Apropó nélkül. Ez a címe a 84 éves Woody Allen Magyarországon is megjelent életrajzának. A kötetet Amerikában nagy botrány kísérte, több kiadó sem akarta befogadni a kéziratot, mígnem a Hachette bólintott.
Csakhogy: pont ez a kiadó publikálta azt a könyvet is, amit Allen Mia Farrow-val közös gyereke, az újságíróként dolgozó Ronan Farrow írt a szexuális ragadozókról, köztük Allenről is. A fiúnak meggyőződése, hogy apja zaklatta a testvérét, Dylant. A Hachette a nyomásra elállt a publikálástól, de egy kis kiadó végül belement, a könyv megjelent, magyar nyelvre Dési András György fordította, a fülszövegnek egy részét ide is másoljuk:
Woody Allen régóta várt memoárját tartja kezében az olvasó, amelyben korunk egyik legmeghatározóbb filmes személyisége páratlan részletességgel, leplezetlen őszinteséggel és természetesen a tőle megszokott humorral idézi fel viharos életét.
Megismerhetjük a neves rendező brooklyni gyerekkorát és humoristaként végzett első munkáit, és bepillantást nyerhetünk a televíziózás hőskorába, amikor szövegíróként a műfaj legnagyobbjaival dolgozhatott együtt. A kezdeti nehézségek és a stand-up előadói korszak után Allen egy életre elkötelezte magát a film mellett, ahol aztán sikert sikerre halmozott. Az olvasó életteli és izgalmas beszámolót kap az első vígjátékok (köztük a Fogd a pénzt, és fuss!) készítéséről, majd a több mint hatvan évet átívelő, elképesztően termékeny pálya legjobb és legnehezebb pillanatairól. Szóba kerülnek a nagy klasszikusok, köztük az Annie Hall, a Manhattan, a Hannah és nővérei, egészen a legutóbbi évtizedek alkotásaiig. És persze nem maradhatnak ki a házasságok, a szerelmek, a híres barátok, a jazz, a könyvek és a színdarabok sem. A számtalan felidézett anekdotából sok minden kiderül a mester félelmeiről és hibáiról, de emlékei közt szemezgetve a szerző azokra is sort kerít, akiket szeretett, akikkel együtt dolgozott, és akiktől tanult.
A filmtörténet élő klasszikusának végtelenül szórakoztató, meghökkentően őszinte, gazdag és szellemes emlékiratában az olvasó megtalál mindent, amit tudni szeretett volna Woody Allenről – de sosem merte megkérdezni…
Woody Allen a Játszd újra, Sam! című filmben (Fotó: Paramount/Getty Images)
Woody Allent szokás az úgynevezett értelmiség filmesének tekinteni, karaktereit sokszor magáról mintázza, sőt nagy részben el is játssza, és ritkán lép ki a folyton kételkedő, hőbörgő, okos és okoskodó, életképtelen, önmagát saját maga által és pszichológusok tömege által analizált karakterből. Allent félelmetesen okos palinak jegyzik, ő maga ezt cáfolná, azt mondja, hogy egyvalamihez ért igazán: „Szerintem a szemüveg tartja a felszínen a tündérmesémet, meg a hajlam, hogy művelt emberektől lopjak rövid szövegeket, amelyek mélyebbek annál, mintsem megérteném őket, viszont a munkám során jól felhasználhatók, és így képes vagyok elhitetni másokkal, hogy többet tudok, mint amennyit valójában.”
Magyarán szólva: karriere ártatlan plágiumok logikus elrendezésének köszönhető. Egyrészt. Másrészt viszont pont annak a végtelen iróniának, amivel filmre viszi mindezt. Allen tényleg nem csinál mást, csak élethelyzeteket elemez a filmjeiben, saját maga által eljátszott férfi főszereplői sokszor irritáló, de közben szerethető alakok. Ritkán írja ki magát ebből a szerepből, de akkor felveszi a síkbuta stratéga alakját, és olyan filmek születnek, mint a Süti, nem süti.
A könyv végigmegy Allen életén és karrierjén, érint kollégákat, nőket, egykori tanárokat. A tipikus alleni humor néhol túlárad, az önirónia néhol sok, de egy rajongót ez nem bánt. Szóba kerülnek a családi dolgok, a Mia Farrow-val kapcsolatos botrányok: Allen néhol mocskosan reagál a vele kapcsolatos vádakra, hogy zaklatta volna a gyerekeit, de igazságot persze így sem lehet tenni, ahhoz két ember kellene.
