Anja és Tomas egy párt alkot, összesen hat gyerekük van, több közülük még a férfi korábbi kapcsolatából. Anja épp hazatér az útjáról karácsony előtt, amikor az orvosi rendelőből hívják: kiújult az agytumora, és bár minden létező dolgot megtesznek érte, nem sok reménye van az életben maradásra. Anja úgy dönt, egyedül a párjának meséli el a dolgot, mert nem akarja elrontani a gyerekek ünnepét, sőt Tomas-szal úgy döntenek, hogy ez a betegség szolgáltatja a tökéletes alkalmat ahhoz, hogy ennyi év együttélés után végre összeházasodjanak. Kitalált történetnek hangzik, csakhogy nem az. Maria Sødahl a saját történetét meséli el, amit férje, az ismert filmrendező, Hans Petter Moland (Az eltűnés sorrendjében, Lótolvajok) élt át, és amihez férfi főszereplőnek a családjuk egyik legjobb barátját, és a férje kedvenc színészét, Stellan Skarsgårdot kérte fel férfi főszereplőnek. A mindig zseniálisan közvetlen színész ezúttal sem okozott csalódást.
Tavaly Hans Petter Moland új filmjében, a Lótolvajokban játszottál, idén pedig a felesége, Maria Sødahl filmjében vállaltál főszerepet. Ennyire része vagy a családjuknak?
Ami azt illeti, igen. Családi barát vagyok, ahogy szokás mondani. Hans Petter most is itt volt, elkísérte a feleségét a premierre.
Stellan Skarsgard és Andrea Braein Hovig, a Remény sztárjai (Fotó: Jorg Carstensen/dpa)
A Remény egy nagyrészt önéletrajzi projekt a Moland – Sødahl házaspár részéről, hiszen nagyrészt róluk, az ő történetükről szól. Ezért volt fontos, hogy egy olyan közeli barátjukkal dolgozhassanak, mint te?
Nem igazán. Persze én is követtem az életük eseményeit, sok dologgal tisztában voltam, amit láthatsz a filmben, de ettől még ez nem lesz dokumentumfilm, amit látunk, az nagyrészt fikció, és ha színészi feladatként tekintünk a munkára – márpedig az volt – , akkor végül is mindegy, hogy ismerem-e őket vagy sem. A történet személyessége nem nekem, inkább Maria számára okozott nehézségeket. Nekem csak arra kellett figyelnem, hogy ne Hans Pettert próbáljam eljátszani: nem akartam hasonlítani rá, csak azzal foglalkoztam, hogy amit csinálok, az jó legyen a filmben. Maria számára az volt a legnehezebb, hogy megtanuljon távolságot tartani az anyagtól, és próbáljon külső szemmel tekinteni rá, mert ami neki, aki átélte ezt az egészet megható volt, nem biztos, hogy a közönségnek is az lesz. Ezt figyelembe kellett vennie, és szerencsére ráérzett a dologra. Szenvedélyes volt a témával, ugyanakkor kellően távolságtartó is. Nagyon precíz volt, átlátott mindent, és örültem, hogy a film egy pillanatra se vált szentimentálissá.
Számodra nem volt személyes az élmény?
A forgatás egyáltalán nem. Egyszerűen csak jó volt egy régi barátommal, Mariával együtt dolgozni.
A karaktered, Tomas már a forgatókönyvben sem hasonlított Hans Petterre?
Az egyetlen dolog, ami a karakterben emlékeztetett Hans Petterre, hogy ő sem beszél sokat. Ő ráadásul lassan is beszél, de én próbáltam a filmben kicsit gyorsabban beszélni, mint ő. Amúgy sem hasonlítok rá, nem lett volna értelme, ha utánozni próbálom. A Maria szerepét játszó Andrea Bræin Hovig sem hasonlít külsőleg Mariára, a kiválasztásunkkor a hasonlóság egyáltalán nem volt szempont. Természetükben is mások ők ketten. Maria egy nagyon higgadt nő, míg Andrea érzékeny és érzelemmel teli, sebezhető alkat. Ezek a tulajdonságai mind nagyon jól jöttek a szerephez. Bár ez nagyrészt az ő történetük, sőt az események szintjén majdnem minden megtörtént, ami a filmben látunk, Andreával azonban így sem őket próbáltuk eljátszani. Csak azt néztük, mi tenne jót a filmnek. A Remény egy tökéletes dramaturgiai építmény, amit a valóság inspirált. A történetben tíz nap van karácsonyig, a párnak hat gyereke van, és erre jött rá ez a súlyos betegség, az agytumor. Mintha csak kitaláltuk volna, pedig tényleg így történt.
