Interjú Carla Guginoval

Bon Jovi Always című dala 1994-ben jött ki, és az akkori MTV korszakban a klipjét milliószor láthatták azok, akik akkoriban voltak kamaszok. Egy voltam közülük én is, és a klipet nézve sokáig morfondíroztam azon, hogy lehet egy pasi annyira hülye, hogy képes megcsalni egy ennyire tökéletes nőt. Négy év kellett, hogy újra láthassam valamiben az Always című klip álomnőjét, akinek akkor még nem tudtam a nevét, de az arcára jól emlékeztem. Ez az olasz-amerikai arc Az utolsó dobás című Nicolas Cage filmben jelent meg, feltűnő ruhát és szőke parókát viselt. Ezután már a nevét is megjegyeztem, és sohasem felejtettem el. Nem adott okot rá.

Lehet, hogy nem volt film- vagy sorozatsztár, de Carla Gugino számos jó és/vagy sikeres filmben és sorozatban megfordult, legyen az a Kaliforgia, a Törtetők, a Wayward Pines, a Kémkölykök-trilógia, a Sin City, az Amerikai gengszter vagy épp a Törésvonal. A leghálásabb szerepét A Hill-ház szelleme című Netflix horrorsorozat mátriarkájaként játszotta, ezúttal pedig a Lőpor turmix című akciófilm egyik fegyverekhez feltűnően jól értő könyvtárosának szerepében lesz látható a magyar mozikban. Amikor lehetőséget kaptam, hogy beszélgethessek vele, majd kiugrott a szívem a helyéről: nem gyakran fordul elő az ember életében, hogy kérdéseket tehessen fel annak a nőnek, akibe kamaszként titkon talán kicsit bele volt zúgva. Carla Gugino képtelen arra, hogy csalódást okozzon: ötvenhez közel is pompás formában van, de ami ennél is fontosabb, hogy végtelenül figyelmes, kedves és még a legegyszerűbb kérdésre is jól átgondolt, izgalmas válasszal reagál. Továbbra is azt gondolom, hogy a csalfa pasi a Bon Jovi klipből egy hatalmas lúzer.

Ez a film nemcsak azért különleges, mert akciófilm és nők a főszereplői, hanem azért is, mert ezek a nők mind különböző életkorúak.

Carla Gugino: A világ nagyon sokszínű, teli különböző bőrszínű, vallású vagy épp életkorú emberekkel. Ha egy film minél nagyobb szeletet tud megmutatni a világ sokszínűségéből, annál jobb. Számomra a filmkészítés az empátiáról szól: elképzelem, hogy valaki más szemével láthatom a világot. Minél sokszínűbb csapat hoz össze egy filmet, annál izgalmasabb lehet a végeredmény. A Lőpor turmixban a nők nemcsak különböző életkorúak, hanem különböző bőrszínűek is, ugyanakkor ez sohasem téma köztük, nem ez határozza meg őket, egyszerűen nem kerül szóba. Nekem pedig pont ez tetszett benne. Azt tapasztaltam, hogy a filmekben és sorozatokban a női karaktereket túlságosan meghatározza az életkoruk. Ebben a korban még tinilány vagy, aztán már egyetemista, később fiatal karrierista nő, majd édesanya, aztán nagynéni, nagymama satöbbi. A férfi színészeket kevésbé határozza meg a koruk, ők nem kerülnek skatulyákba emiatt. Harminc- és ötvenöt évesen is lehetsz James Bond, mert nem igazán számít. Szerintem ugyanezt a hozzáállást érdemelnék meg a színésznők is, és öröm volt látni, hogy a Lőpor turmix esetében pontosan ezt kaptuk.

Michelle Yeoh, Angela Bassett és Carla Gugino a Lőpor turmix című filmben (Fotó: Profimedia)

Melyik életkorban tartogatta számodra a filmszakma a legizgalmasabb lehetőségeket?

