Születésnapi interjú a 65 éves Nemcsák Károllyal

Jelent önnek valamit az életkora? Volt olyan korszaka, amikor fontos volt, hogy hány éves?

Fiatal koromban mindig öregebb akartam lenni. Elég nyeszlett gyerek voltam, és szerettem volna megnőni. 162 centivel és 54 kilóval érettségiztem. Bíztam benne, hogy ugrásszerűen megnövök, de arra még egy évet várnom kellett. Amikor a Színművészeti Főiskolára felvételiztem, úgy néztem ki, mint egy tizenhárom éves gyerek. Abban az időben vártam az idő múlását, mert bíztam abban, hogy megnövök. Volt okom bizakodni, mert édesapám is későn érő típus volt.

A harminc, a negyven, az ötven vagy a hatvan betöltése már nem jelentett semmit?

Boldog voltam, amikor megértem egy-egy kort, és ma is az vagyok, mert alkatilag nem tudtam soha megérteni azokat, akik kétségbe esnek, ha elérik a negyven vagy ötven évüket. Bennem mindig az lebegett, hogy sajnos milyen sok pályatársam nincs már közöttünk, mert fiatalon itt hagytak bennünket, úgyhogy én mindig boldog vagyok, ha megélek egy újabb születésnapot.

Köszöntés a színpadon (Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház)

Szokta a születésnapjait ünnepelni?

Nem vagyok nagyon ünneplő típus, de a környezetem mindig tesz arról, hogy részem legyen valamilyen meglepetésben. A színházon belül is szoktunk ünnepelni, a kerek születésnapokat például mindig megünnepeljük. Most májusban például Galambos Erzsi kilencvenedik szülinapját fogjuk megünnepelni, ami ugyan már elmúlt, de a Covid alatt sajnos nem tudtuk ezt megvalósítani, és mindenképp szerettük volna valamikor bepótolni.

Ha visszatekint erre a hatvanöt évre, akad benne olyan korszak, amit a fénykorának tart? Volt legjobb időszaka?

Nincsenek legek az én életemben, és nem is hiszem, hogy legekből áll össze az élet. Abban hiszek, hogy minden korszakunknak megvannak a maga pici örömei és szépségei. A huszonéves kornak a felszabadultság és a szertelenség, aztán próbál az ember megkomolyodni, aztán a családdal együtt megérkezik a felelősségérzet is az életébe… Nem tudom stációkra osztani az életemet. Minden kornak megvan a maga szépsége, de a nehézsége is.

Mindenben az élet apró örömeit keresi?

„Akkoriban voltak fiatalok a szüleink” – A besúgó sztárjaival, Szász Júliával, Patkós Mártonnal és Hermányi Mariannal beszélgettünk

Igen. Biztos vannak amplitúdói is az életnek, ezt nem tagadom. Ez lehet például egy gyermek születése, ami egy csodálatos dolog, és hála istennek, hogy van két fiam, szóval megélhettem ezt a csodát. Negatív amplitúdó pedig mondjuk az, amikor a szeretteit, a szüleit veszíti el az ember. Ha a bennünket ért jó és rossz hatásokat képesek vagyunk jól feldolgozni, egyszerűbbé válik az életünk. Világéletemben optimista természetű voltam, az örömforrásokra mindig jobban odafigyeltem, mint a rossz dolgokra. Nem hagyom, hogy a negatívumok határozzák meg az életemet. Nem szoktam magamba roskadni: mindig azon jár az agyam, hogyan tudom jobbá tenni a nehéz helyzeteket. A megoldásokat keresem. Azért hoz elénk nehézségeket az élet, hogy aztán megoldjuk őket.

A neveltetéséből fakad, hogy így áll a problémákhoz?

Ilyen környezetből jövök. Egy zárt közösségben nevelkedtem, és nálunk semmi nem volt lehetetlen, mert valahogy mindent meg kellett oldani. Egyszerűen túl kellett élnünk. Az onnan hozott túlélési ösztön végigkísérte az életemet, máig bennem van. A közösségünk egymást segítve jutott előre, és a nagyobb munkák során az egész falu segített. Ez a közeg nem hagyta, hogy elmerüljünk a pesszimizmusunkban, mert mindig a megoldás irányába terelt. Nekünk, színészeknek hihetetlen nagy szerencsénk az, hogy egy próbafolyamat alatt nagyon sokat beszélgetünk, sokat vitatkozunk, és ez alkalmas arra, hogy az ember az elfojtott, rossz gondolatait kibeszélje magából.

