Színházban már hosszú évek óta vagy sikeres, de a filmes- és tévészerepek inkább csak az utóbbi években találtak rád. Szerinted téged miért ilyen későn fedezett fel a filmes világ?
Nem tudom, valószínűleg nem ez volt fókuszban nálam. Sok éven át a Vígszínházhoz voltam szerződve, és nyilván egy társulat tagjaként nem igazán volt lehetőségem forgatásokra vagy vendégjátékra menni.
Ez a zártság csak a Vígszínházra ennyire jellemző? A Katonás színészeken például pont az ellenkezőjét látom: teli velük a filmszakma.
Nem tudom, ez mitől függ: a vezető döntésétől, vagy a színház nyitottságától. Örülnek neki, vagy nem örülnek neki. Az ott töltött évek alatt azt tapasztaltam, hogy az egy általános megállapítás volt a szakmában, hogy víges színészt akkoriban nehéz volt egyeztetni.
Ez azért lehetett, mert olyan sokat játszottatok?
Valószínűleg igen. Amikor egy színházban társulati tag vagy, akkor a próbált daraboknak van prioritása, ezért mindig ott kell lenni. De nem akarok többet a Vígről beszélni, hiszen azóta már négy év telt el. Nem akarom a színházra vagy a körülményekre hárítani, hogy miért nem forgattam többet korábban: én sem feküdtem rá az ügyre, nem figyeltem a castingokat, nem frissítgettem a fotóportfóliómat a casting ügynökségeknél. Nagyon elvoltam a színházzal.
Bata Éva (Fotó: Czvitkovits Judit)
Egy színészt vagy a színpad vagy a filmezés világa vonz a szakmához. Pályakezdőként te melyik csoportba tartoztál?
Én inkább a színház felé mentem. Akkor az érdekelt jobban. Most már nyilván látom, hogy mennyire fantasztikus mind a kettő, de akkor 15-16 évesen, diákszínjátszóként én inkább a színházcsinálásban éreztem otthon magam.
Mi volt az első pozitív kamerák előtti élményed?
Még a főiskolán Zomborácz Virág csinált egy rövidfilmet velem és Réti Adrival, aki akkoriban osztály- és szobatársam volt. Gyakorlatilag élettársak voltunk, mert négy évig együtt éltünk a koliban. Egy hasonló helyzetet dolgozott fel a film, és az volt a címe, hogy A macska szerepe a francia irodalomban. A forgatáson egy csomó mindent nem értettem, hogy mit miért kell csinálni, és azt is nehéz volt elfogadnom, hogy miért ilyen a munkatempója az egésznek. Hozzá voltunk szokva, hogy na akkor próbáljunk, csináljuk, itt meg nyilván volt egy csomó körülmény, amit ki kellett várni. Ez egy maradandóan jó élmény volt.
Ezek szerint nem viseled túl jól a pöcsölést?
Munka szempontjából nem igazán. Inkább a tempósabb hozzáállás az én világom. Közben meg el vagyok ájulva attól, hogy milyen sokrétű munka áll egy film mögött, ami sokszor időigényes, és én csak egy része vagyok az egésznek.
Igaz az, hogy színészként azt a legnehezebb megszokni a filmezésben, hogy rövid időkre kell koncentrálnod az energiáidat, amiket aztán hosszabb várakozások esetén sokáig tartalékolnod kell?
Igen, tanulom, hogy ezt hogyan lehet megvalósítani, és figyelem a kollégáimat, hogy ezt hogy csinálják, hogyan lehet akár helyből magasat ugrani. Gyakorolnom kell, hogy ne egész nap kétszáz százalékon pörögjek, és a nap végén, amikor még kellene az energia, már nincs miből táplálkoznom. Nagyon szeretném ezt jól csinálni, és megtanulni. De alapvetően inkább hosszútávfutó típus vagyok.
Ezt hogy érted?
Este hatra bemegyek a színházba, tízkor kijövök, és héttől tízig eljátszom a szerepem, miközben igyekszem végig maximálisan jelen lenni. Egy előadás során érzésem szerint jobban tudom kontrollálni egy szerep ívét, mint mondjuk egy forgatáson, ahol én csak egy nagyon picike szakaszt tudok képviselni.
Fotó: Czvitkovits Judit
Jól tudom, hogy nemcsak a színházi munkában, hanem a hétköznapi életedben is fontos számodra, hogy aprólékosan beoszd az idődet?
