. A húszas-harmincas éveikben járó anyukákban még sokkal kevesebb tudás és bölcsesség gyűlik össze.

Zavarba hozol, de abszolút igazad van. Bár a bölcsesség nem életkor kérdése. Részemről csak azt sajnálom, hogy a mostani fejem és az a fajta gondolkodásmód, amit az ember összekapar magának az évtizedek alatt, az miért nem húszévesen van. És persze sajnálom azt is, hogy mivel 48 évesen lettem anya, nem élhetem meg azt, hogy dédnagymama legyek, tehát hogy legyen körülöttem egy soknemzedékes nagycsalád. De hála Istennek, ő odafenn okosabb, mint én: minden úgy van jól, ahogy van.

Hogy tudod a színészetet összehangolni az anyasággal?

Ezt ne tőlem kérdezd. Kérdezd Básti Julitól, Nagy-Kálózy Esztertől, Schell Judittól, akiknek három gyerekük van. Szóval részemről ez nem egy nagy flikk-flakk. Ez az egy, amit úgy istenigazából bánok az életemben, hogy nem adatott meg nekem több gyerek, tehát Andrásból hozzuk ki a maximumot, szegényből.

Für Anikó

Mária Dominika hercegnő szerepére készülve A hattyú című darab előadása előtt (fotó: Neményi Márton)

A mindennapokban ez hogy néz ki?

Egy logisztikai salto mortale, de nemcsak nekem, hanem az összes dolgozó, hivatását űző családanyának. Nem is tudom, hogy tudjuk ezt csinálni, de nézd meg: a nők csinosak és energikusak, gyereket nevelnek, és hivatásuk van, és a háztartásuk is nagyjából rendben van. Tehát teljesen oda vagyok magunktól, hogy ennek a sok-sok elvárásnak hogy tudunk minden szinten megfelelni. Ma például egy nyelvi előiskolás klubba rohanok a kisfiammal. Most lesz hétéves májusban, nagyon várjuk már az iskolakezdést.

Mégis van egy jelentős különbség a te életedben a normál rendben dolgozó édesanyákhoz képest: neked általában foglaltak az estéid, amikor a fürdetés, a mesék ideje van, lehet őrizgetni a kicsi gyerek álmát.

Erről beszéltem az én nagyszerű színházigazgatómmal, Mácsai Pállal, aki nekem kedves barátom is már harminc éve. Kértem őt, hogy az elkövetkezendő években egy kicsit jegeljük a színházi elfoglaltságot, illetve a szükségesnél ne legyen több. Így ha körülbelül tíz estét töltök távol, s azokon az estéken van egy csodálatos apukája ennek a gyereknek, az nem olyan tragikus. Könnyű nekem, mert az apukája apa nagy A-val, minden szegmensében kimeríti ezt a fogalmat a szeretetében, a gondoskodásában, az empátiájában, nem tudok olyat mondani, amiben ne lenne apaszerepében tökéletes.

Ráadásul nemcsak apaként és társként van melletted Fekete György, hanem például a nemrégiben megjelent harmadik albumod szövegeit is ő írta.