Próbálja tisztázni azt a kényes kérdést is, hogy Allen 1997-ben feleségül vette nevelt lányát, Soon-Yit, akivel Mia Farrow szerint már akkor kapcsolata volt, amikor a nő még kislány volt. Allen és Soon-Yi most két gyereket nevelnek.
Négy, az életét tekintve fontos, és sokatmondó idézetet emeltünk ki a kötetből:
Az iskoláról:
Máig összerezzenek, ha eszembe jutnak az iskolai sorakozók az alagsorban, mert ha esett vagy havazott, akkor bent maradtunk; vagy ott volt még az átázott pulóverünk nedves anyagából felszálló bűz, na meg amikor nyakon csíptek egy teljesen ártalmatlan dolog miatt, például sugdolóztam egy barátommal, vagy megcsókoltam valakit az öltözőben, és már be is hívták az anyámat. „Mindig a lányok körül legyeskedik” – mondta anyámnak az egyik agyatlan robotember. Igen, szerettem a lányokat. Mit kellett volna szeretnem, a szorzótáblát? Vagy a hálaadáskor tartott lélekzsibbasztó beszédet? Szeressem a két összeütögetett szivacsot, amikor kiverhetem belőlük a krétaport?
Woody Allen és Akiko Wakabayashi a Mi újság, Tiger Lily? című filmben (Fotó: American International Pictures/Getty Images)
Manhattan… szerelem volt első látásra:
A Times Square-nél leszálltunk a metróról, felsétáltunk a lépcsőn, és a Broadway meg a Forty-Second Street sarkán bukkantunk a felszínre. Leesett az állam. Ezt látja egy gyerek: egymillió ember, sok katona és tengerész, mármint tengerészgyalogos. Mozik végtelen sora a Broadwayn és a Forty-Second Street mindkét oldalán. Mulatók. Elegáns nők, vagy én annak hittem őket. Pénzért zenélő férfiak. A Bond ruhabolt cégtáblája, a Camel cigaretta reklámja, amin egy pasas hatalmas füst karikákat fúj. Aszott figurák kiabálják a tömegnek, hogy jövő csütörtökön vége a világnak. (Lehet, hogy tud valamit az ürge?) És hogy táncolhatnak azok a papírfigurák a levegőben, ha nem tartja őket semmi? A Forty-Second Streeten volt a Vicces mozi (Laugh Movie), amelyet kívül torz tükrökkel dekoráltak (ki kell jelentenem, ezek már hétéves koromban sem szórakoztattak), azután Hubert Bolhamúzeuma: abban még hermafrodita is fellépett, akármit jelentsen is az. Ott csak annyi időre álltunk meg, hogy az apám kipróbálja a 22-es kaliberű puskákat, és ellője a gyertya lángját, amiért töltényenként úgy öt dollárt fizetett. (…) Úgyhogy végigsétáltunk a Broadwayn, egyik mozi jött a másik után, meg ott voltak az éttermek: McGinnis, Roth’s, Jack Dempsey’s, a Turf és végül a Lindy’s. Bementünk jó pár játékterembe, virslit ettünk, piña coladát ittunk, talán egy filmet is megnéztünk. Kicsi voltam még, csak arra emlékszem, hogy azonnal beleszerettem Manhattanbe, és ahogy telt az idő, amikor csak lehetőségem nyílt rá, újra felkerestem. (…) Addigra a Paramount is megnyitott, úgyhogy megnéztem a filmet meg az élő előadást, és a humorista mindig nagyon tetszett. Emlékszem, amikor Duke Ellington játszott az együttesével, elmentem a Roxyba, a film után a zenekar felállt az árokban, hogy eljátssza a Take the A Traint, én meg azt hittem, lerepül a fejem. Attól kezdve, ha egy filmnek New York volt a helyszíne, máris rajongtam érte. Hányszor ültem és néztem lenyűgözve olyan montázst, amelyben egy hosszú lábú nőci gigászi szőrmestólával a vállán hazamegy egy manhattani lokálból, a Fifth Avenue-n belép egy ház előcsarnokába, megnyomja a lift gombját, felmegy a lakosztályába, és csak hajnalban, az Out of Nowhere lassú hangjaira bújik ágyba.
