„Ott és akkor eldőlt a következő 23 évem” – Varga Izabellával és Ábrahám Edittel búcsúzunk a Barátok közttől

1998 októberében indult a Barátok közt. Visszaemlékeznétek a kedvemért, hogy hol tartottatok akkor az életetekben?

Varga Izabella: Tízéves korom óta dolgozom. Az újvidéki televízió gyerekműsorainak műsorvezetőjeként kezdtem, nyolc éven át ezzel foglalkoztam, így elég sok tévés tapasztalatra tettem szert. Az iskolai színjátszókörből emeltek ki, mivel gyakorlatilag minden versenyt megnyertünk, számos egyéni díjjal büszkélkedhettem gyerekszínészként. Egyetemista koromban az újvidéki magyar színházban játszottam, ezután kerültem Zalaegerszegre két évre. Majd a Kecskeméti Katona József Színház következett, ahol három évet töltöttem. Számtalan jó élményem kötődik a színházhoz, mégis azt éreztem a kamerák elé állás után, hogy hazaérkeztem. Érdekes kihívás volt, mert gyakorlatilag mi tapostuk ki az utat a napi sorozatoknak. Fogalmunk sem volt, mi vár ránk, mit fog jelenteni az életünkben. Egyszerűen csak elmentünk egy castingra, ami minden színész életében természetes dolog, ahogy az is, hogy az egyik szerepet megkapja, a másikat meg nem. Az, hogy ez sikerül, önmagában nem szokott 23 éves elfoglaltságot jelenteni, és tényleg nagyon furcsa, hogy végül ennyi lett belőle.

Ábrahám Edit: Akkor még 23 évvel fiatalabb voltam. (sóhaj és nagy nevetés) A bekerülésem idején már bőven a pályán voltam: mozifilmeket csináltam, voltak tévéfilmes főszerepeim, vagyis nem ért váratlanul, hogy kamerák előtt kellett dolgoznom, de elsősorban mégis színházi színésznőként tekintek magamra. Abban az időben a Vígszínházban játszottam, és még emlékszem is, hogy gondolkoztam, küldjek-e be képet a meghallgatásra. Anyukám biztatására végül elküldtem, és végül a második forduló után kaptam meg a szerepet. Pont Izával volt jelenetem, és az alapján döntötték el, hogy Iza is megkapja a szerepet, meg én is. Mi ketten már a meghallgatás idején elkezdtünk egymással dolgozni. Akkoriban már volt egy 14 éves fiam…

Varga Izabella: Nekem most van egy 14 éves lányom.

Ábrahám Edit: Elszaladt az idő. Családanyaként kerültem a sorozatba, színházi és filmes múlttal, valamint nagy reményekkel.

Konkrét szerepekre mentetek, vagy egyszerűen csak jelentkeztetek egy induló sorozatba?

Varga Izabella: „Szereplőket keresünk napi sorozathoz héttől hetvenhét éves korig”. Így szólt a felhívás.

Ábrahám Edit: Erre küldtünk be képeket. Először nem is Claudia szerepére hallgattak meg, hanem Éva szerepére hívtak, amit később Csapó Virág kapott meg. Olyan képet küldtem be, amin hullámos, hosszú hajam volt. Aztán az első fordulón rögtön odaadták Claudia szerepét és szövegét, és a következő fordulóra már azzal érkeztem az Izával közös jelenetemre.

Varga Izabella: Én az érettségi tablóképemet küldtem be. Nagyon gyorsan kellett reagálnom, mert körülbelül tizenkét percem volt feladni a fotómat. Faxon küldtem el, mert postai úton már esélyem nem lett volna, ugyanis én tényleg az utolsó pillanatban olvastam el a kiírást. Az érettségi tablóképem alapján arra a szerepre hívtak be, amit később Ullmann Mónika játszott. Ott magoltam a szövegem a folyosón, amikor kijött a casting-igazgató, rám nézett, és azt mondta, hogy „Gyerekek, itt van Balogh Nóra!” Kikapta a kezemből Marossy Krisztina szerepét, bement, és kihozta nekem Balogh Nórát. Gyakorlatilag ott és akkor eldőlt a következő 23 évem.