Az, hogy egy ilyen erős közösségből érkezett, szerepet játszott abban, hogy színházigazgatóként szintén közösségépítésbe fogott?

A döntésem legmélyén ez is ott lehetett. De egy ilyen döntést számos dolog megelőz: milyen hatások érik az embert, ezeket hogyan dolgozza fel, milyen emberek veszik körül, kikkel találkozik a pályája során… Rengeteg olyan ember volt az életemben, akik nem elégedtek meg azzal, hogy összesen egy dolgot csináljanak: mindig többet akartak, mindig azon gondolkodtak, hogyan lehet jobb egy színházi előadás vagy hogyan válhat jobbá egy színház közösségi élete. Az élet több lehetőséget is felajánl az embernek. Az már más kérdés, hogy ki hogyan él vele. Én azt gondolom, hogy sok mindennel jól éltem.

A Sóska, sültkrumpli című előadáson (Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház)

Voltak olyan lehetőségek, melyeket hagyott elmenni maga mellett, és ma már bánja?

A mi életünkben nem létezik ha. Nincs értelme búslakodni azon, ha elmegy egy szerep mellettünk. Soha nem voltak például szerepálmaim. Megkönnyítettem az életemet azzal, hogy ne kerüljek egy saját magam által felállított csapdába. Nem vezetne semmi jóra, ha állandóan azzal foglalkoznék, hogy mi mindent nem játszottam el.

Korábban amplitúdókként kizárólag magánéleti eseményeket említett. A szakmai sikereknek nem tud annyira örülni?

Nézze, biztosan lehet örülni annak, hogy például színházigazgató vagyok, de én erre is úgy tekintek, hogy kaptam egy feladatot. Az, hogy az ember megkapja a feladatot, még nem jelenti azt, hogy jól is fogja csinálni. Azért nagyon sok mindent kell tenni. Azért sem nézek így az életemre a szakmámon keresztül, mert a mesterem, Békés András – aki az Operaház főrendezője volt – mindig azt mondta, hogy a színészet egy hosszú távú pálya, amit az ember a halála napjáig tanul. Mi egy hosszú önismereti tréningen veszünk részt. Mást gondoltam huszonévesen a világról, mint azután, hogy családom lett, és az is természetes, hogy hatvanöt évesen is mást gondolok.

Van az a híres mondás, hogy „Ha egy ember 30 éves kor alatt nem liberális, akkor nincs szíve, ha viszont 30 fölött nem konzervatív, akkor nincs esze.”

Ennyire nem kategorizálnám be magam, nem ezeket a jelzőket használnám az életemre. (nevet)

Amikor tavaly a harmadik színházigazgatói ciklusát is elkezdhette a József Attila Színház élén, nem sokkal utána bejelentette, hogy több ciklust már nem szeretne vállalni, ez lesz az utolsó. Honnan tudta már akkor, hogy öt évvel később nem lesz kedve folytatni ezt a munkát?

Ha negyvenegy éves lennék, akkor nem mondanék ilyet. Nagyon sok jó példa van előttem, és nagyon sok rossz példa is: látom, hogy mekkora feladatot jelent egy színházigazgatói pozíció. Ha megélem 2026-ot, amikor január 31-én lejár a szerződésem, abban az évben már hatvankilenc éves leszek, a főiskolát is beleszámítva közel fél évszázadnyi pályán töltött évvel. Készülni kell arra is, hogy az ember valamikor egy picit lelassítson. Higgye el, egy vezető pozícióban folyamatos döntéshelyzetben lenni előbb-utóbb elhasználja az embert. Át kell tudni adni a lehetőséget a fiataloknak. Én egy konzervatív gondolkodású ember vagyok, és a világ olyan mértékben száll el mellettünk, hogy eljön az a pont, amikor egy friss, tettre kész negyvenes vagy ötvenes éveiben járó embernek kell majd átvennie a stafétát. A József Attila Színház élén töltött három ciklus bőven adott nekem annyi feladatot, amivel büszkén távozhatok. Még van egy nagyon komoly feladat előttünk – egy komoly felújítási program előtt állunk –, és ha azt meg tudjuk csinálni, akkor azt gondolom, hogy nagyon büszke lehetek arra, hogy van egy íve az igazgatói utamnak. De azt nem mondtam soha, hogy az igazgatói pályám után majd hazamegyek, és egész nap metszeni fogok a kertben. Ha valaki szívesen lát színészként a színházában, akkor örömmel fogok menni. Persze azért azt is látni kell, hogy elhasználódhat az ember, és mértéket kell tartani. Soha nem szeretném azt érezni, hogy szánalommal néznek rám a kollégáim, és azt kérdezik, hogy „Ez mit keres még itt?” Tudom, hogy nehéz döntés visszavonulni, és olykor egy színész gazdasági helyzete is arra kényszeríti őt, hogy folyamatosan játsszon, de ennek ellenére úgy hiszem, hogy nem jó, ha az ember méltatlan helyzetbe hozza magát, mert ezzel még a megteremtett értékeket is le tudjuk nullázni.

Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház

Mit ért méltatlan helyzet alatt? Nagybetegen is színpadra lépni?

Például. De nem szeretnék konkrét példákat sorolni. A lényeg, hogy méltósággal tudjuk befejezni a pályánkat. Fel kell készülni az élet végére.

Nem korai még erről beszélni?

Talán kicsit az, de nem azt mondom, hogy feladom az életemet. Jó pár olyan színészkollégám van, akik nyolcvanon túl is színpadra állnak, és még ma is nagyszerűek, briliáns elmével rendelkeznek, öröm nézni őket. Én csak a méltatlan helyzeteket szeretném elkerülni.

Hatvanöt éves, de azért jó néhány évet letagadhatna…

Köszönöm szépen, de bizonyára már ön is látott olyat a családjában, amikor egy ereje teljében lévő nagypapa egyik évről a másikra fizikálisan és szellemileg is összezuhant. Sosem lehet tudni, hogy kinél mikor jön el ez a pillanat. Én most hálistennek jól tartom magam, jó környezet vesz körül, pozitív energiákkal bombáznak.

Hiúnak tartja magát? Kell tennie azért, hogy jó formában maradjon?

Minden színész hiú, én is az vagyok. Csak közben lusta is. Nagy a pocakom, nem tudok lefogyni, rendszeresen kellene tornáznom… Azt gondolom, hogy a heti két reggeli focival ezt letudom, de valójában nem. Persze tudom, hogy esténként nem kellene beesnem a hűtőszekrénybe és szalonnát enni hagymával, de hiába vagyok tisztában vele, mégis csinálom. És közben hiú is vagyok. De össze fogom valamikor szedni magam.

Plasztikai sebészen még sosem gondolkodott?

Ennyire azért nem vagyok hiú. (nevet) Nem fogom plasztikáztatni a hasamat, a tokámat vagy a táskás szemeimet.

Az imposztor (Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház)

A Szomszédok óriási ismertséget hozott önnek, a magyar filmesek mégsem találták meg túl sűrűn szerepekkel.

Nézze, nem is szinkronizálok, pedig állítólag az orgánumom alkalmas lenne rá, de ettől még nem gondolom, hogy kevesebbet érne az életem. Ha nem kellettem, hát nem kellettem. Csináltam mást. Annak nagyon örültem, hogy Eperjes Károly szereppel kínált a Magyar Passió című filmjében, ráadásul még választhattam is két szerep közül. Picit még őt is megleptem, hogy ezt a durva, erőszakos figurát választottam. Azt gondoltam, hogy ebben van feladat.

Önnel kapcsolatban szinte minden cikkben feltűnik, hogy ugyan rendszeresen el szokta mondani, hogy konzervatív, de közben nem szereti, ha a politikai hovatartozását a szakmai sikereibe is belekeverik. Elmagyarázná, hogy miért?

Rónai Egon: „Ma alkalmasabb vagyok a vezetésre, mint amikor sorra jöttek szembe az ilyen feladatok”

Bátran és őszintén vállalom, hogy Fidesz-szimpatizáns vagyok, sőt, ha hívnak, mert szükség van a segítségemre, akkor is örömmel megyek. Nincs gond, ha ezt megírják rólam, de amikor ezt a szakmámmal akarják összekeverni, akkor ettől egy picit feszültebb leszek. Az, hogy milyen az értékrendem és hová adom le a szavazatomat, az én magánügyem, csakhogy ezek a kérdések mindig az én szakmaiságommal kapcsolatban jönnek elő, például úgy, hogy biztos azért lettem igazgató, mert együtt futballoztam Orbán Viktorral. Érdekes módon az miért nem jut eszükbe, hogy talán azért lettem színházigazgató, mert előtte eltöltöttem harminc évet a pályán. Van egy szakmaiságom, amit nem szeretnék összekötni a pártszimpátiámmal. Lehet, hogy bizonyos ponton könnyebb az élet, ha az ember elhivatott valamelyik oldal felé, de más ponton meg nehezebb.