Lehet, hogy a húszas éveimben a testem közel tökéletes volt, és ha tükörbe néztem, elégedettebb voltam önmagammal, de messze nem voltam még annyira érdekes ember, mint amilyennek most tartom magam. Ahogy öregszem, gyűlnek az élettapasztalataim, és a helyzet az, hogy az utóbbi években éreztem magam a legjobban a bőrömben, ez a kiteljesedés pedig művészként is jobbá tett. Úgy érzem, ezt a filmkészítők is érzik rajtam, és egyre izgalmasabb szerepekkel kínálnak meg. Egyre több platform áll rendelkezésre ahhoz, hogy a korombéli nők izgalmas szerepeket kapjanak, és ezt nagyon élvezem.

Egy mai fiatal nőnek könnyebb a helyzete Hollywoodban, mint annak idején neked volt?

Tizenhárom évesen kezdtem ezt a szakmát, és amikor a húszas éveim első felében jártam, úgy éreztem, hogy nem olyan világ vesz körül, ahol az én hangom bárki számára is érdekes lehet. Nem nagyon találkoztam magam körül olyan történetekkel, melyek bármennyire is az én perspektívámat képviselték volna, ezért magamat sem gondoltam különösebben érdekesnek. Ma a mostohagyerekeimnek és a keresztgyerekeimnek köszönhetően akad néhány húszas éveiben járó nőismerősöm, és azt látom, hogy az ő hangjukra szerencsére már kíváncsi a világ. Az egyikük épp most adta el a regényét egy könyvkiadónak, a másik a saját tévésorozat tervén dolgozik, a világ pedig nyitottan áll hozzájuk. Mindig a következő generáció menti meg az emberiséget, és azt látom magam körül, hogy a nők mostani generációja rengeteget dolgozik azon, hogy a világ jobb hely legyen számunkra. A mi dolgunk csupán annyi, hogy támogassuk a törekvéseiket, mert akkor ők is azt fogják érezni, hogy a világ kíváncsi rájuk. Ez részben a közösségi médiának is köszönhető, aminek ugyan rengeteg árnyoldalát is ismerjük, de az mindenképp a javára írandó, hogy hatékonyan segít abban, hogy a nők – legyenek fiatalok vagy idősebbek – hallathassák a hangjukat és elmondhassák a történeteiket.

Vannak történeteid, amiket elmondanál?

Én a történeteimet a szerepeimen keresztül mondom el. Színész vagyok, ez az én művészetem.

Carla Gugino (Fotó: Roy Rochlin/Getty Images)

Egy korábbi rendeződ azt nyilatkozta rólad, hogy Hollywoodnak sokáig fogalma sem volt, mit kéne kezdenie Carla Guginóval. Mit gondolsz, igaza volt? Most már tudják, mihez kezdjenek veled? És te tudod, mihez kezdj Hollywooddal?

Van bárki, aki tudja, mihez kezdjen Hollywooddal? (nevet) Amúgy New Yorkban lakom, és nagyon szeretem ezt a várost. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy utálnám Hollywoodot, hiszen hosszú-hosszú éveken át laktam Los Angelesben, főképp a karrierem elején, ami egy varázslatos időszak volt és mindig is egy kellemes emlék lesz számomra. Amikor elkezdesz színészkedni, az emberek mindig megpróbálják megmondani neked, hogy mi vagy, és mit jelentesz ebben a szakmában. „Ő egy ilyen típusú színésznő, aki olyan típusú filmekben játszik ilyenfajta szerepeket”. Az emberi természet része, hogy megpróbálunk beskatulyázni másokat, egy kezdő színészhez pedig rögtön próbálják megtalálni a hozzá illő skatulyát. Ahelyett, hogy igazán megpróbálnánk megismerni másokat, megpróbáljuk egy rövid mondatban összefoglalni, milyenek is ők. Tizenhárom éves koromban láttam először a Sophie választását és a Silkwoodot Meryl Streep főszereplésével. Lenyűgözött, hogy egy színésznő mennyire különböző arcait tudta megmutatni ebben a két moziban. Mintha nem is ugyanazt a nőt láttam volna. Azt hiszem, már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy én is hasonló úton akarok járni, és minél változatosabb módokon és változatosabb szerepekben megmutatni, mire vagyok képes. A színészi szárnypróbálgatásaim kezdete óta a nagy átalakulóművész kollégáim művészetét élveztem a legjobban, mindig is hozzájuk szerettem volna hasonlítani. Az volt a célom, hogy egymástól szélsőségesen különböző szerepekben is hiteles maradjak. Nem vonzott, hogy csak egyetlen dologról ismerjenek, pedig a legnagyobb filmsztárokat általában beskatulyázzák, és csupán egyetlen oldalukról ismerik őket. Nekem ennél sokkal érdekesebbnek tűnt, hogy az egyik tévésorozatban még agysebészt játszhattam, a következő munkámban pedig már egy leszbikus pártfogó tisztet a Sin Cityben, amit egy anyaszerep követett a Kémkölykökben, majd jöhetett a színházban Tennessee Williams. Annyiféle szerepben láthattak az emberek, hogy emiatt nem tudtak hová tenni. Nem alakult ki a skatulyám. Az viszont nagyjából húsz évembe, valamint rengeteg sorozat- és filmszerepbe tellett, hogy végre azt lássák bennem, aminek én is látom magam: egy színésznek, aki rengeteg különféle karakterbe szeret belebújni. Leginkább magamat okolhatom azért, hogy az őrülten változatos szerepválasztásaimmal sikerült összezavarnom Hollywoodot. Nem volt szándékos részemről, de így történt. Mostanra azért már rendben vagyunk. (nevet)

