Elképesztően energikus és intenzív alakítást nyújtottál a színpadon. Mennyit vesz ez ki belőled? Kell egy kis idő, hogy visszarázódj utána?
Dehogyis, ez egy szakma. Nem kell fél óra, hogy kiessek a szerepemből. Ez egy munka, ahol pontosan tudja az ember, hogy mit kéne csinálni, és azzal foglalkozik közben, hogy ezt valahogy meg tudja valósítani. Nem kell ezt túlmisztifikálni. Ott kell átélni, nem utána.
Úgy látom, hogy egyre több darabban tűnsz fel színészként. Újra jobban lelkesedsz a színészmesterség iránt?
Az én szakmámban nem én döntöm el, hogy mit csinálok, hanem azt csinálom, ahová hívnak.
Ettől még te döntöd el, hogy a rendelkezésedre álló időt aktuálisan épp rendezésekre vagy színészi munkákra fordítod-e.
Ez úgy működik, hogy jönnek a felkérések, és az ember szépen sorba rakja őket. Ezután például megyek az Átriumba, ahol Urbán Andrással csinálunk egy előadást, amiben játszom, utána pedig megyek Szegedre rendezni. Szépen sorba lehet rakni, hogy mikor mi van. Az valóban igaz, hogy az elmúlt évekhez képest több lett a színészi felkérésem. Nagyon sokat játszom, havi harminc-harmincötöt.
Alföldi Róbert a Network c. darabban (Fotó: Horváth Judit)
Ez azért elég meredek szám. Tudod még élvezni?
Persze. Az a jó benne, hogy mindig mást, más városban és más színházban játszom. Nem az van, hogy ugyanazt kell csinálni minden nap.
Ha egy film színházi adaptációján dolgozol, mennyiben befolyásol az eredeti film?
Nem szoktam megnézni. Semmi olyat nem nézek meg, amit csinálok. A West Side Storyt se néztem meg, amikor rendeztem.
De láttad korábban a Sidney Lumet-féle Hálózatot? Az emléke nem volt hatással rád?
Persze, régen láttam, de ez nincs hatással a munkámra. Nem is lehet. Szerintem úgy nem lehet semmit se csinálni, hogy hogyan ne. Úgy lehet, hogy hogyan igen. Ez meg abból születik meg, hogy a próbák közben hogyan szálazzuk és elemezzük ki a darabot. Ha játszottuk már ötvenszer-hatvanszor, utána majd lehet, hogy újranézem. De végül is akár most is megnézhetném, hiszen egyáltalán nem befolyásolna. Engem ilyen szempontból nem érdekel, hogy egy másik színész hogy csinálja. Az egy tök más közeg volt, mint ez itt. A darabot mi együtt raktuk össze lépésről lépésre, centiről centire. Sehogy se lehet ugyanolyan, mint a film.
Mielőtt igent mondtál a szerepre, megkérdezted a rendezőt, hogy miért látta meg benned az őrült prófétát?
Nem kérdeztem meg, sosem szoktam. (nevet)
Ha tőled kérdezi meg egy színész, szoktál válaszolni?
Ha valaki megkérdezi, hogy miért, akkor az a válaszom, hogy te játszod. Mit teszek azzal hozzá, ha megmondom neki, hogy miért?
“Minden érzékenyítésben hiszek”[sc_cts_position slug="roadblock020" clear="1"] (Fotó: Horváth Judit)
Kielégíted a kíváncsiságát.
De milyen kíváncsiságot? A színészi, meg egyébként mindenféle emberi önbecsülés alapja az, hogy bizonyos dolgokat én tudok a legjobban megcsinálni. Nem fogom elkezdeni nyomozni, hogy más is így gondolja-e.
A film és a darab is a hetvenes években játszódik, de olyan szempontból mégis furcsán aktuális a sztori, hogy a hetvenes évek amerikai televíziózásának jellegzetességei és problémái nálunk csak az ezredforduló után jelentek meg.
Ez semmi mást nem jelent csak azt, hogy körülbelül ötven évvel vagyunk lemaradva a világ fejlettebb felétől. Mi most tartunk ott, ahol ők ötven éve tartottak. És ha jobban belegondolsz, ez mindenben így van.
Ez téged elszomorít?
Ebben nem ezt tartom igazán szomorúnak. A szomorú az, hogy ez a távolság nem csökken, hanem nő. Az önmagában még teljesen normális, hogy más típusú társadalmi fejlődés volt az olyan országokban, ahol már régóta nyugati típusú demokrácia van. Nálunk nem így volt. Ezzel semmi baj nincsen, hiszen ez a mi történelmünk. Viszont azt, hogy az elmúlt harminc évben ebből a hátrányból nem sikerült semmit se lefaragni, sőt egyre csak távolodunk, már sokkal szomorúbbnak tartom. Ez a mi felelősségünk, erre már nem lehet azt mondani, hogy a történelem viharai tépázzák ezt a szerencsétlen országot.
