Karsai J. András színész, énekes-dalszerző, pantomimművész, akit az utóbbi években számos szerepben láthattunk a színpadon vagy tévésorozatokban. Bár dalai mindig is összetett emberi helyzetekről szóltak, legmélyebb érzéseinek ezt a részét nyilvánosan eddig nem osztotta meg rajongóival. Aztán, amikor a közelmúlt történései után elfogadták az Alaptörvény módosítását, amelyben meghatározták, mi számít családnak, ki az apa és ki az anya, valamint ellehetetlenítették az egyedülállók, ezzel közvetetten a homoszexuális párok örökbefogadási lehetőségét, András úgy döntött, nem hallgathat tovább, és elmeséli történetét.
Karsai J. András (Fotó: Balázs Gergely)
Azt olvastam rólad, mivel foglalkoztat a lélektan, dalszerzőként mély emberi érzésekről, helyzetekről írod a dalaidat.
Az emberi lélek, a személyes fejlődés, az életfeladatok annyira színesek és olyan sokfajta tematikát felölelnek, hogy a könnyűzenei alkotásokban is érdemes velük foglalkozni. Számomra fontos, hogy egy szöveg ne sablonos legyen, hanem valami pluszt, tartalmi mélységet adjon. Van olyan dalom, ami azt boncolgatja, kell-e mosolyogni, amikor belül ordítunk, csak azért mert ez a célravezető, vagy fel lehet állni és nemet mondani. Az új dalaim között például szerepel egy monológ a megszemélyesített félelemhez, a félelemnek a téves iránymutatásaihoz. Azt gondolom, hogy az emberi lény nagyon sokrétű, sok olyan téma van, amiről énekelni kell.
És sok olyan, amiről beszélni is. Rátérve a bejegyzésedre, annak is meghatározó eleme a félelem. Amikor kiposztoltad a nyilvános oldaladra a történetedet, féltél?
Bennem volt a félelem, igen, ahogy most is, amikor veled beszélgetek. Akármennyire is úgy érzed, hogy készen állsz beszélni egy témáról, a félelem nem múlik el. Világéletemben bátor embernek tartottam magam, a bátorság viszont nekem arról szól, hogy a félelmekkel együtt, azokat átdolgozva lépek. Tudok birkatürelmű is lenni, analizálni a helyzetet, de aztán eljön a pont, amikor azt kell mondanom, hogy nem. Az utóbbi időben, amikor újabb és újabb intézkedésekkel nyirbálták meg a melegek jogait, egyre több atrocitás érte őket a mesekönyvtől kezdve az alaptörvény-módosításig, egyre többször akartam leírni, és kiírni magamból, amit gondolok, de képtelen voltam rá, mert elöntött a fájdalom és a düh. Annak viszont nincs értelme, hogy csak kiadjam magamból ezeket, sosem gondoltam konfliktuskezelésnek, hogy egymásra dobáljunk jelzőket. Szerintem mindig az a célravezető, ha egyes szám első személyben elmondom, nekem hogy esik az aktuális történés. Úgy gondoltam, akkor tudok büszke lenni magamra, ha a saját határaimhoz mérten megteszem, ami tőlem telik. Karácsony tájékán jutottam el odáig, hogy a „honnan is kezdjem?” kérdésre tudtam válaszolni: az elejétől. Rájöttem, hogy ha leírom az életemet őszintén, azzal tudok tenni.
A Facebook-poszt előtt voltak megnyilvánulásaid, amelyekben vállaltad, hogy meleg vagy? A rajongóid tudták rólad?
A hivatalos oldalamat, nyilatkozataimat elválasztottam a magánéletemtől. Csak a privát oldalamon voltak ilyen bejegyzések. Egyet közülük aztán kérésre nyilvánossá tettem, és jöttek is a nem szép kommentek ismeretlenektől. Most azért tettem meg ezt a nyilvános oldalamon, mert egyrészt úgy gondoltam, hogy ha zenémben egyébként is sok témáról beszélek, akkor arról is kell szólnom, ami jelenleg nagyon is aktuális, és amiben érintett vagyok, másrészt szerettem volna beleállni, hogy rendben, itt vagyok. Feltettem magamnak a kérdést, vajon akkor is vállalom mindezt, ha adott esetben emiatt nem kapok meg munkákat a szakmámban? És azt válaszoltam rá, hogy igen. Én nem szeretnék titkolózni, mert nincs mit titkolnom, nem akarok bűntudatot érezni, mert nincs miért. Megható élmény volt, hogy közvetlen hozzám, a posztom alá nem is jutott el negatív visszajelzés, persze más megosztásban láttam olyan kommenteket, amik miatt egyébként megszületett ez a bejegyzés. Mégis reményteli volt látni, hogy nagyon sokan nem gondolkodnak úgy, hogy csak az a normális, ami belefér egy meghatározott keretbe. Szerintem sokan szeretnének elfogadni, szeretni. Megkönnyebbülés volt ezeket a reakciókat látni, mert hiába nem beszéltem erről soha ilyen nyíltan, nagyon sok durva megjegyzést kaptam az elmúlt években.