Ön szerint szerencsés, ha egy színész – oldaltól függetlenül – nyíltan vállalja a politikai véleményét?

A szélsőségeket nem szeretem. Jó dolog, ha tudjuk, hogy ki mit gondol a világról. A baj az, hogy veszekszünk, és nem vitatkozunk, holott vitatkozni kellene. Az a baj, hogy ha valaki kinyilatkoztatja, hogy kihez tartozik, abból mindig egy rossz veszekedés lesz, ráadásul billogokat kapunk, és ez igazából nem jó. Egy demokráciában az ember bátran vállalja, amit gondol, viszont itt nagyon sok sunnyogót látok, aki csak akkor jelenik meg egy-egy rendezvényen, amikor már teljesen biztosnak tűnik a győzelem az általa választott oldalon. Tisztelem azokat, akik vállalják, hogy melyik oldalon állnak, azt viszont nem szeretem, ha kiállnak, hogy habzó szájjal ócsároljanak valamit.

A vitakultúra már végérvényesen elromlott Magyarországon?

Jó lenne visszaállítani, mert a jelenlegi helyzet kezelhetetlen. Ma már nem vitákat, inkább csak performanszokat láthatunk, és sokszor szomorúsággal tölt el, amikor ezeket látom. Úgy érzem, sokszor rosszul értelmezzük a demokráciát. Azért lenne jó egy méltóságteljesebb parlamenti vitakultúra, mert ez mintaként szolgál ahhoz is, ami a közéletben zajlik. Ha az egyszerű polgár azt látja, hogy habzó szájjal veszekszenek egymással intelligensnek gondolt politikusok, akkor mit várunk a közélettől?

Gondolkodott már valaha azon, milyen szakmai hagyaték marad ön után?

Nézze, játszottam közel százötven darabban, jó pár filmen is dolgozhattam, van mögöttem egy sikeres televíziós sorozat… Fölösleges összegezni az ember dolgait, úgyis ki fogják dobni egy idő után.

A Portugál főpróbáján (Fotó: Kállai-Tóth Anett/József Attila Színház)

Ezek egyikét sem tartja maradandónak?

Biztos lesz, ami fent fog maradni. Például a szülőfalumban egy templom, amit tavaly októberben szentelt fel Pernyák Csaba érsek úr. Nálunk sosem volt a faluban templom. Ha valaki majd ránéz, akkor lehet, hogy eszébe jut, hogy ennek a kezdeményezője Nemcsák Károly volt. A megvalósulásáért nagyon sokat tettem.

A fiainak próbált utat mutatni, vagy inkább a saját útkeresésükben támogatta őket?

A nagy kérdés az, hogyan lehet gyereket nevelni. Valószínűleg azzal mutat irányt az ember, ahogyan ő maga éli az életét. A két fiam teljesen más pályát választott, mint én, de én örülök annak, hogy mind a ketten megtalálták a saját útjukat. Máté fiam, a kisebbik katona akart lenni világ életében, és az is lett, Balázst pedig mindig a reál tárgyakhoz vonzódott: végül a Műszaki Egyetemet végezte el gazdálkodás és marketing szakon. Azt gondolom, hogy ha ők ebben boldogok, ennél többet mi nem tudtunk adni nekik.

Attól nem tart, hogy van egy katona fia, és a szomszédban épp háború dúl?

Ez a félelem ott van bennünk, de hála istennek a kormányunk háborúellenes, és nem engedi, hogy belesodródjunk ebbe, így ebből fakadóan biztonságban gondolom őt. De ha mégis belesodródnánk, mennyivel lenne nagyobb biztonságban mondjuk a nagyobbik fiam? Ha itt háború tör ki, akkor mindenkinek felelőssége lesz. Az élet nagyon veszélyes dolog, teljesen mindegy, hogy katona vagy színész az ember.