A karaktered, Howard Beale gyakorlatilag a megőrülése miatt válik érdekessé a televízió számára, és a mai magyar tévékben is láthatjuk a jelenséget, hogy mások zavarodottságát próbálják nézettségre váltani. Tényleg ennyire fontos a nézettség, hogy mindenből ezt kell kipréselni?
Azt gondolom, hogy nem a tévéket kell kárhoztatni ezért, illetve nemcsak a tévéket. Saját magunkat kell kárhoztatni ezért. A televízió, az internet, sőt a legtöbb technikai vívmány azért jött létre, hogy a mi életünk jobb legyen. Addig a pillanatig, amíg mi használjuk ezt a technikai vívmányt, semmi baj nincsen. Csakhogy lusták, bunkók, egyre primitívebbek és egyre inkább manipulálhatók vagyunk. Nagyon félünk attól, hogy felelősséget vállaljunk bármiért. A technikai vívmányok túlnőnek rajtunk, ők kezdenek használni minket. Az, hogy az internet rányomja a bélyegét az életünkre, az nem csak az internet hibája. Az a te és az én felelősségem is. Mi döntjük el, hogyan használjuk.
“Lusták, bunkók, egyre primitívebbek és egyre inkább manipulálhatók vagyunk.” (Fotó: Horváth Judit)
Akkor nem a realitykkel és az elbulvárásodó híradóval van baj, hanem a nézőkkel?
Azokkal is van baj, de a nézők ezeket nézik. Ha nem ezeket néznék, akkor nem csinálnák. A kereskedelmi televízió egy üzleti vállalkozás. Azt gyártja, amit a néző megvesz.
Abban nem hiszel, hogy a tévé is tudja nevelni a nézőjét?
A kereskedelmi tévé nem azért van, hogy neveljen. A Magyar Televíziónak kéne nevelnie. Ha a Magyar Televízió nevelné a nézőt, akkor a kereskedelmi tévék is nevelnék a nézőt. Együtt kéne nevelni a nézőt. Nem szeretem a felelősség áthárítását, és nem azért mondom ezt, mert én nagyon sokat köszönhetek a kereskedelmi televízióknak. Abban a pillanatban ott hagytam, amikor azt éreztem, hogy már nem tudom kézben tartani. Az én döntésem volt, mert rájöttem, hogy én ezt már nem szeretném.
Ez egy konkrét esethez köthető?
Nem volt konkrét eset, csak megváltozott a műsor milyensége. Más lett a fontos, és elkezdett túlnőni rajtam az, hogy én tévézek. Ilyenkor lehet azt mondani, hogy köszönöm, elég volt.
Azért nyitott maradtál a tévézés iránt? Ha jönne egy izgalmas ajánlat, megfontolnád?
Ebben a szakmában soha nem mondhatod azt, hogy az már nem érdekel. Ha olyan dolog jön, amiről azt gondolom, hogy hitelesen tudok benne működni, és nem kell önmagamat megtagadni, akkor biztos, hogy igent mondanék. Elvi kifogásom a televíziózás ellen nincsen.
Egyre többen próbálkoznak azzal, hogy hosszabb-rövidebb időre száműzik a tévét, az okostelefont vagy épp a közösségi médiát az életükből, egyfajta megtisztulásként. A darabban a karaktered, Beale is arra buzdítja a nézőket, hogy kapcsolják ki a tévét. Ez lehet megoldás?
Mint minden jó színházi előadás, ez is végletet mutat. Az, hogy ez mennyire ismerős nekünk vagy rímel a saját életünkre, az a mi saját életünk jelenlegi állapotának függvénye. Ha valaki folyamatosan tévét néz, az kapcsolja ki a tévét.
Téged nem zavar a közösségi médiából és a tévéből rád ömlő hír- és információáradat?
Én nem hagyom, hogy sok legyen. Rajtam múlik, hogy mit kapcsolok be. Érdekelnek az információk és a világ történései, az pedig egészen csodálatos, hogy benyomok három gombot, és a lakásomból végig tudom járni a Metropolitan Múzeumot New Yorkban. Úgy használom, hogy én legyek a főnök, és ne ő. Nem ülök napi nyolc órát a Facebook előtt.
Fotó: Horváth Judit
Azért ez intelligencia és tudatosság kérdése. Kevesen jutnak el idáig.
Szerintem nem. Ez arról szól, hogy én használom a médiát, és nem a média használ engem.
Vannak törekvések arra, hogy a tudatos médiafogyasztást már az iskolában megtanítsák. Ebben hiszel?
Minden nevelésben és minden érzékenyítésben hiszek. Minden információátadásban hiszek. Semmi se legyen elhazudva, sem elmanipulálva, sem elhallgatva. A személyiség attól lesz személyiség, hogy minél több mindent lát a világból, és ez által kialakítja a saját hozzáállását.