Akkor ez tekinthető coming outnak is?
Nem definiáltam magamban ezt a posztot annak. A coming out az utóbbi időkben egy egyszerű kifejezés lett, pedig ez egy iszonyatosan fájdalmas dolog. Aki heteroszexuálisnak született, nem tudja értelmezni ezt a dimenziót, hiszen megszületik, éli az életét, de nem kell odaállnia bárki elé és elmondani, hogy ő van és létezik, mindezt úgy, mintha gyónna, mert valami bűnt követett volna el, mintha egy sötét titkot árulna el a múltjából. A saját nemükhöz vonzódó embereknek olyan dolgot kell ilyenkor „megvallaniuk”, amiről nem tehetnek, amit nem választottak, nem kértek. Voltak beszélgetéseim, amiket coming outnak definiálhatok, ezek valahol mind traumák voltak. Aztán eljutottam arra a pontra, amikor már az zavart, ha ezt valaki nem tudja rólam. Akkor éreztem magamat szabadnak, ha az emberek tudták, hogy ez vagyok én, és ezek az én „attribútumaim”. Még beszélnem sem kellett erről, csak mondtam két olyan mondatot a társaságban, amiből kiderült. Hosszú út vezetett odáig, hogy ezt ilyen természetesen kezeljem. Persze voltak olyan helyzetek, amikor nem volt elkerülhető a coming out, a direktebb önfelvállalás.
A családodra gondolsz?
Általánosságban beszélnék csak róluk, de igen, családon belül voltak feladatok, átértelmezésre váró berögzülések a homoszexualitással kapcsolatban. A családom nagy része támogatóan és nyitottan áll már hozzám, és érdekes, amikor megtudták, nekik lett bűntudatuk azért, mert téves gondolatok voltak a fejükben, ezáltal az évek során esetleg úgy bántottak akaratukon kívül, hogy nem is tudtak róla. Sokan utánamentek ennek a témának, kérdeztek, beszélgettünk róla, és azon dolgoztak, hogy újraértelmezzék azt, amit addig gondoltak, hallottak. Van a családomban olyan is, akivel megszakadt a kapcsolatom.
Eljutottam arra a pontra, amikor már az zavart, ha ezt valaki nem tudja rólam (Fotó: Balázs Gergely)
Ő mondta, hogy „majd nézegetek rólad régi képeket, amikor még büszke voltam rád”?
Igen, és még sok fájó mondat elhangzott. Nem akarok elvakultan és ítélkezve állni még az elvakultsághoz és ítélkezéshez sem, mert értem, hogy bizonyos emberekben miért okoz gyomorgörcsöt, fennakadást ez a dolog. Sokáig nem láttak ilyen embereket, mert tabusítva volt a másság, megmondták, mettől meddig tart egy normális ember és hol kezdődik a család. Ha volt is meleg a környezetükben, az eltitkolta. Amikor társadalmilag bűnösnek, betegnek, abnormálisnak, deviánsnak van bélyegezve valaki emiatt, akkor érthető, hogy a gondolkodás része lesz ez a sok berögzülés, és rögtön bekapcsolnak ezek az automatizmusok, amikor találkoznak egy homoszexuális emberrel. Ezért is lenne fontos az életre tanítani az embereket. Ha azt mondjuk, olyannak kell lennie mindenkinek, mint amilyenek mi vagyunk, kizárólag az a normális, akkor nem az életet adjuk tovább, hiszen az élet sokszínű. Gondoljunk csak bele, milyen úgy felnőnie egy gyereknek, hogy a szexualitáshoz, a szerelemhez alapból a bűntudat társul, mert nem tartozik az általunk definiált „normába”. Magyarországon nagyon kevés azonos nemű párt látni kézen fogva az utcán sétálni, mert ahhoz, hogy ezt megtedd, venni kell egy rohadt nagy levegőt, és vállalni, hogy be fognak szólni. Ehhez ma még mindig bátorság kell itthon. Engem úgy is követtek és zaklattak, hogy meg sem fogtam a párom kezét. Aztán egyszer egy külföldi fiúval ismerkedtem, aki egy sokkal szabadabb, elfogadóbb országból jött.
Amikor vége lett az előadásomnak, és találkoztunk az utcán, a nyakamba ugrott és megcsókolt, nekem pedig összeugrott a gyomrom, hogy ezt itt nem lehet.
