Az öregítés már régi hagyomány Hollywoodban, hiszen még digitális trükkök sem kellettek hozzá, „csak” egy tehetséges maszkmester és egy színész, aki a szerepe kedvéért képes volt lélekben évtizedeket öregedni. Egy-egy ilyen alakítás és maszkmesteri munka könnyen hozhatott akár Oscar-díjat is, elég csak az Amadeus című film Salierijét alakító F. Murray Abrahamre gondolni.
Ha a maszkmesterek és a színész jól végezték a dolgukat, fel sem tűnt az öregítés: Max Von Sydow még csak 44 éves volt, amikor Az ördögűzőben eljátszotta a hatvanas éveit taposó Merrin atyát, de ez nem tűnt fel senkinek. Az öregedése annyira eltalált volt, hogy a ma már 90 éves színész pont úgy öregedett a valóságban is, ahogyan a maszkmesterek megálmodták, és ezért tűnik úgy sokaknak, hogy már vagy ötven éve a nyugdíjas éveit tapossa.
Max Von Sydow Az ördögűzőben és most (Fotó: Profimedia)
Azonban van valami, amit sosem sikerült maszkok és/vagy smink segítségével igazán jól megcsinálni: a fiatalítás. A filmiparban épp ezért az a hagyomány alakult ki, hogy ha egy karaktert meg kell mutatni évtizedekkel fiatalabban a valós koránál, akkor vagy egy másik, jóval fiatalabb színészt szerződtetnek, vagy egyszerűen eltekintenek a realitástól, és harmincas színészekkel játszatnak el tinédzsereket némi frizura- és öltözékigazítás segítségével, aztán bíznak abban, hogy a sztorijuk van annyira erős, hogy a néző megbocsátja nekik ezt a kis bökkenőt. Ennek azonban vége. A digitális technológiának hála ma már játszi könnyedséggel lehet egy hetvenes éveiben járó színészből harmincévest csinálni.
Hogyan történik a digitális fiatalítás a gyakorlatban?
Vegyük példaként Kurt Russellt, akit A galaxis őrzői második részének nyitójelenetéhez varázsoltak harminc évvel fiatalabbá. A trükkért a Lola nevű effektgyártó volt a felelős, amely úttörője a technológiának, ők voltak az elsők, akik próbálkoztak vele az X-Men: Az ellenállás végében, és azóta például a Marvel legfőbb beszállítói, ha valakit sürgősen meg kell fiatalítani a vásznon. A munka azzal kezdődött, hogy levadászták a lehető legtöbb fotót a nyolcvanas évekbeli Kurt Russellről: a cél az volt, hogy a színész nagyjából úgy fessen az új filmben, ahogy a Nagy zűr kis Kínában című mozija idején.
Ezután James Gunn rendező és a Lola együtt kerestek egy színészt, aki életkorban is megfelelt, és fizimiskájában is emlékeztetett a fiatal Russellre: Aaron Schwartz lett a befutó. A forgatás során az összes fiatalított jelenetet mindketten eljátszották, az arcukon digitális érzékelők tömkelegével: Russell kezdte a dolgot, majd jött Schwartz, aki megpróbálta hűen leutánozni mindazt, amit az idősebb kollégája csinált. Az utómunka során aztán a két arcból csináltak egyet, közben kijavítva az arcegyesülésből fakadó hibákat. A technológia komplexitása miatt csak a nyitó jelenetsoron hónapokig dolgoztak a cégnél. „Egy ilyen eljáráshoz meg kell értenünk az emberi arc fiziológiáját” – magyarázta Christopher Townsend, a film VFX supervisora a Hollywood Reporternek. Persze nem minden digitális fiatalításhoz használnak beugró, fiatal színészt, létezik más valid módszer is, de a lényeg ugyanaz: ma már nem jelenthet korlátot egy színész életkora.