Carla, a Lőpor turmixban akkora géppuskád van, ami még Sylvester Stallonénak vagy Arnold Schwarzeneggernek is a becsületére válna. Mesélnél arról, hogyan tanultál meg bánni azzal a fegyverszörnnyel?

Elég vicces, mert ezt a fegyvert Mini Gatling Gunnak hívják, miközben semmi nincs rajta, ami mini lenne. Gigászi fegyver. Az első meglepetést akkor okozta, amikor először a kezembe vettem: iszonyatosan nehéz puska. A filmben ki kell emelnem a járműből, és igazság szerint ez a mozdulat volt a legnehezebb, amit megkívánt tőlem. Amúgy mindent magam csináltam a puskával, végig az én kezemben volt. Navot (Navot Papushado, a Lőpor turmix rendezője – a szerző) direkt az én karakterem számára álmodta meg ezt a fegyvert. Mivel Madeleine annyira visszafogott és fegyelmezett, arra gondolt, hogy milyen lenne, ha egy ekkora géppuska kihozná belőle az állatot.

Carla Gugino és a Mini Gatling Gun (Fotó: STX Films – Studio Babelsberg / Collection ChristopheL via AFP)

A filmben számos fegyver használsz és rengeteget bunyózol. Mesélnél arról, hogyan készültél fel minderre?

Sokat forgattunk Berlin történelmi részén, és gigászi műtermek álltak rendelkezésünkre. Hatalmas csarnokokat kaptunk pusztán arra, hogy a harcjeleneteket begyakoroljuk. A kaszkadőr-koordinátorunk, Laurent Demianoff csodálatos fickó, aki olyan filmeken dolgozott már korábban, mint a Lucy vagy az Elrabolva-filmek, vagyis mindent tud a szakmáról. Új oldala volt ez a munkámnak, mert bár a karrierem során már akadt jó néhány kaszkadőrjelenetem, harcjelenet alig volt köztük, olyan meg pláne nem volt, ahol egy tomahawkkal a kezemben kellett volna küzdenem, mint itt. 2019 nyara brutálisan meleg volt Berlinben, egymást érték a hőhullámok, és élénken megmaradt bennem, hogy egyfolytában a saját izzadtságunkban úsztunk. Elképesztően intenzív forgatás volt. Sokáig jól bírtam a megpróbáltatásokat, aztán egyik nap úgy ébredtem fel a hotelszobámban, hogy képtelen voltam felemelni az egyik karom. Azon hezitáltam, elmondjam-e ezt Laurentéknek, ugyanis az volt a szándékom, hogy minden kaszkadőrmutatványomat magam csináljam. Végül leültem, és őszintén elmondtam neki, hogy mi a helyzet, vállalva a kockázatot, hogy a jelenetet majd egy kaszkadőr csinálja meg helyettem. Erre Laurent rám nézett, elnevette magát, és azt mondta, hogy ami a karommal történt, az ilyenkor teljesen normális. Egy nap és rendben is lesz. És tényleg így történt. Mindig is élveztem, amikor egy szerep kedvéért feszegethettem a határaimat, ez a film pedig pont ezt adta nekem.