Ez tényleg jól van így? Rendben van, hogy valaki bűntudattal szeret? Ráadásul ezt az érzést nem egy pillanat kidolgozni az embernek magából. Az arra sétálók egyébként, akik látták, épp csak le nem köptek.
Sok sértés ért a tágabb környezetedtől, vagy esetleg gyerekkorodban?
Amikor kamasz lettem, megjelent egy olyan dimenzió az életemben, ami eddig nem volt ott, hiszen addig a pontig gyerekként éltem és tapasztaltam a világot, amiben szintén megtaláltak a gúnynevek a „lányos arcom”, vagy vékony alkatom, érzékenységem miatt.
A felismerés után rengeteget imádkoztam azért, hogy nehogy ez történjen velem, aztán próbáltam „kompromisszumokat” kötni, hogy jó, ha így adódott, akkor legyek biszexuális, mert akkor legalább kicsit normális lehetek.
Engem úgy is követtek és zaklattak, hogy meg sem fogtam a párom kezét (Fotó: Balázs Gergely)
Szerettem volna megfelelni, azt az utat követni, amiről azt tanultam, hogy az egyetlen út, de ez nem így működik. Szép lassan elfogadtam. Négy-öt évig, 18-19 éves koromig senkinek nem mondtam el, de addig is folyamatosan beszólogattak. Volt, hogy gúnyrapet írtak rólam, nem egyszer kellett végighallgatnom a buzizós vicceket, és nyugtáznom, hogy ez rólam is szólt, rajtam is nevetnek, de gondoltam, ha én is nevetek, nem lesz olyan feltűnő. Aztán később, mikor már másokkal is megosztottam, elkezdett kinyílni a világ, rájöttem, hogy ez egyáltalán nem kéne, hogy téma legyen. Sokszor kérdeztem meg azóta, miért kellett sírnom azért, mert meleg vagyok? Miért kellett imádkoznom, hogy más legyek, mint aminek megszülettem? Miért kellett bűntudatot éreznem? Jó lenne megérteni, hogy nem politikáról, pártállásról, irányzatokról beszélünk, amikor melegekről beszélünk, hanem hús-vér emberekről. Nem egy papírra tesszük fel a pecsétet, hanem emberek lelkébe nyomjuk azt. Senkinek nincs joga feljebb helyezni magát a másiknál a kapott élete alapján.
Posztodban utaltál a Coca-Cola plakátbotrányára, a Meseország mindenkié ledarálására, a szivárványcsaládokat gyalázó interjúkra, arra, amikor a miniszterelnök kijelentette, hogy a „magyarok türelmesek ezzel a jelenséggel szemben”, de „hagyják békén a gyerekeinket”. Mindezek ellenére mi lehet az, ami elfogadóbb irányba tereli a közvéleményt ebben a témában?
Egymás elfogadása igazán egyszerű is lehetne. Például tegyük fel a kérdést: mit tettem azért, hogy ahhoz a nemhez vonzódjak, amelyikhez vonzódom? Semmit. A másik pont ugyanennyit.
Részemről úgy érzem, most azt tudom tenni, hogy elmondom, ezek az esetek, a bántalmazó mondatok engem milyen érzéssel töltenek el, hogy nem követtem el bűnt azért, hogy kirekesztettnek kezeljenek. Az emberiségnek annyi valós megoldandó feladata van, most különösen. Tényleg az a fontos, hogy embereket gyűlölettől, félelemtől, vagy tévhitektől vezérelve megbélyegezzünk, kirekesszünk, alsóbbrendűnek tekintsünk? A legmegdöbbentőbb, ami újra és újra előkerül, hogy az LMBTQI közösség propagandát folytat. Ráadásul olyan jelentéssel társítva, mintha térítő tevékenységek zajlanának. Ez túl azon, hogy valótlan: lehetetlen is. Senki nem térít.
Arról van szó, hogy kiállunk és a saját életünkről mesélünk, egyszerűen csak egyenlő bánásmódot és jogokat szeretnénk, elfogadásban és szeretetben akarunk élni, és tenni ezért a jövőért.
Ellenszélben persze nagyon nehéz, de egyre több ember, család vállalja magát névvel és arccal, ott van a Háttér Társaság és a Pride, ők mind rengeteget tesznek az ügyért. Ha propagandáról beszélünk, és megnézzük, ki kit akar megváltoztatni, a történelemre visszatekintve pont azt láthatjuk, hogy pszichoterápiával, hipnózissal, átnevelő táborokkal, elektrosokkal akarták a melegeket változásra bírni. Ezek eredményei kizárólag a súlyos lelki sérülések, vagy az öngyilkosság. És elmehetünk egész a koncentrációs táborokig. Mégis, hiába gondolkodnak sokan még ma is radikálisan, ijesztően, hiába hemzseg az uszító, mocskolódó megnyilvánulás főleg az utóbbi fél évben, egyre többen vannak, akik elfogadásban szeretnének élni, és a gyerekeiket is erre nevelik. A világ, ha lassan is, ebben szerintem jó felé tart.