Végtelen lehetőségek nyílnak
Amikor először találkozhattunk a digitális fiatalítás technológiájával a harmadik X-Men-filmben, a látvány még elég suta volt. A fiatalított Patrick Stewart és Ian McKellen inkább tűntek életre kelt viaszbábuknak, mint fiatal önmaguknak, és a trükköt inkább ócsárolták, mintsem dicsérték a rajongók. Azóta azonban eltelt tizenhárom év, és ez rengeteg fejlődésre adott lehetőséget. Eleinte a trükkgyártók inkább csak rövidebb flashback jeleneteknél vetették be az arzenáljukat, mivel ezeknél eleve megengedőbbek vagyunk – a rendezők gyakran úsztatják a képet mondjuk fekete-fehérbe, hogy jelezzék nekünk, épp egy múltbéli pillanatban járunk, és ebbe a jelzésbe az is belefér, ha az adott színész digitális megfiatalítása nem tökéletes minőségű.
Idén azonban a Marvel kapitány mindent megváltoztatott. Ez volt az első eset, hogy a fiatalítást nemcsak egy-két jelenet erejéig vetették be, hanem Nick Fury karaktere (Samuel L. Jackson alakításában) a játékidő nagy részében jelen volt, és az eddigi próbálkozásokkal ellentétben a hatás nagyon is meggyőzőre sikeredett: a hetvenéves Jackson 25 évet fiatalodott a szemünk láttára. Idén tavasszal volt alkalmam beszélgetni a színésszel egy filmforgatáson, és amikor szóba került, hogy meddig tervez még akciófilmekben játszani, ő csak annyit mondott, hogy amíg fizikailag bírja, aztán majd keres másféle szerepeket. Erre szóba hoztam, hogy a digitális fiatalításnak köszönhetően akár kilencvenévesen is játszhat akcióhősöket, de a válasza csupán egy szúrós pillantás volt.
Az Indiana Jones 5-től Scorsese-ig
A szúrós pillantás ellenére nem feltétlenül mondtam neki hülyeséget. A Disney továbbra is tervezi az Indiana Jones ötödik részét annak ellenére, hogy Harrison Ford már most 76 éves, és ez a franchise olyan kaszkadőrmutatványok sorát kívánja egy színésztől, ami az ötvenes éveiben járva is nehezére esne. Most vagy az történt, hogy a Disney tulajdonában lévő Lucasfilmnél senki sem mérlegelte józanul a lehetőségeket, vagy az, hogy tudják: digitális fiatalítással egy fitt és fiatalos régészprofesszort láthatunk majd viszont a franchise új részében, akinek meg sem kottyan az eltelt idő. A Disney profizmusát ismerve én az utóbbira fogadnék.
Szintén óriási fordulatot hozhat a digitális fiatalításban Martin Scorsese (Nagymenők) epikus gengszterfilmje, a Netflix számára készülő The Irishman, amely, ha hihetünk a híreknek, a játékidő felében a sztárjait (Robert De Niro, Al Pacino, Joe Pesci, Harvey Keitel) visszafiatalítja a húszas éveikbe, és emiatt irgalmatlanul nagyra duzzadt a költségvetése. Ez volt az oka, amiért a Paramount stúdió passzolta a filmet, hogy aztán a feneketlen pénztárcájú Netflix karolhassa fel.
Ha valami, hát ez a két film megmutathatja, milyen lehetőségek rejlenek a digitális fiatalításban, és azokat is elhallgattathatja, akik szerint a technológia még nem érett meg ahhoz, hogy a látvány ne legyen zavaró. Hollywood mindig is meg volt őrülve a technológiai kihívásokért, és jellemzően addig nem nyugszanak, míg a kitűzött célt nem érik el maradéktalanul, márpedig úgy fest, hogy lassan kimondhatjuk: ma már (pesszimistább esetben a nagyon közeli jövőben) lehetséges úgy fiatalítani egy színészt a szerepében, hogy a nézők ne vegyék észre a digitális beavatkozást.
Martin Scorsese, Al Pacino és Robert De Niro a The Irishman forgatásán (Fotó: Profimedia / Bauer Griffin)
Van értelme?
A digitális fiatalítás számos kérdést felvet. Elsősorban azt, hogy egyáltalán van-e bármi értelme. Nem lett volna elég, ha A galaxis őrzői 2 rendezője egyszerűen felbérli a fiatal Aaron Schwartzot a fiatal Kurt Russell szerepére, és ezzel egy raklapnyi pénzt spórol meg a büdzséből? A srác tényleg eléggé hasonlít Russellre, valószínűleg pár jelenet erejéig simán elfogadtuk volna őt fiatal alteregóként.