Volt egy ilyen időszakom, de általában nem ez a jellemző rám. Amikor próbálok, vagy amikor feladatom van, amire koncentrálni kell, akkor szükségem van arra, hogy legyen egy olyan beállt rutin, ami szerint tudok létezni. Mikor kelek, mit csinálok reggel… Egy rutin. Ez kell nekem ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam.
Nehezen viseled, ha kiszakítanak a rutinodból?
Egyre kevésbé. Egyre inkább azt érzem, hogy nem attól függ a teljesítményem, hogy aznap reggel hányat lépek a buszmegállóig, hanem attól, hogy abban a pillanatban ott tudok-e lenni maximálisan. Ez persze igényel némi felkészülést.
Babonás vagy?
Voltam. Volt egy időszak, amikor nagyon babonás voltam.
Miért lesz az ember nagyon babonás?
Az is egy ilyen támaszték. Egy rendszer, amibe belehelyezhetem magam. Akkor nekem segített az életben maradásban. Gyerekkorom óta velem volt ez, ha például zöld Trabantot láttunk, vagy a tesómmal egyszerre mondtunk valamit, arról azt gondoltuk, szerencsét hoz. Aztán volt egy időszak, amikor feltételeket szabtam magamnak: ha most ezt a banánhéjat bedobom a kukába, akkor jól fog sikerülni az előadás vagy a próba.
És bejött?
Dehogy jött! (nevet) Ez egy hülyeség. Egy idő után már láttam ezt. Az egyik nap bedobtam a banánhéját, és szar volt a próba, a másik nap meg nem dobtam be, és jól sikerült. Nem volt benne következetesség. Ugyanakkor ez számomra segítség volt ahhoz, hogy kordában tartsam a belső bizonytalanságomat.
Ezt csak magadban csináltad, vagy a környezeted is tudta rólad?
Azért ezt nem úgy kell elképzelni, hogy Bata, a boszorkány. (nevet)
Volt egy időszak, amikor nagyon babonás voltam (Fotó: Czvitkovits Judit)
Említetted a bizonytalanságot. A kisugárzásod alapján nekem egyáltalán nem tűnsz bizonytalannak.
Alapvetően nem gondolom magam bizonytalannak, az, hogy ilyen rendszereket állítok fel magamnak akkor jön elő, amikor éppen keresgélő állapotban vagyok, mondjuk egy próbafolyamat közepén.
Nehéz sokáig fenntartani ezt az állapotot?
Hát persze. Ezt ahhoz tudom hasonlítani, mintha neked 0-24-ben valaki körül kellene, hogy járjon az agyad, akiből maximálisan fel akarsz készülni. Ez melós.
Ezt a keresgélő folyamatot mikor tudod elengedni? A próbafolyamat végén, amikor már élesben játsszátok a darabot? Tud rutinná válni?
Nagyon igyekszem, hogy ez ne váljon rutinná. A keresés sosem szűnik meg teljesen, csak a mértéke változik. Egy próbafolyamat kezdetén még nem tudunk róla semmit. Nem ismerjük a környezetét, nem tudjuk, mi lesz ebből az egészből. Persze van egy szöveg, de az csak egy váz. Elmondja a rendező, mit gondol róla, és elkezdtünk rajta agyalni, elkezdjük megteremteni. Én próbálni sokkal jobban szeretek, mint a már kész darabot játszani. Még nem jöttem rá, hogy mi ennek az oka. Valószínűleg tetszik nekem, hogy a próba közben még minden lehetséges. Izgalmas számomra, hogy még minden nyitott.
Ezek szerint téged nem a közönség tapsa éltet?
Nyilván nagyon fontos a visszaigazolás, vannak bizonyos típusú darabok, ahol életmentő. Például egy vígjátéknál semmi sem esik jobban annál, ha nevetnek a nézők.
Egy színpadi vígjátéknál lehet hagyatkozni a nézők nevetésére, de mi van mondjuk A mi kis falunk esetében, amit csak otthon, a tévében láthatnak a nézők?
Nem lehet összehasonlítani a két dolgot. A forgatáson például a rendező ízlésére hagyatkozom, nyilván bíznom kell benne. Vagy ott van a saját humorérzékem, ami szintén jó sorvezető lehet. A kollégáim reakciói is sokat segítenek, tök jó visszaigazolást tudnak ők is adni. De abban a film sem más, mint a színház, hogy itt is, ott is a figura igazságát keressük, azt próbáljuk képviselni.