A film címe Lőpor turmix, és a szereped elviekben egy könyvtáros. Mit szóltál hozzá, amikor még csak ennyit tudtál róla?

A Lőpor turmix egy figyelemfelkeltő cím, még szép, hogy én is felkaptam rá a fejem. A turmixokat szeretem, a lőport kevésbé, de kíváncsi voltam, mi sülhet ki ebből a furcsa mixből. Persze gyorsan kiderült, hogy nem egy hagyományos értelemben vett könyvtárost kell alakítanom, ugyanakkor eleinte pont az fogott meg a szerepleírásban, hogy „Jé, még sosem játszottam könyvtárost”. (nevet) Én meg szeretek új dolgokat kipróbálni. Aztán leültem beszélgetni Navottal, és rögtön izgalmasnak találtam benne, hogy egy olyan országból (Izraelből – a szerző) érkezett, ahol nem forgatnak akciófilmeket, ő mégis előállt egy faltól falig akciófilm forgatókönyvével. Amikor a Csúnya, gonosz bácsikat készítette, az országa filmkészítésének határait feszegette a thrillerek területén, és izgalmasnak találom, hogy óriási bizonyítási vágy munkál benne, ami elképesztő fantáziával párosul. Imádja a filmeket és a filmtörténetet, és a Lőpor turmixot a saját kedvenc filmjei inspirálták. Csodás volt látni azt a szenvedélyt, amivel viszonyult a filmhez.

Egy ilyen akciófilmben marad lehetőség a színészi improvizációra?

Ez egy akciójelenetekkel teli film, így elég szűkös az idő, amit karakterépítésre és a karakterek közti viszonyok felállítására fordíthattunk. Ettől persze ez még nem volt kevésbé fontos, csupán nagyon koncentráltan jelenik meg a filmben. Sok mindenről beszélgettünk, ami végül vagy nem, vagy éppen csak megjelenik a filmben: számomra például fontos volt Madeleine szeretete a tudományok, a történelem és a könyvek iránt. Ezt például egy olyan jelenetben sikerült belecsempésznem, amikor a karakterem könyvekbe rejtett fegyvereket ad Samnek. Amikor Sam meglátja, hogy az Agatha Christie könyvben nincs pisztoly, Madeleine csak annyit mond, hogy „Olvasáshoz”. Ez például eredetileg nem szerepelt a forgatókönyvben, viszont annyit agyaltam Madeleine figuráján, hogy arra gondoltam, hogy talán a könyvtár csak álca, de biztos volt a munkája közben annyi szabadideje, hogy közben beleszeressen a könyvekbe. Navot nyitott volt arra, hogy ha voltak ilyen apró ötleteink, használhattuk őket, hiszen ezek gazdagítják a karaktert és a filmet.

Az általatok játszott nők ugyan erősek, mégis egy férfiak uralta hierarchiában kell helyt állniuk.

Leginkább azt szeretem a Lőpor turmixban, hogy ez egy ízig-vérig akciómozi, ami nem akar mást, csak szórakoztatni. Ugyanakkor jól esik az embernek, ha egy ennyire szórakoztató filmnek is van valami mondandója a világról. Jelen esetben például az, hogy a nők abban a legjobbak, hogy közösségeket formáljanak, legyen az egy család, vagy csak egy olyasféle erős érzelmi alapokon nyugvó csoportosulás, mint amit a filmben láthatunk. Összeállnak, és megmutatják a férfiak vezette alvilágnak, hogy az a módszer, ahogyan korábban intézték a dolgaikat, nem feltétlenül a legjobb. Bár a megújulás félelmetes és véres, kétségtelenül szükséges. Persze ez az üzenet nincs a képünkbe tolva, de két akciójelenet között azért ez is benne van, ha oda szeretnénk figyelni rá.

A Lőpor turmix augusztus 19-től lesz látható a magyar mozik műsorán.

Sztárinterjúk az nlc-n:

• Gundel Takács Gábor: “Van mellettem egy igazi társ, aki támogat”
• Alexandra Daddario: “A hawaii nászúton döbbent rá, hogy a férje nem hozzá való”
• Csak az nlc-n: Összehoztuk a Jóbarátok zseniális szinkronhangjait