Fotó: Balázs Gergely
A művészet hogyan tud hozzájárulni ehhez?
Mindenfajta művészeti alkotásnak nagyon nagy felelőssége van a társadalomra bírt hatása miatt. Sokáig a homoszexualitás poén szinten volt jelen a filmekben, előadásokban, vagy vicces, kiröhögendő karakterekként. Itthon ez a mai napig megjelenik, és erre nagyon oda kellene figyelni.
Volt olyan ismerősöm, aki „szektásnak” nevezett, és többek közt egy magyar vígjátékra hivatkozva érvelt, és gondolta azt, hogy ez gyógyítható.
Ez nem „poén”. Ez a téma felelősség. Érzékenyen, jó ízléssel és ésszel kell hozzáállni. Nagyon sok a pozitív példa is, és fontos, hogy minél többféle karakter megjelenjen egy alkotásban, ugyanis a társadalom tabuinak feloldására az egyik megoldás: a láthatóság.
Gondolkodtál azon, hogy családot alapítsál majd?
Meglátjuk, merre visz az élet. Szeretnék gyereket, de közben néha az is bennem van, hogy szülőnek lenni a világ legnehezebb dolga, én pedig nagyon maximalista vagyok. Vajon tudnék-e elég jó szülő lenni? Meg tudnék-e neki adni mindent, amit szeretnék? Bár, gondolom, ezzel sok szülő így van, és egyszer csak eljön a pillanat a válasszal. Számomra egyébként abszurd, hogy a gyerekek védelmében arról zajlik beszélgetés, arról íródik cikk, születik törvény, hogy miért ne kerüljenek szerető szülőkhöz, miért maradjanak inkább egyedül az elhagyott, vagy árva gyerekek, ha azonos nemű pár fogadná örökbe őket.
Eszedbe jutott, hogy külföldre költözz?
Igen, az elmúlt fél évben heti szinten gondolkodtam azon, hogy szeretnék elmenni innen. A fojtott értetlenség, a szótlanság fog el, amikor a saját hazámban szembeállítva érzem magam a magyarokkal, amikor maga az ország vezetése üzeni azt, hogy nem számítok egyenrangú embernek azokkal, akik az ő nézeteik szerint normálisak. Szeretném azt látni, hogy ez tud változni, hogy az emberek nemet tudnak mondani a gyűlöletre. Ez egyelőre remény, mert ami most le van írva és pecsételve, az nem egy teljes élet lehetősége.
Karsai J. András ’Andrew J.K.’ szülei nyomdokain pantomimművészként kezdte a pályáját először előadóként, majd saját társulatot és előadásokat létrehozva rendezőként és művészeti vezetőként is. Kilencévesen kapta első színházi szerepét az egri Gárdonyi Géza Színházban, később a Theatrum Színiakadémián tanult prózai színész szakon, ezt követően a Madách Színház színészképző stúdiójában szerzett zenés színész végzettséget, 2010-ben pedig modern táncos és próbavezető diplomát a Magyar Táncművészeti Egyetemen. Főszerepet játszott a Thália Színház Új Stúdiójában, szerepelt a Madách Színház számos musical előadásában, illetve a Vígszínházban és a Pódium Színházban, nővérével pedig közös pantomimszínházi társulatot alapított. Az évek során a színház mellett epizódszerepet játszott többek közt a Jóban Rosszban, a Mintaapák és a Drága örökösök című tévésorozatokban, valamint a Pánik című filmben. Kilenc évig volt a Budapesti Operettszínház társulatának tagja, ahol több mint 23 előadásban láthatta a közönség, valamint dolgozott koreográfusként és koreográfus asszisztensként. A Szépség és a Szörnyeteg című Disney musical német nyelvű változatának egyik főszerepét, Lumiére-t alakította. Kilenc éven át turnézott a produkcióval Németország, Ausztria, Svájc és Luxemburg több mint 20 városában, ahol összesen csaknem 700 alkalommal lépett színpadra. Jelenleg szabadúszó művészként dolgozik, és többek között a Turay Ida Színházban látható zenés és prózai szerepekben egyaránt. 2014-ben debütált a könnyűzenei életben énekes-dalszerző-dalszövegíróként Andrew J.K. művésznéven. Az elmúlt évek szóló dalai, koprodukciói, általa rendezett és koreografált videoklipjei után, melyek hivatalos premierje többek közt a Music Channel csatornán volt látható, 2020-ban megjelent A1 című nagylemeze.