A Magyar hangja vagyok című CD-m a mi második közös gyerekünk, és tervezünk majd egy harmadikat is. Ez egy külön dimenzió kettőnk számára. Ő halbiológus és közgazdász a diplomáit illetően, de megáldotta a Jóisten egy nagyszerű szövegírói vénával, amit Gerendás Péter is élvezhetett több mint tíz éven keresztül. Friderikának is írt slágerszövegeket, a Madách Színház pályázatát meg is nyerte a Dögkeselyű című munkájával, amelynek a zenéjét is ő szerezte. Mi ezen a zenés játékon keresztül ismerkedtünk meg. Amikor megkeresett, hogy ebben a műben énekeljek el egy dalt, akkor az égre emeltem a szememet: megint egy „remekmű”, nem vagyok ugyanis a musical műfaj nagy rajongója. De annak a kedvéért, aki összehozott minket, azt mondtam: na, adjunk egy esélyt ennek. Amikor meghallgattam, leesett az állam, rögtön a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról jutott eszembe, tehát az a fajta minőség. A Dögkeselyű aztán nagy sikerrel ment a Madách Stúdióban, de egyeztetési nehézségek miatt hamar lekerült a repertoárról. Végül is én egyáltalán nem vettem részt a darabban, de összejöttünk. Gyuritól teljesen függetlenül én is nagyon szeretem azt a korszakot, amikor Hrutka Róbert és Jamie Winchester együtt zenéltek Borlai Gergővel, voltam is a MüPában vendégük. Gyuri egyszer csak elkezdett válogatni a dalaik közül, és nekilátott magyar szöveget írni rájuk. És ezek nem fordítások! Megmutatta őket nekem, amikor összeállt egy lemeznyi és addig-addig mondta, míg el nem énekeltem őket. Az én rocker énem is imádta ezt a dolgot, és azt hiszem, egész jól sikerült ez az első közös munkánk. De hogy én ilyen énekes pacsirta lehetek, az Bagó Gizella énekmesteremnek köszönhető, akihez nem egy kollégám jár. Én a főiskola első évében kerültem hozzá, és azóta mint egy zenei mentor és pszichológus, mint egy kályha van jelen az életben. Az a fajta emberi minőség, amit ő képvisel, mindannyiunknak ajándék, akik hozzá járhatunk, és ismerhetjük őt.

Für Anikó

Fotó: Neményi Márton

Az album címe Magyar hangja vagyok, merthogy te nagyon sok világsztárnak adod a magyar hangját, így Sandra Bullocknak vagy Cameron Diaznak, Uma Thurmannek, Juliette Lewisnak. Hogy találtak meg téged ezek a szerepek?

Megtörténhetett például az, és ez a szinkronrendezők stílusérzékét dicséri, hogy amikor a Shrek-sorozat Fionájára válogatták a szereplőket, a kiküldött anonim hangminták alapján engem választottak a kinti gyártók. És ki az eredeti hangja? Cameron Diaz. És ők azt nem tudták, hogy a Maszk című film óta magyarítom őt. Így kaptam meg Sandra Bullockot is a Féktelenülben. Nem is feltétlenül a hangom egyezik, hanem a karakterünkben lehet hasonlóság. Ezek fanyar lányok mind. Az albumhoz visszatérve: én lettem zenei elődöm, Jamie Winchester magyar hangja, általam születtek újjá ezek a dalok magyarul – és lettek teljesen mások.

A Psota-díj átadásakor Mácsai Pál mondta a laudációt. Nagyon fontos dolgokat mondott el rólad, most kettőt fogok ebből kiemelni, az egyik kapcsolódik Enyedi Ildikóhoz. Amikor Enyedi Ildikó megkért Az én XX. századom című filmjének főszerepére, te azt azért nem vállaltad el, mert korábban egy vizsgafilmre már igent mondtál, és egybeesett a két forgatás. Erre Pali azt mondta: „Önsorsrontás? Mindenekelőtt tisztesség.”

Mindenki csak a saját feje, szíve szerint tud élni. Én ilyen vagyok, ez bizonyos szempontból jó, bizonyos szempontból rossz. Ahogy Hamlet mondja Nádasdy Ádám fordításában: „semmi sem jó vagy rossz, csupán a véleményünk teszi azzá”. Tehát egyrészt nagyon sajnálom, másrészt nem tudtam volna másként dönteni. Hogyha másként döntöttem volna, akkor az nem én vagyok.

És a másik, amit Pali kiemelt: hogy te nagyon zöld vagy, sőt haragos zöld.

Egész pontosan kétségbeesett zöld. Egyre inkább kezdem magam úgy érezni, mint egy idült elmebeteg ezzel az epitethon ornansszal, hogy én, a környezetvédő, holott másról sincs szó, mint arról, hogy gondolkodó embernek tartom magam, és szűkölök, ordítok, és el vagyok keseredve. Szkeptikus vagyok, a dolog mindenféleképpen borul. Hagytuk, hogy fölzabáljon mindent a pénz, következésképpen nem lesz mit ennünk nem is olyan sokára. Kétségbe ejt, hogy még mindig ott tartunk, hogy van az emberiség, aztán van külön a környezet, s ha valaki nagyon ráér, és szabadidejében valami divatos hobbit akar csinálni, akkor környezetvéd. Könyörgöm, hát még mindig itt tartunk? Amikor márciusban öntözni kell, amikor melegrekordok dőlnek meg Ausztráliában, amikor nincs víz a Dunában? Ha nincs víz meg levegő, akkor mit csinálunk az összes emberi vívmányunkkal, a Homo sapiens-ségünkkel?

