Óriási önbizalom kell ahhoz, hogy egy filmstúdió, amelyik rengeteg pénzt ölt egy képregényfilmjébe, egy nagy nemzetközi fesztiválon, filmsznobok között mutassa be az új produkciót, ráadásul versenyben. A Warner azonban nem véletlenül volt bátor: tudták, hogy a Jokerrel az év legjobb filmje lapul a zsebükben. Pontosabban nem is annyira a Warner tudta, mint inkább Todd Phillips rendező. A Warner csupán versenyen kívül, afféle bónusz attrakcióként akarta bemutatni Velencében a Jokert, ahogy például tavaly tették a Csillag születikkel, a rendező azonban ragaszkodott ahhoz, hogy ő versenyezni akar. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Phillips nevét korábban nagyrészt olyan filmek által ismerhettük meg, mint a Másnaposok-trilógia, a Cool túra vagy a Starsky & Hutch, még érthetetlenebbé válik ez a jókora önbizalom. Tény, hogy a Haverok fegyverben című filmjével már elmozdult a komédia irányából egy kicsit komolyabb terepre, de még az a film sem magyarázza meg mindazt, amit ez a fickó most a Jokerrel véghez vitt.
Önmagában már az is csoda, hogy a Warner engedélyezte neki, hogy szabad kezet kapjon a DC-képregények legikonikusabb gonoszával, és a képregényektől eltérő élettörténetet és hátteret meséljen, ráadásul úgy, hogy kezdettől fogva tudni lehetett: ez a film magas korhatár-besorolással kerül majd mozikba, kizárva a termekből az amerikai tinik jó részét, akik a legfőbb fogyasztói a Marvel- és a DC-történeteknek. A Warner azonban most nem annyira rájuk hajt: a Jokerrel ezúttal azt akarják megmutatni, hogy egy népszerű szuperhős világában játszódó képregényfilm is lehet értékes, bátor, előremutató és elgondolkodtató alkotás. Ők most elsősorban presztízst és díjakat akarnak, és csak másodsorban pénzt. A filmet látva azt kell mondanom: mindkettőből lesz majd itt dögivel.
Joaquin Phoenix a Jokerben (Fotó: Warner Bros.)
A népharag kivetülése
Szögezzük le az elején: a Joker nem akciófilm, hanem inkább egy thrillerbe hajló karakterdráma. Aki az autós üldözésekért, a jókora lövöldözésekért és a városromboló bunyókért szereti a műfajt, az nyugodtan hagyja ki ezt a filmet, nem neki készült. Azt kell mondanom, Phillips nem véletlenül emlegette annyiszor az interjúkban Martin Scorsese klasszikusát, a Taxisofőrt. Ahogy az a mozi, ez is egy perifériára került, magányos, meg nem értett ember története, akit a társadalom kilök magából, ő pedig egy idő után nem tud mit kezdeni az ebből keletkező frusztrációival. Ahogy Scorsese, úgy Phillips is jól ráérzett a társadalom jelenlegi feszültségeire.
Korábban csak a horror műfajban (legutóbb például az Aki bújtban) volt igazán jelen a gazdag kiváltságosokkal szembeni egyre fokozódó düh. Az, hogy nekik mindent lehet, és ők mindent megúsznak, ráadásul nagyrészt az alsóbb rétegek kárára gazdagodnak, egyre több középosztálybelinél, lecsúszó középosztálybelinél és szegénynél válik központi gondolattá, és benne van a levegőben, hogy az így felgyülemlő feszültség előbb-utóbb robbanhat a társadalomban. A Joker pedig maga a robbanás művészi kivetülése: a Harcosok klubja óta nem került ennyire dühös, lázadó film a mozikba egy nagy hollywoodi stúdió finanszírozásában.
Igen, tényleg van abban valami furcsa, hogy a szupergazdagok elleni frusztrációt pont egy szupergazdagok által pénzelt hollywoodi stúdiófilm vezetteti le velünk, de nem teljesen újdonság ez az álomgyár történetében: a hetvenes években is ügyesen reagáltak a változó társadalomra, csak azóta sokszor megfeledkeztek erről. A Joker bizonyítja, hogy azért nem teljesen reménytelen a helyzet. Végül is, ha a népharagból ismét pénzt lehet csinálni, Hollywood örömmel jelentkezik a feladatra.
Joker Batman nélkül?
