Soltész Rezső Budapesten született 1945. április 19-én. Tizennyolc évesen már amatőr zenészként bontogatta szárnyait, és nem, akkoriban még nem voltak meg azok a jellegzetes bongyor fürtjei. Ám édesapja nem zenésznek szánta. „Az volt az elképzelése, hogy hangmérnököt farag belőlem. Ez alapvetően megbukott. A Szinkron Filmgyárban dolgoztam érettségi után, ott kamerás voltam, ami hangkamerát jelent. Megtanultam annak a szakmának a csínját-bínját, de ma már nem tudnék hozzászólni. Közben elkezdtem gitározni, zenét tanulni” – magyarázta egy interjúban Soltész Rezső, aki 1966-tól szögegyenes, hosszú hajjal zenélt a Corvina zenekarban, melynek alapítója is volt. Szerepeltek a Ki mit tud?-ban, de 12 évvel később feloszlottak. 1979-től pedig Soltész szólókarrierbe kezdett. 1981-et írtunk, amikor a Táncdalfesztivál színpadán előadta a Szóljon hangosan az ének! című dalt, ami legalább akkora sikert aratott, mint hosszú évtizedekig fennmaradt jellegzetes frizurája.
A frizura történetéről több interjúban is mesélt már. Történt ugyanis, hogy egy barátjuk akkoriban nyitott maszek fodrászatot, oda járt Soltész felesége is. Az énekes nem volt valami jó passzban, akkor lett vége a Corvina zenekarnak, és a fodrász bedobta az ötletet, hogy dauerolják be a haját. Soltész pedig igent mondott, és hosszú évtizedekig ez a haj pont úgy hozzátartozott, mint a slágerei.
Későbbi feleségét még a gimnáziumban ismerte meg. „…Akkoriban a táncdalénekeseket széttépték a rajongók, de akinek volt hová hazamenni, az nem élt ezzel. Amikor a szakmába kerültem, már nős voltam, és két gyermekem volt. Huszonegy évesen házasodtam, 1966-ban” – magyarázta a zenész a Borsnak. Soltész Rezsőnek és feleségének két lánya van: Ágnes és Judit.
Két évvel ezelőtt a 24.hu-nak adott interjúban megkérdeztek tőle, hogy mit gondol, lehetett volna-e világsztár, ha nyugatabbra nőtt volna fel. Így felelt: „Az jó kérdés, hogy mi lett volna, ha 56-ban disszidál a család… Eleinte mindenki lelkesedett, azután szépen lassan összeszorultak a gyomrok az idegességtől, és végül nem ment senki sehova. De ha mégis kimentünk volna, mondjuk, Londonba, ahol történetesen élt is rokonunk, biztos vagyok benne, hogy nem lett volna belőlem zenész. Ezek az angol, amerikai és egyéb, velünk egy idős gyerekek, akik akkor zenéltek, egész más közegben és légkörben nőttek fel. Nem tudom, ki mondta, de igaza volt, hogy az Illésből vagy Presserékből már csak azért se lehettek volna világsztárok, mert már a viselkedésükben és a megjelenésükben is benne volt a szocializmus.”