Vagy volt értelme A Karib-tenger kalózai utolsó epizódjában a digitálisan – amúgy nagyon csúnyán – megfiatalított Johnny Deppnek? Az ilyen jeleneteket látva sokszor azt érezhetjük, hogy csak azért csinálják, mert megtehetik. Nem más ez, mint erődemonstráció Hollywood részéről: „Nézd, kedves néző, mi már ezt is tudjuk!” A filmek valószínűleg nem lesznek se jobbak, se rosszabbak a technológiától. Vajon gyengébb film lenne a The Irishman, ha a fiatal De Niro vagy Pacino karakterét más színészekre bíznák? Nem valószínű, ám úgy nem lehetne a filmet azzal reklámozni, hogy színészlegendákat fiatalítottak meg benne.
GIF
Kérdéses, hogy a nézők milyen mértékben fogadják el ezt a filmesektől. Hogyan hat egy sztár csáberejére, ha tudjuk, hogy ugyan jól néz ki a filmen, de az életben már egy ráncos, szottyadt bőrű aggastyán? Elfogadjuk például őt egy szexjelenetben egy nála jóval fiatalabb partnerrel? Ezen kérdések megválaszolásához még meg kell néznünk a jövőben pár filmet, amelyben fiatalított sztárokat láthatunk.
Etikai kérdések
Valószínűleg nagyon kecsegtető lehetőség Hollywood számára, hogy akár még a most 89 éves Clint Eastwooddal is készíthetne új Piszkos Harry-filmet, és gyakorlatilag egy csomó régi franchise-t újraéleszthet az eredeti szereplőgárdával, de ez számos problémát is jelent. Egyrészt azt, hogy a technológia kiforrottabbá válásával gyakorlatilag már a színészekre is alig lesz szükség a forgatásokon: elég lehet, ha csak beugranak a szinkronstúdióba hangot adni digitálisan újrateremtett és megfiatalított önmaguknak. Ez persze egy-egy alkalommal poén, de ha trenddé válik, egy kicsit félelmetes, hogy az úgynevezett élő szereplős filmjeinkből is animációs filmek lesznek. Legalábbis azokból, melyek elég sok pénzből készülnek ahhoz, hogy ezt megvalósíthassák, ugyanis a digitális fiatalítás egyelőre drága mulatság, amit csak a legnagyobbak engedhetnek meg maguknak.
GIF
A probléma olyannyira reális, hogy ma már egyre több színész rendelkezik arról, hogy halála után használhatják-e tovább a digitális képmását, vagy sem, és ha igen, milyen feltételek mellett. A mostani, nagy költségvetésű filmekben dolgozó sztárok jó részéről készül teljes test- és arcscannelés a speciális effektusok miatt, és ezek az adatok hamarosan bőven elegendők lesznek ahhoz, hogy belőlük kiindulva a VFX-mágusok hihetően újrateremtsék őket.
Izgalmas ellentmondás, hogy miközben a szépségiparban lassan, de biztosan a természetesség, a Photoshop nélküli, vagy legalább ízlésesen, mértékkel photoshopolt képek trendje kezd erősödni, addig Hollywood pont ellenkező irányba fordult. A divatipar régi, rossz beidegződései szivárogtak be a filmstúdiók falai közé (az egyik legnagyobb fiatalító épp a rengeteg nézőhöz eljutó Marvel, amely mostanában gyakorlatilag minden filmjében használja a fiatalítást) pusztán azért, hogy egy új technológiai csodával villoghassanak, és ismét piedesztálra emeljék azt, ami nem létezik: az örök fiatalságot.
A közönség pedig irigykedve nézheti ezt a valójában nem létező tökéletességet, amely még több embert ránthat bele egy fölösleges, reménytelen és idegőrlő küzdelembe az öregedés ellen. Mert valójában a sztárok is csak digitálisan maradnak örökké fiatalok.