A Networkről
A Sidney Lumet 1976-os, négy Oscar-díjat nyert filmjéből készült darabot idehaza a Centrál Színház és Puskás Tamás rendező állította színpadra. A történet egy idősödő híradósról, Howard Bealeről (Alföldi Róbert) szól, akit a csökkenő nézettség miatt levesznek a képernyőről, ezzel pedig az egész élete értelmét veszti. Élő adásban mondja be, hogy kiloccsantja az agyát a képernyő előtt, és a kijelentése szenzációt kelt. A szórakoztató műsorok gyártásáért felelős igazgató, Diana (Martinovics Dorina) meglátja a magába roskadó, elkeseredett, depressziós férfiban a dühös prófétát, és saját műsort épít rá, olyan energiákat szabadítva el, amiket lehetetlen kontrollálni, hiába próbálkozik ezzel Howard régi barátja, a hírosztály vezetője, Max (László Zsolt).
A Network sztorija abban mindenképp megelőzte a korát, hogy a tévés megmondóemberek, próféták és beszélő fejek most élik igazán a virágkorukat.
Amerikában a „kiáll egy ember, és elmondja a véleményét a világról” dolognak nagy hagyománya van, ezerféle prédikátor él meg ebből vígan arrafelé, sőt voltak, akik multimilliomossá váltak abból, hogy különféle csodálatos mondatokat mondtak a jóistenről.
Mintha a megmondóemberek nálunk is megerősödtek volna az elmúlt pár évben.
Nálunk speciális helyzet van, mivel Magyarországon a megmondóemberek általában a hatalom szolgái. Egyébként a Network szerintem nem a médiáról, hanem a manipulációról szól. Mindenféle emberi manipulációról, a hatalom manipulációjáról szól. A hatalom lehet a televízió és a hatalom lehet egy nagyvállalat is.
Magadat megmondóembernek tartod?
Az lettem, sajnos.
Sajnos?
Persze. Semmi mást nem csináltam, csak végeztem a munkámat, és Magyarországon ez pont elég ahhoz, hogy megmondóember legyél. Ráadásul nálunk nagyon kevesen nyitják ki a szájukat, így nagyon kevés kell ahhoz, hogy valaki megmondóemberré váljon.
Mikor vetted észre magadon, hogy ebbe a kategóriába kerültél? A Nemzeti Színházas évek után?
Már a Nemzeti alatt belecsúsztam ebbe, de ott nem lehetett mást képviselni, mint azt, amit addig képviseltünk. De ez nem az én saram. Ez a magyar társadalom sara.
Próbáltad ezt a szerepet valaha levetni magadról?
Ezt nem tudod levetni magadról. Hiteltelen is lenne. Azért próbálok nem minden esetben megszólalni, amikor elönti az agyamat a szar.
“Próbálok nem minden esetben megszólalni, amikor elönti az agyamat a szar.” (Fotó: Horváth Judit)
Meg szoktad várni, amíg az első düh alábbhagy benned?
Nem alkottam erre szabályt, ez érzelmi kérdés. Az általam vélt igazságtalanság mértéke dönti el, hogy mikor szólalok meg.
Nem fásulsz bele abba a sok igazságtalanságba, ami körbevesz?
Dehogynem. Akár tizenötpercenként lehetne felháborodottan nyilatkozni, ezért aztán inkább csak hetente egyszer nyilatkozom felháborodottan.
Politikus darabnak látod a Networköt?
Biztos annak fogják látni, de én nem annak látom. Ezt hívom társadalmi darabnak, hiszen egy társadalmi állapotról beszél pontosan, végletesen és szenvedélyesen. Az, hogy hogyan vagyunk egymással, hogyan működünk együtt az nem politika, hanem maga a társadalom.
A darab sajtóközleményében szerepel egy rövid idézet tőled, amiben elmondod, hogy nagyon örülsz, hogy visszatértél a Centrál Színházhoz, annak pedig különösen örülsz, hogy nem kell énekelned. Eleged lett a musicalekből?
Nincs elegem, de ha valaki nem tud énekelni, annak nagy halál minden este énekelni. Akinek ez nem a szakmája és nincs benne biztonsága, annak ez tényleg a halál.
Ennyi év és ennyi szerep után mi az, ami még színészként igazán lelkessé tud tenni?
Nem vagyok még ennyire öreg, hogy ilyeneket kérdezz tőlem!
A beszélgetésünkre készülve olvastam egy nem annyira régi interjúdban, hogy bizonyos szerepeket már unsz, és innen jött a kérdés.
Szerintem ez valami régi interjú lehetett. A jó szerepeket az ember nem unja. Hülye lennék, ha unnám a jó szerepeket, és aránylag jó szerepeket játszom. Szerintem arra gondolhattam, hogy az nehéz egy picit, hogy mostanában több olyan szerepet játszom, amiben állok középen és nagyon sokat beszélek. Ez nagyon nehéz. Egyrészről azért, hogy ne legyen egyforma, másrészt meg tényleg sok olyan szerepet játszom, amiben van egy ilyen kinyilatkozói attitűd. Nehéz elérni, hogy ez hiteles legyen, de ez nem jelenti azt, hogy unnám őket.