Ugyan a film önéletrajzi ihletésű, mégis sokaknak lesz személyes, mivel vagy maguk, vagy valamelyik szerettük már biztosan megküzdött a rákkal…
Ilyen értelemben én is tudtam kapcsolódni hozzá, ugyanis az előző feleségem szintén megküzdött a rákkal, és mi sem tudtuk, hogy túl fogja-e élni vagy sem. Mellette éltem meg azt, hogy milyen tehetetlennek érzed magad, ha egy szeretted lesz rákos. Szeretnél segíteni, de nem tudod, hogyan lehet. Ez a tapasztalat jól jött, amikor a Reményen dolgoztunk. Az ember szenved, miközben nem lenne neki szabad, mert nem ő a beteg, hanem a másik. A filmben el is hangzik Andrea karakterének szájából, hogy „Én vagyok a beteg, nem te”. A szomorúság és kétségbeesés ilyenkor a beteg ember privilégiuma.
Stellan Skarsgard a Berlinalén, a Remény c. film sajtótájékoztatóján (Fotó: Christoph Soeder/dpa)
És végül hasznossá tudtad tenni magad?
Az volt a módszerem, hogy próbáltam praktikus lenni. Ha szükség volt valamire, én ott voltam és megcsináltam. Istenigazából akkor nem is tudtam teljesen feldolgozni ezt a helyzetet, csak most, a forgatás alatt elemeztem ki a saját akkori viselkedésemet.
Maria szerint nem szerencsés, ha egy filmes a saját terápiájaként tekint a filmjére. Színészként mit gondolsz erről?
A saját személyes traumáimat sosem filmkészítéssel próbáltam feldolgozni, de olyan értelemben mégis terápiás hatású számomra a filmezés, hogy jót tesz nekem, ha időnként más emberek bőrébe bújhatok. Csodás dolog, hogy egy szerep mögé bújva olyasmiket tehetek meg, amiket a való életben sosem tennék. Engem az tesz szabaddá, ha eljátszhatok egy szerepet. Ugyanakkor, ha a magánéletemben épp valamilyen konkrét problémával küzdök, sosem a filmezésben keresem a megoldást.
Mit gondolsz, egy orvosnak maximális őszinteséggel kell beszélnie a betegeivel az állapotáról, vagy meg kell tanulnia szépen csomagolni a mondanivalóját?
Ez attól függ. Gyakran meg is kérdezek az embertől, hogy a kemény igazságot vagy a szolidabb verziót szeretné-e hallani. Én mindig az igazat akarom hallani. Apaként csak egyetlen szabályom van: sosem hazudok a gyerekeimnek. Soha. Még akkor is igazat mondok, ha a legkényelmetlenebb, legmegalázóbb dologra kérdeznek rá velem kapcsolatban. Ha egyszer hozzászoksz az igazsághoz, az életed sokkal könnyebbé válik. Megtanulsz bármikor szembenézni vele. Az élet egyszerre kemény és csodálatos, de ha elkezdesz hazudozni róla, csak megnehezíted a helyzetedet. Legalábbis ez az én filozófiám.
Felszabadító volt, hogy a filmben csak hat gyereked van?
A nyolc után egészen furcsa volt ismét megtapasztalnom, hogy van élet hat gyerekkel is. (nevet)
Változtatott rajtad, hogy ilyen sok gyerek életéért vállaltál felelősséget?
Mindenben megváltoztatott. Amint gyerekeid lesznek, hirtelen észreveszed, hogy sok dolog, amit korábban fontosnak gondoltál, valójában egyáltalán nem az, és egészen új dolgok válnak fontossá. A gyerekvállalás általában jó irányban változtatja meg az embereket. Az egyik nagy fiam, Gustaf nemrég afrikai expedícióra ment, Kongóban meg más egész veszélyes országban utazgatott, én meg rögtön mondtam neki, hogyha nem lennének gyerekeim, biztosan veled tartanék. Erre megszólalt a lányom: „Ha nem lennének gyerekeid, már rég halott lennél”. És valószínűleg igaza volt. (nevet)
Jelenet a Remény c. filmből (Fotó: ADS Service)
El tudod képzelni az életedet a gyerekeid nélkül?