Ábrahám Edit: Tök jó, hogy téged is a második szerep talált meg igazából. Egy kép önmagában elég megtévesztő tud lenni. Ez is bizonyítja, mennyi minden múlik a személyes találkozáson. Minket ráadásul rögtön úgy tettek össze, hogy a próbajelenetünkben rögtön kóstolgathattuk egymást.

Varga Izabella: Két erős nő, ha találkozik. (nevetnek)

Előtte néztetek szappanoperákat? Ismertétek a műfajt? Sejtettétek, hogy ez akár többéves elköteleződés is lehet?

Ábrahám Edit: Titokban mindenki remélte, hogy ez egy hosszú dolog lesz. Ilyen hosszú sorozat a magyar tévében akkoriban még nem volt. Akkoriban még a dél-amerikai szappanoperák sem voltak annyira divatban.

Varga Izabella: Én egyáltalán nem voltam vérmes tévénéző. Versenysportolóként minden szabadidőm az edzésekkel telt, később pedig a tanulás és a színházi életbe való beilleszkedés miatt maradt ki az életemből. Akkor kezdtem el tévézni, miután bekerültem a Barátok köztbe.

Ábrahám Edit: Nem nagyon tudtuk, mivel járhat ez együtt.

A szappanoperák híresek a nagyon gyors forgatási tempójukról. Hogyan reagáltatok, amikor először szembesültetek ezzel?

Varga Izabella: Az elején még egyáltalán nem ez volt a helyzet, akkor még mindenre volt idő. Sokkal lassabb volt a tempó, sokkal kevesebb jelenetet vettünk fel egy nap alatt. Vicces, mennyit ültünk egy jelenetben, ez manapság már elképzelhetetlen.

Ábrahám Edit: Még könnyebb dolgunk volt.

Varga Izabella: Más volt a stílus, mint ami ma divatos.

Ábrahám Edit: Az eleje abból a szempontból volt egy kicsit furcsa, hogy mindenki máshonnan jött, másféle színészi múlttal bírt, sőt voltak köztünk olyan gyerekek, akiknek semmilyen színészi tapasztalatuk nem volt. Összehozni és színészileg összetartani ezt a sok embert hatalmas feladat volt. Akadtak kisebb döccenők, de nagyon gyorsan belerázódtunk. Bele kellett jönnünk abba, hogy nem színházat játszunk: kicsi gesztusok kellettek, kicsi mimika, mert sok volt a közeli felvétel. Volt, amikor ez nem sikerült, és visszanézve azt éreztem, hogy jobban vissza kellett volna fognom magam. (nevet)

Varga Izabella: Ki kellett tanulni a műfajt. Idő kellett ahhoz, hogy ez kívülről is jól nézzen ki. A közönség szerencsére toleráns volt, és egyáltalán nem a dolog szakmai részével foglalkoztak. Inkább a mi belső igényünk volt, hogy fejlődjünk, a nézőknek más dolgok voltak fontosak. Ők imádták a karaktereket, amik mind erőt sugároztak, szerették, hogy ennyire elkülönülnek egymástól és határozottan vannak megrajzolva. Elképesztően népszerű lett a Barátok közt, felfoghatatlan volt, amikor a postás mindennap zsákszámra cipelte be a rajongói leveleket; volt, hogy hatszor fordult. Nem hittünk a szemünknek. Nagyon szerettek, sőt máig szeretnek bennünket.

Ábrahám Edit: A Camponánál volt a nagy közönségtalálkozó. Annyian voltak, hogy rendőrkordon kellett. Ezrével jöttek az emberek. Fantasztikus volt, ám egyben kissé félelmetes is. Hihetetlen volt látni, hogy ennyire szeretnek bennünket és ennyire megőrülnek értünk.

Mennyi időre volt szükségetek ahhoz, hogy eggyé váljatok a karakteretekkel és már rutinból tudjátok játszani?

Ábrahám Edit: Egy karakter mindig fejlődik. Ahogy az évek során megismertek minket az írók, egyre több színe lett a figuránknak. Az elején még keresni kellett a figurát, és még nem is volt annyi történet mögéjük írva, hogy ezt mind bele lehessen játszani. Aztán ráálltunk egy hullámra, és a történések idővel gazdagították a karaktereinket. Ehhez azért nem kellett olyan sok idő.

Varga Izabella: A rutin nem biztos, hogy jó szó erre. Persze kell a rutin a szövegtanuláshoz vagy a technikai tudáshoz: számunkra már természetes, hogy követjük a fényeket és beállunk azokba a jelekbe, amik nekünk már megszokottak. Tudom, hogy elég kínaiul hangzik egy laikus számára, hogy már megyünk a fény után, de ez egy olyan tudás, ami nagyon megkönnyíti a munkánkat, ahogy a gyors szövegtanulásunk is értéket képvisel. Hasznos, hogy nagyon hamar tudunk reagálni egymásra, vagyis ilyen szempontból a rutin valóban fontos, de a karaktereink elcsípése nem a rutinon múlott. Én az első pillanattól nagyon szerettem a Balogh Nórát, és ezért szerencsésnek mondhatom magam. Úgy volt jó, ahogy megírták. Talán épp azért volt izgalmas, mert nagyon különböztünk egymástól: én egy tornacipős, szakadt farmernadrágos, copfos lány voltam, Nóra pedig tűsarkúban járt, meg élére vasalt nadrágban és kiskosztümben. Talán pont a különbözőségeink miatt volt őt ennyire megunhatatlan játszani. Az évek során persze azért összecsiszolódtunk: sok mindenben hatottam rá és ő is énrám. Azt viszont nem tudnám kimondani, hogy rutinná vált volna, hogy őt alakítom. Bár 23 évig élt az én bőrömben, menet közben azért nagyon sok változás történt: változott a stratégia, a forgatókönyvek, az írók személye, folyamatos vérfrissítés zajlott. Minden korszak más volt. Volt, hogy előtérbe kerültek a karaktereink, volt, hogy háttérbe húzódtak. Ez egy olyan lüktető, hullámzó, élő dolog volt, amihez nekünk alkalmazkodni kellett, és végig feladatot jelentett számunkra.

Egy szappanopera azért nem az élet, és a 23 év során bőven tartogatott a karaktereitek számára elképesztő fordulatokat. Mesélnétek olyanokról, amiket még ti is meghökkentőnek találtatok?

Ábrahám Edit: Rögtön az ugrik be, amikor a döglött patkánnyal a farkánál fogva szaladnom kellett az udvaron. (nevet) Azt például nem annyira szerettem, ahogy azt se, amikor egy torta a fejembe robbant. Az is húzós volt, amikor beraktak egy kocsi csomagtartójába és rám zárták a fedelét. Akkor kezdtem sejteni, hogy talán van klausztrofóbiám. (nagy nevetés) Voltak sztorik, amikor azt mondtam, hogy eddig és ne tovább!

Varga Izabella: Egyszer úszni tanítottam Novák Csabát, amihez véletlenül egy olyan medencét foglaltak le, ami valójában egy szauna csobbanója volt, és jéghideg víz volt benne. Szinte lehetetlen volt forgatni: álltunk a vízben, és annyira hideg volt, hogy körülbelül kétpercenként belilult a szánk, és már nem tudtunk rendesen beszélni a vacogástól. Végül úgy tudtuk megcsinálni, hogy mindig egy picit forgattunk, aztán ahogy „elszíneződtünk”, bementünk a szaunába, felmelegedtünk, kijöttünk, megint egy picit forgattunk, visszamentünk és így tovább. Próbáltak segíteni meleg törülközőkkel, de így is egy nagyon durva nap volt. De az is előfordult, hogy egy pincében voltunk három napig összekötözve Berényi Timikével, akit akkoriban az édes Jelinek Évi játszott: januárban forgattuk és borzasztó hideg volt. Évike egyáltalán nem fázott, én meg örültem, hogy vele lehetek összekötözve, mert olyan volt, mint egy kis kályha. Alul meg volt egy fűtött takarónk, így azért nem fagytunk meg. Az is vicces, hogy a sorozat indulásakor még nem a valós időjáráshoz alkalmazkodtunk, hanem hónapokkal későbbihez, amikor a felvett részek adásba kerültek. Nagyjából három hónap volt a különbség: ha télen forgattunk, akkor tavaszt játszottunk, és az utcai jelenetekben is kabát nélkül szerepeltünk. Akkor telt be a pohár, amikor egy szál ingben és szoknyában forgattam a Bakáts téren, és hullott a hó. Mondtam is, hogy „Gyerekek, ki az, aki elhiszi, hogy nem fázom, mert tavasz van?” Nyáron meg télikabátban izzadtunk, rettenetesen melegünk volt. Szerencsére ezt csak az első év végéig játszottuk, aztán beláttuk, hogy ez lehetetlen, mert annyira megnehezítette a munkánkat.

Ma már teljesen elfogadott itthon, hogy még a legismertebb színészek is vállalnak szerepet napi sorozatokban, de amikor ti kezdtétek, ez egyáltalán nem volt így, sőt talán nem túlzás azt mondani, hogy hosszú éveken át ezt a műfajt lenézték a szakmában. Milyen volt ezt belülről megélni? Jó érzés, hogy az idő végül benneteket igazolt?

Ábrahám Edit: A szakma sokáig megbélyegzett és irigyeltek is minket. Ne felejtsük el, hogy mindennap adásban voltunk, és hihetetlen közönségsikerünk volt: a csúcson két és fél millióan néztek bennünket. Ezt csinálja valaki utánunk. Olyan népszerűségnek örvendtünk, amit minden színész szeretne elérni. Hazudik, aki színészként azt mondja, hogy őt nem érdekli a közönség: biztosan érdekli. Ahogy teltek az évek, egyre elismertebbé vált a sorozat: a színészek szívesen jöttek hozzánk. Máig úgy érzem, hogy van a többi sorozat, meg van a Barátok közt.

Nóra?

Varga Izabella: Hmm…

Jaj! Bocsánat, Izát akartam mondani.

Varga Izabella: Látod, hallgatok mind a kettőre. Július 11-én van Nóra, július 12-én Izabella. Régen úgy kaptam a rajongóktól üdvözlőlapokat, hogy egyben kívántak mindkettőhöz boldog névnapot. Erről az egészről pedig azt gondolom, hogy az elején senki nem tudta, mit jelent egy napi sorozat. Ez általunk vált valamilyenné. Én úgy álltam hozzá, hogy a sorozatot a munkámmal én tehetem jobbá és értékesebbé. Sokat beszélgettünk a többiekkel a különböző karakterekről és arról, miért van az, hogy az egyik szereplő humorba van ágyazva, a másik meg inkább drámai figura. Az egyik komoly eszközökkel játszik, a másik meg teljesen el van rajzolva, és mindez egy műfajon belül. Nekem a drámai vonal jutott, és ez megkönnyítette a dolgom. Számomra külön kihívást adott, hogy ne színésznek lássanak a nézők, hanem egy valós, élő embernek. Ezt a folyamatot nagyon élveztem. Az, hogy erről a szakma mit gondolt, engem nem igazán befolyásolt, mert én végig a saját feladatomra koncentráltam. A Barátok közt úttörő volt, teljesen természetes, hogy ekkora figyelem mellett nagyítóval keresték a hibáinkat, és az is természetes volt, hogy egy ekkora siker ellenszenvet is kiváltott. Sokszor azok kritizálták a legjobban, akik egy képkockát sem láttak belőle. Azóta a világ is megváltozott körülöttünk. Szinte kivétel nélkül feltűntek más napi sorozatokban azok a színészek is, akik a Barátok köztre korábban még nemet mondtak. Eltelt 23 év. Én ez alatt rengeteg szeretetet kaptam, nagyon jó barátokra tettem szert, sok olyan kollégával dolgozhattam együtt, akikkel a mai napig nagyon szoros a kapcsolatom. Teljes családi életet élhettem, köszönhetően a sorozat nyújtotta biztonságnak. Azt az ismertséget is, ami azzal jár, hogy az ország bármely pontján örömmel köszönnek rám, én a Barátok köztnek köszönhetem. Ha elölről kezdhetném, akkor ugyanígy döntenék.

Ma már ez nem annyira jellemző, de sokáig az emberek fejében eléggé összemosódtatok a karaktereitekkel. Ezzel kibékültetek, vagy próbáltatok szándékosan dolgozni ellene és minél többet megmutatni a civil önmagatokból?

Varga Izabella: Rengeteg munka volt abban, hogy ne különböztessenek meg bennünket a karaktereinktől. Ez egy koncepció volt a sorozat indulásakor. Nem szerepelhettünk civil módon címlapokon sem: a fotózásokra vittük magunkkal a sorozatbéli ruháinkat. Ugyanolyan frizurát és hasonló sminket kaptunk, mint a Barátok köztben. Az volt a szándék e mögött, hogy a néző első körben ismerje meg a karaktereket, és ne az őket alakító színészekre figyeljen. Ez hosszú éveken át működött, és kifejezzen szerettem, hogy Balogh Nóraként ismernek. Volt egy „álruhám”, így nyugodtan élhettem a magam bohókás életét. Úgy éreztem, hogy ez a karakter védi a magánéletemet. Később azonban változott az igény, változott a piac és változott a sajtó: előbújtunk a karaktereink mögül. Ez egy teljesen tudatos váltás volt a produkció részéről. Persze mindenki más szinten: volt, aki zárkózottabb volt és volt, aki nyitottabb.

Ábrahám Edit: Claudia egy negatív szereplő, és emiatt én ezt pont fordítva éltem meg, mint te. A nézők engem is azonosítottak vele, de a produkció olyan értelemben ellene dolgozott, hogy az én életemről már a kezdetektől rengeteg újságcikk meg fotó jelent meg. Azt próbálták ezzel elérni, hogy az emberek civilben ne ítéljenek meg negatívan a sorozatban elkövetett undokságok miatt. Ennek érdekében megengedték, hogy megmutassam a magánszférámat, a fiamat, a családomat, az anyukámat… Így próbáltuk meg elérni, hogy a nézők elvonatkoztassanak attól a karaktertől, aki a képernyőn vagyok. Ennek nagyon örültem, mert még így is akadt pár kellemetlen helyzetem. Például egy boltban vásároltam, én kerültem volna sorra, erre nem szolgáltak ki, csak a mögöttem jövőt. Ilyen helyzetekben el kellett gondolkoznom, melyik rész mehetett előző nap adásba, éppen milyen disznóságot csinálhattam, amiért a szemükben ezt érdemlem. Az évek során a sorozatban azért puhult és emberi vonásokkal gazdagodott a karakterem, de a nagy áttörést számomra a Szombat esti láz jelentette. Ott végre megmutathattam, kicsoda Ábrahám Edit. A műsor után éreztem egy nagy fordulatot, onnantól kezdve az emberek az utcán már más szemmel néztek rám, és talán akkor szerettek meg.

23 év alatt rengeteg szereplő távozott a sorozatból körülöttetek, sőt volt idő, hogy egy időre ti magatok is kimaradtatok a Barátok köztből. Ezt hogy éltétek meg?

Ábrahám Edit: 16 év után mondtam azt, hogy vége. Olyan szinten telítődtem az egésszel, hogy kisebb egészségügyi problémáim is előjöttek. A szervezetem jelezte, hogy nincs ez jól így. Besokalltam a 16 évnyi kőkemény, megfeszített munkától és a szöveghegyek megtanulásától. Úgy éreztem, hogy a szerephez már nem tudok többet hozzáadni, és azt gondoltam, számomra itt van a vége. Kalamár Tamás beszélt rá, hogy időnként azért még visszatérjek. Eleinte ellenkeztem, de később már örültem, hogy hagytam magam rábeszélni. Jó volt, hogy időnkét vissza-visszajöttem, mert amikor később magánéleti változásom történt, én is nagyon sok mindent átértékeltem az életemben, és amikor két évvel ezelőtt visszahívtak, akkor örömmel jöttem. Hiszen időközben sok pozitív és negatív élmény ért, mindez gazdagította a színészi eszköztáramat.

Varga Izabella: Én kétszer voltam igazoltan távol, mind a kétszer született egy-egy gyönyörű kislányom. Én nem élem meg rosszul a változásokat, azt sem, ha valaki elment. Akkor sem, ha önszántából ment el, de akkor sem, ha csak amiatt, mert így alakult a forgatókönyv. Én lehetőséget látok a változásokban, és hiszek abban, hogy valami nem véletlenül ér véget akkor, amikor. Magamat sem sajnálom ebben a pillanatban, és nem vagyok kétségbeesve. Rengetegen tartoztak a 23 év alatt a sorozathoz, úgy képzelem el, hogy mi egy virtuális társulat vagyunk, és maradunk. Akiket ennyi dolog összefűz, azok az emberek összetartoznak, és ezen semmilyen forgatókönyv nem változtat, még az életé sem. Most becsukódik egy ablak, nem látunk be többé a Barátok közt karaktereinek életébe, az életünk pedig megy tovább. Jöhet a változás.

Most mi következik? Egy nagy pihenés? Egyáltalán érdemes mondjuk más sorozatok vagy filmek szerepeire jelentkeznetek mostanában úgy, hogy ennyire összenőttetek a szerepeitekkel?

Ábrahám Edit: Nem mi döntjük el, mi következik. Nekem van két színházi szerepem, amit játszani fogok, ha ismét kinyitnak a színházak. Az, hogy 23 évig adtuk az arcunkat egy karakterhez, nyilván valamennyire rányomja a bélyegét a jövőre, de én semmit nem zárok ki. Ha jön valami szerethető dolog, én nyitott vagyok rá. Régi vágyam, hogy sanzonokat énekeljek, ezt örömmel megvalósítanám.

Varga Izabella: Én nem látok ebben veszélyt. Színészek vagyunk. Az, hogy egy másik karaktert játszhatunk, fantasztikus lehetőség nemcsak nekünk, hanem a nézőknek is, mert megismerhetnek bennünket másképp. Nekem nem az a gondom, hogy mit csináljak majd az elkövetkező 23 évben, hanem inkább az, hogy mit ne csináljak. Nagyon sok tervem, vágyam és elképzelésem van. Az lesz nehéz, hogy majd ki kell húzni ezekből párat. Sok mindenre készültem, rengeteg dologra vagyok kíváncsi magammal és a világgal kapcsolatban. Az biztos, hogy most egy nagy pihenés jön, mert megérdemeljük, hogy kifújjuk magunkat 23 év után. A napi sorozat kívülről könnyűnek tűnhet, belülről azonban a legkeményebb műfajok közé tartozik.

További cikkeink a Barátok közt sztárjairól:

• Ezzel a fotóval búcsúzik a Barátok közttől Lékai-Kiss Ramóna
• Erre várt hónapok óta a Barátok közt Vili bácsija
• Görgényi Fruzsina megijedt a megszállott zaklatójától