Für Anikó

Fotó: Neményi Márton

Pali mindenesetre megígérte, hogy az Örkény Színházban az összes fölöslegesen égő lámpát le fogják oltani a munkatársak, és nem azért, hogy spóroljanak, hanem azért, mert felnőttek a te gondolkodásodhoz.

Az én Gálffi Laci kollégám mondta rám, hogy én egy ökoterrorista vagyok, és ebben teljesen igaza van. De a pet palackot, a papírt, a kupakokat már külön gyűjtjük, ami szerintem evidencia. Tehát tényleg annyira egyszerű a képlet: van a természet, egy tökéletesen működő rendszer, ami nem termel hulladékot. Jön az emberiség, ami szerves része ennek a rendszernek, és milliárd tonna számra ontja a hulladékot naponta. Kérdezem: mit akarunk csinálni vele? Hova megy ez az egész? Meddig lehet ezt csinálni ezen az iciri-piciri bolygón?

Mióta vagy ilyen harcos? Mert látom, hogy ez a téma téged érzelmileg is nagyon megvisel.

Ahogy telik az idő, ünnepszámba megy, ha leesik három szem hó – az én emberi léptékemen belül is iszonyatos a változás. Nyáron fiatalabb koromban hosszasan tudtam napozni a Balaton partján, most 10 perc után nyúzza le a bőrömet a nap. A Dunán megfeneklenek a hajók. Gyerekek! Ébresztő!

A szabadidődet hogy töltöd?

Mondanom sem kell, hogy a kedvenc időtöltésem a természetjárás. Van két édes kutyánk, felkerekedik a család – mi hárman –, egy pár lépés az erdő és csodáljuk a szépségeket. Édesanyám fantasztikus turista volt ifjúkorában, de a fizikai kondíciója sajnos már nem engedi meg, hogy velünk tartson – a nyolcvannyolcadik évében van, de az agya, mint a gyémánt…

Sokat köszönhetsz neki.

Mindent.

Für Anikó

Fotó: Neményi Márton

Hogy ilyen lettél – ilyen tudatos, egyenes, harcos –, az belőle jött, vagy magad alakítottad ki, küzdened kellett?

Egyrészt kellett küzdeni, másrészt meg így vagyok összerakva. A családi legendárium szerint is már úgy mondtam, hogy „így sületettem”. Ugye én csonka családban nőttem föl, de ettől függetlenül csodálatos gyerekkorom volt, rengeteg szeretetben és odafigyelésben részesültem mint egyke, talán túl sokban is, és talán ennek köszönhető az én harcosságom meg az a mániám, hogy minden csak akkor van meg, ha én megcsinálom. Ennek megfelelően egy kicsit pörgősebb vagy fárasztóbb vagyok, mint az átlag. Talán ebben is hasonlítok Psota Irénre, ebben a turbulens életvitelben.

Mikortól tudtad, hogy színésznő akarsz lenni?

Onnantól, hogy felvettek a Színművészetire. Előtte fél évvel persze már beiratkoztam a THÉBA Stúdióba, ami most már akkreditált színiiskola, Andor Edit vezeti. Úgy kerültem oda, hogy a műszaki egyetemista ismerőseinkkel jártam statisztálni, ami jó kis keresetkiegészítés volt, és a statisztaszervezőnk mondta, hogy aki ebbe a stúdióba beiratkozik, az szöveges feladatot kap, és azért többet fizetnek. Na, több se kellett, pedig korábban paranoiás félelem vett rajtam erőt, ha ki kellett állni szerepelni. Remek tanáraink voltak, ők biztattak, hogy próbáljam meg a Színművészetit. Miért ne, bár csizma az asztalon – gondoltam én. Igaz, családi előjelek voltak, mert a nagyanyám az Operaház ösztöndíjasa volt, édesanyám is énektanár és előadóművész, anyai nagyapám pedig lelkes amatőr színjátszó volt. De én meg a színészet? Két bolygó. Textilesnek szerettem volna menni az Iparművészetire már 10 éves koromtól, de megtapasztaltam azt, hogy létrehozni valamit nemcsak manuálisan, hanem verbálisan is lehet. Másrészt pedig a színpadon állva megéreztem, hogy nem én vagyok a fontos. Én csak egy eszköz vagyok, egy médiuma a munkámnak, és ezzel az izgalomnak a bénító része le is ment. Szerintem a művészet itt kezdődik, hogy én egy szűrő vagyok – kapok és átadok.