Nem. A gyerekeim nélkül még fiatalon halálra partiztam volna magam.
A film egy elég stabil családot mutat be, de ha jól tudom a te gyerekkorod nem ilyen volt, és már gyerekként elég sokat utazgattál. Elmeséled, hogy miért?
Amikor apám teherbe ejtette anyámat, anyám még nem fejezte be a tanulmányait, apámnak meg el kellett kezdenie dolgozni. Elkezdett irodai munkákat végezni, és viszonylag gyorsan azon kapta magát, hogy lett öt gyereke. Mivel minden egyes új gyerek több költséggel járt, folyton jobban fizető munkákat kellett vállalnia, szóval rendszeresen változtatta a munkahelyét. Az új munkahelyek pedig sokszor más városokban voltak, szóval mindig költöznünk kellett. Végül középvezető lett egy nagyvállalatnál.
Nehéz volt folyton alkalmazkodni az új környezethez?
Inkább a régit volt nehéz ott hagyni. Nem egyszerű az embernek barátokat maga mögött hagyni. Azt kétségtelenül ebben az időszakban tanultam meg, hogy gyorsan tudok alkalmazkodni az új környezethez és az új körülményekhez. Nagyjából kétévente költöztünk új helyre, így kétévente más iskolába és más osztályba jártam. Azonban a családom stabil volt körülöttem, és ők mindig biztos pontot jelentettek az életemben. A szüleimre is számíthattunk, de mi testvérek is mindig ott voltunk egymásnak. Miattuk váltam felnőttként ennyire családközpontúvá.
Milyen volt együtt dolgozni a filmbéli gyerekeidet játszó kölykökkel?
Pontosan tudták, mi a dolguk, nagyon felkészültek voltak. A gyerekek könnyen kaphatók játékokra, és arra, hogy eljátsszunk, tettessünk velük dolgokat, szóval számukra egy filmforgatás hatalmas móka tud lenni. Vidám kölykök voltak, akik szuperül kijöttek egymással, ment rendesen a barátkozás. Jó volt együtt lógni velük, egy kicsit tényleg olyanok voltunk együtt, mint egy család.
A film világpremierjén azt mondtad, hogy számodra ez egy könnyű szerep volt, mert csak Andrea játékára kellett reagálnod. Csak vicceltél, vagy tényleg ennyire egyszerű volt?
Így igaz. Nem voltak nagy monológjaim, nem kellett semmilyen nagy dolgot mutatnom magamból, csak ültem ott, és reagáltam arra, amit ő mondott vagy csinált. Az ember azt szeretné, hogy a karaktere háromdimenziós legyen akkor is, ha nincs túl sok szövege. Ilyenkor az apró nüánszokra kell fókuszálni, ami nyilván figyelmet és koncentráltságot igényel, de ettől még a dolgom többnyire annyi volt, hogy reagáljak Andreara.
Jól értem, hogy számodra egy sok szöveggel, dialógusokkal és monológokkal teli szerep nagyobb kihívást jelent, mint egy olyan, amiben keveset kell beszélned?
Jól érted. Utálom a monológokat. Én a sorok közötti színészkedést szeretem. Ha megfigyeled, hogyan játszom, láthatod, hogy a szöveget csak úgy bedobom, és az érzelmek a szöveg előtt vagy után láthatók rajtam. Számomra ezt jelenti a mozis színjátszás. A televíziózás más, ott minden teli van dialógusokkal, minden információ azokból jön át. A színházban hasonló a helyzet. A moziban az információ a képben van, mondjuk egy nézésben. Ez az a fajta színészi játék, amit szeretek. Utálom, ha egy karakteremnek arról kell beszélnie, hogyan érzi magát, vagy arról kell hosszan értekezni, mi történik épp a filmben. Egy jó filmben ezt nem hallanod, hanem látnod kell.
Ha már említetted a tévés színjátszást, a Csernobil című tévésorozatodban nagyon másképp kellett játszanod, mint mondjuk ebben a filmben?