Mennyire képregényfilm a Joker, és mennyire tartozik szorosan a Batman-univerzumhoz? Érzésre semmiképp sem az, inkább egy ultrarealista dráma egy koszos, bűnös nagyvárosról, ahol az elszabadult pokolban a káosz és a düh uralkodik. Viszont Gotham ikonikus városában játszódik, feltűnik benne a hírhedt Arkham elmegyógyintézet, és igen, egy elég fondorlatos módon még Batman is belekeveredik, méghozzá úgy, hogy merészen hozzányúlnak az eredettörténetéhez, miközben a lényegét tekintve mégis érintetlenül hagyják.
Fotó: Warner Bros.
A Joker semmiképp sem egy Batman-film, de nem feledkezik meg arról, hogy ők ketten egymás bizarr tükörképei, és nem létezhet az egyik a másik nélkül. Hogy lesz-e ebből újabb franchise? A lehetőség benne van, és ez elsősorban Joaquin Phoenixen múlik. Mert a film mocskosul nagy siker lesz, viszont Phoenixet mostanáig nem igazán olyan színésznek ismerhettük meg, aki könnyedén aláír sok részen át tartó filmes franchise-okhoz. Persze ha kap az alakításáért egy Oscar-jelölést (kapni fog), könnyen meggondolhatja magát.
Arthur Fleckből Joker
Todd Phillips filmje nemcsak a Taxisofőrre, hanem Scorsese másik klasszikusára, A komédia királyára is hajaz, azonban arra mindvégig vigyáz, hogy a Jokert véletlenül se érezzük másolásnak, inkább csak tisztelgésnek a nagy elődök előtt. Arthur Fleck (Phoenix) nagy álma ugyanis, hogy népszerű stand up komikus legyen, és egyszer felléphessen példaképe, Murray Franklin (Robert De Niro játssza, nem véletlenül) műsorában.
Fleck azonban egyáltalán nem humoros, inkább csak szánni való figura, akinek kényszeres röhögése (egy valóban létező betegség szolgált az alapjául) zavarba ejtő, a hangulatingadozásai fenyegetők, neki pedig szinte csak negatív gondolatai vannak a világról. Ha ő viccesnek talál valamit, az másnak garantáltan nem lesz az. Phillips mesteri abban, ahogy végigviszi, hogy lesz egy magányos, szánni való őrültből az alvilág császára, és ezen a hosszú, göröngyös úton egyetlen logikai hibát sem vét. Arthur Fleckből a film végére valóban az a Joker válik, akit a képregényekben és a korábbi filmekben megismerhettünk, és ehhez itt nemcsak egy alibi háttérsztorit kapunk, hanem egy pszichológiailag is alátámasztott utazást a totális őrület eljöveteléig.
Fotó: Warner Bros.
A Joker iszonytatóan sötét mozi, és nem azért, mert sok éjszakai jelenet lenne benne. Ehhez képest még Christopher Nolan Batman-filmjei is könnyed alkotásoknak tűnnek. Phillips és Joaquin Phoenix egy életre elintézi, hogy a világ bohócai évekre elveszítsék a munkájukat. Amit Stephen King és Pennywise nem fejezett be, ők itt most örömmel megteszik.
Tragédiából komédia
Hiába azonban egy átgondolt forgatókönyv, a markáns képi világ, a jól eltalált zenei kíséret vagy az eredettörténet bátor tálalása, ha a főszerepet játszó színész nem dolgozna teljes erőbedobással, ez az egész feleannyit sem érne. Joaquin Phoenix játéka sokszor zavarba ejtően hisztérikus, kellően őrült és kiszámíthatatlan, de ami a legfontosabb: az őrület mögött mindvégig ott van az emberi magány, szeretetéhség, kiszolgáltatottság és fájdalom. Mert ezt a Jokert szeretni ugyan nem, de megérteni lehet. Ő sem akart mást, mint mi mindannyian: szeretni és szeretve lenni. De eljön az a pillanat, amikor rá kell döbbennie, hogy nem megy. Ekkor válik, őt idézve, az élete tragédiából komédiává.
Phoenix a Joker mozi szíve és lelke, és ha korábban azt gondoltam is, hogy senki sem játszhatja el Jokert jobban Heath Ledgernél, most visszavonok mindent. Persze Ledger A sötét lovagban már egy kész figura volt, míg Phoenix azt az utat mutatja be, ahogy az egyszerű, tragikus sorsú ember Gotham alvilágának bohóckirályává válik.
Mesteri, minden pillanatában lenyűgöző mozi a Joker, és ha merészség is ilyesmit szeptember elején kijelenteni, de vállalom: valószínűleg az év legjobbja.