Nagyon fontos a visszaigazolás, vannak bizonyos típusú darabok, ahol életmentő (Fotó: Czvitkovits Judit)
Vígjátékot filmben viccesen kell játszani, vagy komolyan, de a szövegnek és a szituációnak kell viccesnek lennie?
Szerintem nincsenek receptek. Nem lehet ilyen kijelentő mondatokat tenni, mert rögtön eszembe jut egy ellenpélda. Konkrét helyzetekről tudok beszélni, általánosságban nem.
A kamerarutinodat A mi kis falunknak köszönheted?
Ez a fajta munka jó tréning akár az energia-összefogásra, akár a koncentrációra. Nagyon sokat tanultam és tanulok ebben a sorozatban arról, hogyan kell bizonyos dolgokat megfogalmazni a kamera előtt, mi az, ami sok, mi az, ami kevés. Ebben sokat segít a rendező, az operatőr, és a kollégák, akik kívülről nézik.
Improvizálhattok, vagy ragaszkodnotok kell a megírt szövegkönyvhöz?
Van egy erős váz, de Kapitány Iván és a többi rendező is nyitott az ötleteinkre, mert tudják, hogy jól ismerjük már ezeket a figurákat. Az évek során az írók is megismerték az általunk játszott karaktereket, ezért minden évben egyre kevesebbet nyúlunk bele vagy teszünk hozzá.
Amúgy szeretsz improvizálni?
Vettem már részt hasonló típusú munkában, felszabadító volt, de nagyon sok gyakorlást igényel. Ahhoz, hogy ezt a műfajt profin tudja csinálni az ember, rengeteg munka és gyakorlás kell.
A mi kis falunknak köszönhetően sok olyan ember is megismert téged, aki a színházi munkásságodat egyáltalán nem ismerte. Élvezed az ezzel járó népszerűséget?
Mindenképpen jó, de én próbálok úgy élni, ahogy eddig is, mielőtt a képernyőre kerültem. Nyilván előfordul, hogy az utcán odajönnek, és rákérdeznek, hogy én vagyok-e, kérnek közös fotót… Mostanra már egészen jól megtanultam, hogy ne jöjjek ettől halálosan zavarba, ami eleinte sokszor megesett.
Nagyon karakteres hangod van, de ehhez képest meglepően keveset szinkronizálsz. Miért?
Azért időnként hívnak. Azt nem mondanám, hogy nem érdekel, de azt gondolom, sokat kell gyakorolni, hogy ez jó legyen. Vannak olyan kollégáim, akik mesterien csinálják. Néha azért járok, de amikor többet hívtak, akkor jellemzően próbáltam, ezért nem tudtam menni. Titkon vágyom rá, hogy nekem is legyen olyan „színésznőm”, mint például Hevér Gábornak DiCaprio.
Fotó: Czvitkovits Judit
Mi volt a kedvenc szinkronmunkád?
A Croodék. Az volt eddig a legnagyobb falat. A kezdők szerencséjével megkaptam. Imádtam csinálni.
Mióta szabadúszó lettél, hány színházban játszol?
Húúú! A Jurányiban, a Katonában, a Centrálban, az Aranytízben, a Szkénében, Hajdu Szabiéknál… és még a Radnótiban.
Logisztikai rémálomnak tűnik ezt mind összeszervezni.
Nem én csinálom, hálistennek. (nevet) Én csak megyek, ahová mondják. A művészeti titkárok előtt megemelem a kalapomat, hogy ilyen iszonyatos egyeztetéseket képesek véghez vinni. Ezenfelül van egy nagyon kedves barátnőm, olyan aggyal, ami szükséges ehhez a logisztikához.
Már fullon vagy, vagy ha jönne egy jó ajánlat, még beférne a naptáradba?
Az elmúlt fél évem nagyon sűrűre sikerült. Augusztus végétől december közepéig három bemutatóm volt, ebből kettőt párhuzamosan próbáltam. Most úgy érzem, muszáj feltöltődnöm ahhoz, hogy újra olyan intenzitással tudjak próbálni, amivel szeretek. Ettől még majdnem minden este játszom, csak épp nem próbálok.
Amikor felmondtál a Vígben, arról álmodtál, hogy ilyen lesz a szabadúszás? Erről álmodtál?
Nem gondoltam semmire. Nem tudtam, mibe megyek ki. Fogalmam nem volt. Bíztam benne, hogy jó lesz.
Mennél még vissza társulati tagnak?
Most nem tudnék erre reális választ adni. Most jól érzem magam így, de lehet még olyan szakasza az életemnek, amikor a másik irányba mozdulnék.