Woody Allen a New Orleans jazz zenekarral (Fotó: Jerod Harris/WireImage)
Amikor 1968-ban megismerte Diane Keatont a Játszd újra, Sam! szereplőválogatásán:
ÍGY HÁT MAGAMRA maradtam, és nekiláttam a Játszd újra, Sam! című darab szereplőválogatásának. Nem volt más dolgunk, mint hogy megtaláljuk a megfelelő lányt, aki jól eljátssza Lindát, a női főszerepet. A rendező Joe Hardy lett: jó volt a szakmájában, tudta, mit csinál. Vele ültem a színházi zsöllyében, és egymás után néztük meg a tehetséges színésznőket. Sok a tehetség, kevés a jó szerep. Sandy Meisner híres, nagyra becsült színésztanár volt New Yorkban, ő vezette a Neighborhood Playhouse-t, ahonnan sok zseniális színész indult. Valahol nyakon csípte David Merricket, és hosszan dicsért neki egy lányt, aki az osztályába jár, és szerinte szenzációs. A lányt Diane Keatonnek hívták. Igaziból Diane Hall volt, de ezen a néven már dolgozott egy színésznő, és a szakszervezet nem engedi, hogy valaki használni kezdjen egy már ismertté vált nevet. A rajongó bevezető után mind ott ültünk a nézőtéren, és vártuk, hogy jöjjön Keaton. Besétált egy langaléta fiatal lány. Várjunk, jobban el tudom magyarázni: ha Huckleberry Finn gyönyörű nő lett volna, akkor ő jött volna be a színpadra. Már azért is bocsánatot kért, hogy reggel felébredt. Orange megye szülötte, bolhapiacok és tonhalkrémes szendvicsek rajongója, a Manhattanbe menekült emigráns, aki épp ruhatárosként dolgozott. Először egy Orange megyei mozi büféjében kapott munkát, de kirúgták, mert ő ette meg az összes cukorkát. Előadta a szokásos, kötelező bevezető szövegét: falusi lányt játszott, Hall nagymamáról meg az albérlőjükről, George-ról mesélt, aki karácsonyonként ingyen pulykát kapott a szakszervezettől, és a bókokra „ne már, tényleg, de őszinténnel” felelt. Mit mondjak, nagyszerű volt. Minden szempontból nagyszerű. Szokták azt mondani emberekre, hogy a személyiségüktől világosabb lesz a szoba. Hát ő kivilágított volna egy sugárutat. Imádni való, mókás, teljesen egyéni stílusú, valóságos és friss volt. Amikor kiment, tudtuk, hogy végig kell még néznünk az összes behívott színésznőt, de magunkban már odaadtuk neki a szerepet.
Wody Allen és Diane Keaton New Yorkban, 1970 (Fotó: Ron Galella, Ltd./Ron Galella Collection via Getty Images)
A jelenről:
Középosztálybeli életet élek. Gyakorlok a klarinétomon (vagy ahogy anyám mondta régen: „jaj, már fáj a fejem tőle, csak ül a szobájában, és a pikuláját izélgeti”). Reggelenként felkelek, odavagyok Soon-Yiért, kiköhögök pár húszdollárost, hogy a gyerekek moziba mehessenek, és olyan filmeket nézzenek, amelyeknél én húsz centért sokkal jobbakat láttam. Hogyan foglalnám össze az életem? Szerencsés. Sok hülye hibától védett meg a szerencse. Mit bánok a legjobban? Csak azt, hogy milliókat kaptam filmcsinálásra, teljes művészi szabadságot élveztem, de egy remekművet sem rendeztem. Ha tehetséget cserélhetnék valakivel, akár élővel, akár holttal, ki lenne az? Egyértelmű: Bud Powell. Bár Fred Astaire erős második. Kit tartok a legtöbbre? Shane-t, a westernhőst, de hát ő kitalált alak. És nőt? Nagyon sok nőt csodálok, van köztük néhány magától értetődő választás, például Eleanor Roosevelt vagy Harriet Tubman, de ott van még Mae West és az unokatestvérem, Rita is. És végül Soon-Yi. Nem azért, mert ha kihagyom, akkor térdkalácson vág egy sodrófával, hanem mert ötévesen magára maradt az utcán, jobb életet akart, és bár minden ellene szólt, elérte, amire vágyott.
Mit irigylek a legjobban?
A Villamos megírását. Mit irigylek a legkevésbé? Egy virágos mezőn való csintalankodást. Ha újra kellene kezdenem az életemet, csinálnék valamit másképpen?
Nem venném meg a varázslatos zöldséggyalut, amit a tévében reklámozott egy hapsi.
És tényleg nem érdekel, mit hagyok a világra? Ezt korábban már idézték tőlem, úgyhogy nem változtatom meg: ha lehet, inkább nem a közönség szívében élek tovább, hanem a saját lakásomban.
Rajongóknak való olvasmány, a szkeptikusok dühösek lesznek.
(Az Apropó nélkül a Jaffa kiadó gondozásában jelent meg.)
Woody Allen és Soon-Yi Previn a Café Society premierjén (Fotó: Jamie McCarthy/Getty Images)