A Csernobilt forgatni olyan volt, mintha egy mozifilmen dolgoztam volna. Ott is a sorok közötti színjátszás eszközével dolgozhattam. Ez is mutatja, hogy milyen nagyszerű rendező Johan Renck, aki az epizódokat rendezte. Gyönyörű íve van a kapcsolatomnak Jared Harris karakterével, és ezt a kapcsolatot nem találod a dialógusokban. Ez abból alakult ki, ahogy egymásra reagáltunk, ahogyan egymásra néztünk és ahogyan mozogtunk. Johan látta ezt, és bízott bennünk annyira, hogy erre építse a sorozatbéli kapcsolatunkat. Megtehette volna, hogy csak a dialógusokra figyel, de látta, hogy itt nem az a helyes irány.
Stellan Skarsgard (Fotó: Christoph Soeder/dpa)
Rengeteg hollywoodi sikerfilmben szerepeltél A tetovált lánytól kezdve a Mamma Mia musicalig. Megtehetted volna, hogy Amerikába költözz és csak jól fizető hollywoodi munkákat vállalj, te mégis itt élsz Európában, és az amerikai munkáid mellett rengeteg európai szerzői filmben játszol. Elárulod, hogy miért?
Ha csupán nagy hollywoodi filmeket forgatnék, halálra unnám magam. Imádom a kis, független filmjeimet, ugyanakkor örülnék, ha egy olyan világban élnénk, ahol ezek a munkáim sok nézőhöz eljutnak. Ez mostanában elég nehéz, mert a multiplex mozik nagyrészt nem ilyen típusú filmeket tartanak műsoron. Az érzékenység, a finomság azonban csak ezekben a kis filmekben van jelen. Ilyesmit nem találsz a nagy, százmillió dolláros hollywoodi filmekben. Ha az ember ennyi pénzt költ el, akkor nem mer olyasmit csinálni, amit más még nem próbált ki előtte.
Azért gondolom nem lehetett olyan rossz énekelni a Mamma Miában…
Ó, nem is akarok panaszkodni, fantasztikus munka volt a Mamma Mia. Amikor egy Marvel-filmen dolgozom, azt is élvezem. Ezek másfajta kihívást jelentenek. Persze ilyenkor is próbálom komolyan venni a játékomat, de tudom, hogy ezekben a filmekben az én teljesítményem csak egy tényező a sok közül. Vannak filmek, amik egyszerűen nem igénylek a színészi finomságokat. Néha elég, ha az ember csak odaáll a kamerák elé és eljátssza a gonoszt (gonosz vicsorral nevet). Ez is tud érdekes, vagy olykor akár meglepő is lenni.
Andreával első ránézésre egyáltalán nem tűntök úgy, mint egy tökéletes páros, mégis csodálatosak vagytok együtt a filmben. Mikor jöttél rá, hogy kettőtök közt jól működik a színészi kémia?
Nem szóló színész vagyok, bármi, amit teszek az reakció azokra a színészekre, akikkel együtt dolgozom. A legtöbb színész, akit szeretek, hozzám hasonlóan gondolkodik a munkánkról. A lényeg az, hogy igazi emberi kapcsolatokat tudjunk bemutatni, függetlenül attól, hogy házastársakat, szeretőket, kollégákat vagy épp legjobb barátokat játszunk. A jó színészek nagyon hamar rátalálnak arra, hogyan mutassanak be igazi kapcsolatokat a kamerák előtt. Ez nem technika, csak egyfajta kommunikáció. Néhány éve láttam Barisnyikovot táncolni, és elbőgtem magam. Nem tudom miért, a teste, a mozgása egyszerűen kifejez dolgokat. Emberi dolgokat úgy, ahogy az csak a zene és a tánc nyelvén lehetséges. Ezt nem lehet szavakkal elmagyarázni. Ugyanez van a színészettel is. Ez egy köztünk, színészek között létrejövő kommunikáció. Ha a kapcsolat megtörténik két színész közt, az varázslatos tud lenni egy filmben. Nem az fontos, amit mondanak, hanem az, ahogyan egymás mellett léteznek.
Skarsgård ezután mosolyogva, egy kézfogással búcsúzik, és amikor még int egyet, az a mondat hagyja el a száját, hogy „Találkozunk valamikor egy másik filmfesztiválon”. Ekkor még nem sejti – ahogy én sem – , hogy Európa és a világ heteken belül a koronavírus-járvány fogságába esik.