Milyen szerepeket kaptál eddig, és mit szeretnél még?

Ha a harminc évre visszatekintek, mióta diplomás színészként dolgozom, lassan száz körül mondhatom a szerepeim számát. Ezeknek talán öt-nyolc százalékát nem szerettem. Ez nagyon jó arány. És nagyon hamar megtanultam nem tervezni és nem akarni szakmailag semmit. Mindig abban lettek a legnagyobb sikereim, amiket nagyon nem akartam. A mai napnak a dolgát kell jól megcsinálni, úgyis abból következik, hogy mi lesz majd holnap.

Für Anikó

Fotó: Neményi Márton

Tehát jöjjön, aminek jönnie kell?

Nem, a döntés szabadsága az enyém. Más szabadságom sincs. Én már főiskolás koromban is visszaadtam szerepet, ha nem tetszett. Saját magam nyersanyaga vagyok. Hogy lehetnék abban jó, ami nem tetszik? Csak rossz lehetek benne. Hát vagyok annyira önző, hogy ezt megengedtem magamnak mindig is.

Volt úgy, hogy megbántad valamelyik döntésedet?

Összesen kettőt sajnálok, amiről lemaradtam amiatt, mert másképp kellett döntenem. Az egyik a már említett Az én XX. századom, a másik az Eldorádó női főszerepe.  Öt másik felkérés volt akkor már, amire igent mondtam, és jó szívvel hatodikként már nem tudtam bevállalni. Lényegében ugyanaz történt, mint Az én XX. századommal.

Tudsz valamit kiemelni, amit kivételesen szerettél?

Nagyon szerettem a Terápiát – most kapásból ezt idézem föl, és nagyon szeretem a mostani szerepeim közül Valériát a Mesél a bécsi erdőből.

Egyenesen lenyűgöző, ahogy Molnár Ferenc A hattyú című darabjában bejössz az előadás végén, és valósággal lejátszod a többieket.

Az előadás a nagy-nagy kedvenceim közé tartozik, de egyáltalán nem játszom le a többieket. Molnár Ferenc csodálatos arányérzékkel és tűpontosan építette fel ezt a darabját is. Az első két felvonásban ott vannak az én csodálatos kollégáim, akik megterítenek számomra – a kellő pillanatokban beszélnek Mária Dominikáról, hogy a nézőt már a frász törje, hogy mikor jelenik meg végre. Ez egy őrületes összmunka – elsősorban a színpadon lévő kollégákkal, de ugyanúgy a kellékessel, a fodrásszal, a dramaturggal, az öltöztetővel, a büféssel, és így tovább –, tehát ha nem teszi oda mindenki a szívét-lelkét, akkor lehetek én zseniális, akkor sem tudom elsütni azt a petárdát úgy, ahogy kell. De itt csodálatos partnerek vannak, és egyáltalán, az Örkény Színházban olyan közeg van, ahol mindenki azért buzog este héttől tízig, hogy a néző ne úgy menjen el, ahogy megjött, hanem megpakolva sok nagyszerű élménnyel és benyomással. De ha ez összejön, akkor nekünk is összejön, mi is ugyanúgy gazdagodunk egy-egy jól eljátszott szerep által esténként, mint ahogy a néző is. Kegyelmi állapot, ha lehet nagy szavakat használni.

Für Anikó (Fotó: Neményi Márton)

Für Anikó (Fotó: Neményi Márton)

nlc.hírlevél

Iratkozz fel az nlc hírlevelére, hogy ne maradj le a legfrissebb sztárhírekről!

FELIRATKOZOM

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése