Ránézni George Clooney friss fotóira önmagában reménykeltő: azt üzeni, hogy hatvanévesen is lehet elegáns, szép és magabiztos egy férfi, sőt, újjá is születhet, például azért, mert nemrég megtalálta élete szerelmét. Igaz, ehhez nem árt, ha végtelen pénze és hatalma van az embernek, meg esetleg az, hogy nem egy olyan országban él, ahol a férfiak átlagos élettartama 73 év, de akkor is reménykeltő és kész.
Fotó: Randy Holmes via Getty Images
Hogy hogy csinálta? Egyszerű: népszerű sorozattal robbant be, majd tudatosan és okosan válogatott a szerepek és a rendezők között, és azt is tudta, mikor kell átülni a kamera másik oldalára. George Clooney ugyanis rendező is, egészen jó renoméval. Szülinapja alkalmából összegyűjtjük a róla szóló legérdekesebb történeteket. A hat sztori mellé (magazin vagyunk, mit tegyünk, szeretjük a számmisztikát) hat kötelező film is dukál.
Összeveszett Orbán Viktorral
Bár nem is olyan régen, alig fél éve történt, méghozzá a nyilvánosság előtt, a koronavírus-őrület miatt az olvasók többsége nyilván (és érthető módon) elfelejtette, hogy Clooney és a magyar miniszterelnök finoman szólva nem egymás kedvencei, és nem is lesznek azok soha. Orbán nevét Clooney egy interjúban dobta be tavaly ősszel a GQ magazinnak, amikor legújabb Netflix-filmje, a Midnight Sky kapcsán a világban terjedő gyűlöletről értekezett. „Elég, ha Bolsanóra gondolunk Brazíliában vagy Orbánra Magyarországon” – mondta, és hozzátette, hogy ha az amerikai elnök (azaz ekkor még Trump) nem mutat példát, márpedig nem mutat, a világ többi vezetőjének is könnyebb lesz gyűlöletet szítania. Ez Amerikában Biden viharos megválasztása óta kevésbé aktuális, Magyarországon azonban jobban, mint valaha.
Varga Judit igazságügyminiszter gyorsan visszaszúrt a szokásos kormányzati stílusban: azt írta, szívesen vendégül látja Clooney-t egy „valódi” kávéra (ezzel nyilván a Nespresso-reklámokon élcelődött) és tájékoztatja a magyar jogállamiság „valódi” helyzetéről. Clooney decemberben még előhozta a témát a Süddeutsche Zeitungnak, ekkor annyit mondott, Joe Biden beiktatásával új világ következik, és Orbán Viktor elnöknek nehezebb dolga lesz, amikor a média ellen érvel. Ezzel két baj van: nem lett nehezebb dolga, és Orbán nem elnök. Hogy még kacifántosabb legyen a sztori, a színész felesége, Amal Clooney jogász és emberi jogi aktivista is felszólalt itt-ott Orbán és az általa képviselt jelenség ellen.
Clooney a Guardiannek már úgy mesélte az esetet decemberben, hogy „összeszólalkozott” Orbán Viktorral, ami jó dolog, hiszen jelenleg azokat börtönzik be, akik feltárják a bűnöket, akik pedig elkövetik, azok szabadok. „Az ilyen emberek ellen érdemes felvenni a harcot, szégyellném is magam, ha nem állnék ki az Orbán Viktor-félék ellen.” Már csak azért is – folytatja Clooney –, hogy gyerekeinek elmondhassa mindezt. „Nem azért, hogy büszkék legyenek, hanem hogy jobb világban élhessenek.”
Clooney az utóbbi években egyébként is előszeretettel és élvezettel akasztja ki a jobboldali, populista politikusokat: amikor az általa rendezett Műkincsvadászok című filmjét népszerűsítette, egy sajtótájékoztatón megemlítette, hogy Nagy-Britannia visszaadhatná végre Görögországnak az Elgin-maradványokat (ezek márvány domborművek az Akropoliszról), mire Boris Johnson miniszterelnök egyszerűen Hitlerhez hasonlította őt. Clooney ráadásul ekkor kezdett randizni mostani feleségével, aki jogászként éppen ezen az ügyön dolgozott, volt tehát közös témájuk vacsora közben. Amikor a Guardian újságírója megjegyezte, hogy ezek szerint valahol Johnsonnak köszönheti a házasságát és a családját, Clooney csak ennyit mondott:
Igaza van… küldjek neki hálálkodó üzenetet? Tudja mit? Küldök neki. És egy fésűt.
Kötelező film: Good Night, and Good Luck (2005)
Clooney-nak nem csak amerikai hazafiként fontos a sajtószabadság kérdése, hanem azért is, mert édesapja rádiós műsorvezető és tévébemondó volt, nem csoda, hogy nem csak mellékszereplőként tűnik fel a zseniális David Strathairn (Nomádok földje) oldalán, hanem a rendezést is vállalta. A fekete-fehér, lassú és minden elemében korhű dráma Edward Murrow-ról, a CBS Baló Györgyéről szól, aki rettegő kollégákkal maga mellett és pánikoló vezetéssel a feje felett szállt szembe Joseph McCarthy szenátorral, akiről külön korszakot neveztek el az ötvenes években. McCarthy a kommunistagyanús művészeket és médiaszemélyiségeket listázta és vádolta meg Amerika-ellenes tevékenységgel, azaz a nekünk is ismerős „aki nem velünk, az ellenünk” elv alapján feketelistára tett mindenkit, aki nem volt elég vonalas. Kommunista persze bárki lehetett, akit el akartak hallgattatni. Amilyen unalmasnak hangzik ez papíron, olyan izgalmas – és főleg: magyar szemmel végtelenül tanulságos – az egész, arról a korról szól, amikor a médiában dolgozni még erkölcsi felelősséggel járt.
Egyszer adott a barátainak egymillió dollárt
Mármint fejenként. Clooney-ról számtalan vad hollywoodi pletyka kering, ám ezek egyike sem olyan, mint amire az ember elsőre gondol, amikor meghallja, hogy „vad hollywoodi pletyka”. Nincs paparazzók általi lebuktatás (lehetőleg egy szexmunkással), drog, alkohol, agresszió, bántalmazás, #metoo – akárhogy is írjuk be ezeket a Google-be a nevével együtt, semmit nem ad ki. Illetve de: a saját vallomásait arról, hogy egy időben túl sokat ivott (mint mondta, akkor állt le, amikor azon kapta magát, hogy már nem az élvezet kedvéért, hanem csak úgy iszik, éjjel, egyedül, mindenféle ok nélkül), és egy ideig kokainozott is, de utálta, és abba is hagyta.
Akárhogy is nézzük, nagyon úgy tűnik, George Clooney sztárgenerációjának egyik utolsó tényleg jó fej képviselője: a borzalmas alakokat vagy elsodorta a #metoo, vagy lehet tudni róluk, hogy borzalmas alakok. Az egyik tipikus clooney-s pletyka például arról szól, hogy a Gravitáció című Oscar-díjas és felfoghatatlanul sikeres űrdráma bemutatója után, 2013-ban összehívta 14 legjobb barátját, és egyszerűen adott mindegyiknek egymillió dollárt. Készpénzben. Clooney a szerződése szerint nem csak gázsit kapott, hanem százalékot is a film bevételéből, azaz hatalmasat kaszált Alfonso Cuarón Föld körüli mesefilmjén.
Kötelező film: Michael Clayton (2007)
Nyomasztó, kiábrándító és itt-ott nehezen követhető jogászthriller egy kiégett, erkölcsileg rég szétesett céges megoldóemberről, aki senkitől és semmitől nem riad vissza. Nem azért, mert bátor, hanem azért, mert annyira üres az élete, hogy nincs vesztenivalója. Ha megfelelő életkorban nézed, ez a film egyszer és mindenkorra elriaszt attól, hogy multinál vagy multinak dolgozz, már csak azért is, hogy nehogy arra a sorsra juss, mint a Tilda Swinton által (nyilván fantasztikusan) alakított szervilis felsővezető. Azért a megváltás és az ezzel járó happy end nem marad el, mégis egy George Clooney-filmről beszélünk, nem valami skandináv családi drámáról.
Megtanult rettenetes fájdalmakkal élni
A krónikus fájdalom egy bizonyos életkor után olyan, mint a deréktáji úszógumi: jön és jó eséllyel marad is. George Clooney sztorija azonban így is a lehető legdurvább: nem csak a sztártörténetek közt horrorisztikus, hanem úgy általában is. Éppen a Syriana című filmjét forgatta 2005-ben, amikor egy jelenet közepén (amelyben stílusosan éppen Clooney-t kínozták) valaki véletlenül kirúgta a kellékesek által eleve rozogára tervezett székének egyik lábát, a színész pedig a hátára zuhant. Az igazán ijesztő nem is a fájdalom volt, hanem az, hogy furcsa, átlátszó folyadék kezdett szivárogni az orrából: mint kiderült, nem más, mint a gerincfolyadéka, megrepedt ugyanis az agy- és gerincvelőt védő kemény hártya.
A szenvedést még a legdurvább fájdalomcsillapítók sem enyhítették, három-négy hónapig alig tudott magáról, csak nyelte a tablettákat, mint később mesélte, nem sok választotta el az öngyilkosságtól. Végül egy fájdalomspecialista szembesítette a helyzettel: az élete sosem lesz a régi, a fájdalom pedig marad. Clooney nem esett (még jobban) kétségbe, sőt: éppen ez billentette helyre, ha nem is azonnal. Úgy fogta fel: a teste jelzi, hogy valami nem normális, ideje hát átprogramoznia az érzékelését úgy, hogy a fájdalom igenis normális legyen. „Megtanultam a rettenetes fájdalommal élni. Egyszerűen újrahangoltam a fájdalomküszöböm” – fogalmazott. Szerinte a fájdalom nem más, mint gyász: az ember azt siratja vele, ahogy korábban érzett. A gyászt pedig el lehet engedni.
Ez persze nem volt könnyű és a mai napig érzi a sérülést, de hatalmas lecke volt ez neki. Sovány vigasz, de talán ezért is is alakított a Syrianában akkorát, amekkorát.
Kötelező film: Syriana
Ahogy az előző ajánlókból sejteni lehet, George Clooney akkor a legjobb, amikor nem olyat alakít, amilyet a közönség vár tőle. A Syriana messze a legnehezebb filmje, nem csak azért, mert ember (és akkor már mondjuk politológus) legyen a talpán, aki képes követni az Amerika közel-keleti machinációiról szóló történetet, hanem azért is, mert sötét és reménytelen (értsd: realisztikus) képet fest mindenről, ami az arab országokban az elmúlt évtizedekben történt. A sztárgárdát (Matt Damon, Christopher Plummer, Chris Cooper) látva se legyenek illúziód, ne készíts popcornt, de legyen kéznél a telefonod, hogy húszpercenként utánanézz a Wikipédián, miről van szó éppen. A szakállas, ápolatlan CIA-ügynök (George Clooney) meggyötört tekintete pedig sokáig veled marad majd.
Baleset után, az úton fekve tanulta meg, milyen undorító a celebkultusz
Esküszöm, nem direkt szól ez a cikk ilyen nagy arányban a horrorsztorikról, egyszerűen nincs mit tenni: Clooney életének egyik (sokadik) nagy tanulsága szintén egy balesethez kötődik. Ez még a fentinél is ijesztőbb, de szerencsére sokkal könnyebben megúszta. Szardínia útjain 110-zel repesztett motorján A 22-es csapdája című sorozat forgatására (az Amazon produkciójának egyik rendezője és mellékszereplője a színész), amikor elgázolta egy autó. Clooney átrepült az autó szélvédőjén, majd meggyőző ballisztikus ív után a kezein és a térdein landolt – az ilyesminek millió az egyhez az esélye egy balesetben. Az első, amit érzett, hogy lerepültek a cipői, a második, hogy kitörött az összes foga – szerencsére „csak” a szélvédő darabjait érezte a szájában, egyébként mindene a helyén maradt. Elterült a földön, biztos volt benne, hogy a nyakcsigolyáinak már csak az előző balesete miatt is végük. Egy vele motorozó barátja időközben odaért, hívta a mentőket és próbálta távol tartani a köréjük gyűlő, őket fotózó és videózó tömeget.
„Kezdtem ráeszmélni, hogy talán megúsztam, de ettől még ordítottam, közben mindenki megállt, kiszálltak az autóikból, Grant kiabált, hogy hívja már valaki a mentőket, erre körénk gyűlt a tömeg, elővették a telefonjukat és videózni kezdtek. Milyen vicces ez. Nem vagyok cinikus, igyekszem mindenben megtalálni a jót. De sosem felejtem el, hogy a pillanat, amiről azt hittem, életem vége lesz, mindenki másnak csak némi szórakozás volt.”
Kötelező film: Solaris (2002)
Tarkovszkij legendás sci-fijének hollywoodi, fele olyan hosszú feldolgozása, amely inkább az érzelmekre, mint a tudományos megalapozottságra koncentrál és semmibe veszi az orosz rendező jellegzetes meditatív tempóját – papíron a Clooney-féle Solarisnak szégyenteljesen rossz filmnek kellett volna lennie. Steven Soderbergh és Clooney ráadásul viszonylag gyorsan, két Ocean’s-film között hozták össze. A Solaris mégsem lett rossz, sőt, kifejezetten jó lett, pont azért, mert egyáltalán nem akar olyan lenni, mint egy Tarkovszkij-film. És még a zenéje is csodálatos. Az asztronautákat megbolondító, rejtélyes bolygó és az öngyilkos szerelmét gyászoló Clooney találkozásából a 2000-es évek egyik legnagyobb meglepetése lett, függetlenül attól, hogy a közönséget mindez nem érdekelte: a Solaris hatalmasat bukott.
Borzalmas színésznek tartották
Persze csak karrierje elején. Egy kicsit érthető: a kilencvenes évek közepén még szigorú kasztrendszer élt a filmszakmában, aki „igazi” mozifilmekben játszott, azt sokkal többre tartották, mint aki „csak” tévében, George Clooney-val, a Vészhelyzet sármos dokijával tehát menthetetlenül előítéletesek voltak. Első filmszerepei idején mindenki borítékolta, hogy ő is csak egy újabb tévés arc, aki megpróbálja filmsztárrá felküzdeni magát. Nem segített az sem, hogy a nyolcvanas években olyan borzalmas filmekben szerepelt, mint a Grizzly 2 és a Gyilkos paradicsomok. (Igen, ez egy létező film.)
Clooney már filmes karrierje elején is ügyesen választott szerepet és főleg rendezőt (kivéve, amikor nem, lásd a teljes képregényfilm-ipart majdnem egy évtizedre parkolópályára tévő Batman & Robin), de így is nagyon nehéz volt lemosnia a jóképű doki imázsát. Első „komoly” filmjével messzebb nem is mehetett volna a Vészhelyzettől: a szexista, véres és trágár Alkonyattól pirkadatig szociopata bankrabló-vámpírvadászával Quentin Tarantino oldalán mintha direkt mutatott volna középső ujjat Ross dokinak. A méltatlanul elfeledett Mint a kámforban is bűnözőt alakított, szintén meggyőzően, igaz, Steven Soderbergh filmjét látva sokkal lelkesebben szurkoltunk a happy endért (vagy legalább azért, hogy életben maradjon), mint Robert Rodriguez művértől tocsogó B-filmje alatt. Még a legendás Terrence Malick Az őrület határán című filmjében is feltűnt egy mellékszerep erejéig.
Alkonyattól pirkadatig (Fotó: Dimension Films/Miramax/Sunset Boulevard/Corbis via Getty Images)
Ehhez képest érdekes, hogy mindezek után még 1999-ben is beszólt neki saját rendezője, David O. Russel a Sivatagi cápák (Three Kings) forgatásán, aki egy ponton a stáb füle hallatára azzal teremtette le Clooney-t, hogy
csinálj már valamit a kibaszott szar alakításoddal!
Ezt maga Clooney mesélte nemrég, már nevetve, ahogy azt is, hogy a Vészhelyzet forgatását meglátogató Steven Spielberg sem volt oda a színészi kvalitásaitól, de azt legalább megjósolta, hogy „nagy sztár is lehetne belőle, ha nem ingatná folyamatosan a fejét”. Spielbergnek szokás szerint igaza lett, és a Sivatagi cápák is egy viszonylag sikeres akciófilm volt, kár, hogy kevesen vették észre az átverést: hogy valójában egy kiábrándult és szomorú háborús szatírát néznek.
Kötelező film: Az amerikai (2010)
George Clooney egy csodálatos olasz kisvárosba utazik az utolsó bérgyilkos-megbízatása miatt. Itt aztán nem csinál semmit, csak vár. És csak vár. Közben összehaverkodik egy pappal és szerelmes is lesz. Még mindig nem történik semmi. Végül elkészül a fegyver, kezdődhet a munka. Valaki meghal. Aki fordulatos, feszült akcióthrillert vár, csalódni fog, függetlenül attól, hogy Geroge Clooney éppen fut a film plakátján. Az Amerikai lassú, furcsa, meditatív film olyan szép képekkel, amilyeneket csak Anton Corbijn portréfotós és (majdnem) az összes Depeche Mode-klip rendezője tud.
Évtizedekig boldogtalan volt és nem is vette észre
Clooney-t már csak azért is az egyik utolsó klasszikus, macsó hollywoodi sztárként tartották nyilván évtizedekig, mert miután 1993-ban elvált, büszkén, teljes mellszélességgel vállalta az agglegénylétet. Az örök szinglinek, aki még élvezi is a szabadságot, bérelt helye volt a bulvárlapokban; tegyük hozzá, azt csak egy férfi tehette meg, hogy ebből imázst épít és az előnyére fordítja. Míg a női sztárok esetében mindenki azzal volt elfoglalva, kivel kötik össze az életüket, Clooney-nál fel sem merült ilyesmi, ha fel is tűnt mellette valaki a vörös szőnyegen, senki sem várta tőle, hogy rögtön – borzalmas bulvárközhellyel élve – egy párt alkossanak.
Fotó: Clemens Bilan/Getty Images
Ő ezt azzal indokolta, hogy a munka a mindene. Nagyszerű barátai vannak, azzal foglalkozik, amit élvez, ráadásul egyre nagyobb gázsikért – miért ne lenne teljes az élete? „Fogalmam sem volt, mennyire üres az életem, amíg nem találkoztam Amallal” – mondta egy interjúban. „Akkor minden megváltozott. Én pedig csak néztem, hogy aha, akkor eddig az ürességet éreztem.” Mégpedig azért, mert addig nem tudta, milyen, amikor valaki sokkal fontosabb saját magánál. „És most még ketten vagyunk, akik ráadásul kicsik és akiket etetni kell.”
Ez mondjuk már tényleg olyan, mintha egy film lenne, amit 35 évesen forgatott, és nem a saját élete 60 évesen.
Kötelező film: Egek ura (2009)
Kevés film reagált olyan gyorsan és stílusosan a 2007-es gazdasági összeomlásra, mint Jason Reitmané. Clooney egy gyökértelen, folyamatosan úton lévő ügynököt alakít, aki szabadúszóként (illetve repülőként) azzal foglalkozik, hogy szakmányban rúgjon ki embereket az állásukból. Nem akarja őket kirúgni, nincs is semmi köze hozzájuk, egyszerűen ez a munkája: leül velük szemben és kirúgja őket, hatékonyan, gyorsan, de azért amennyire lehet, empatikusan. (Nem lehet.) Egyszer aztán a nyakába kapja a fiatal, naiv gyakornoklányt (Anna Kendrick) és egy váratlan szerelmet (Vera Farmiga). Ebből a borzalmasan közhelyes felállásból nyáltengernek kellene fakadnia, de nem fakad, helyette furcsa, keserédes filmet kapunk, Clooney talán legszomorúbbját.
