Hogyan jelentkezett nálad a pánikbetegség?
Körülbelül 10-12 éve volt az első rohamom, amiről akkor még nem tudtam, hogy pánikroham. Csak azt tudtam, hogy rettenetesen rosszul érzem magam, egyik pillanatról a másikra jött. A szívem, a keringésem, a levegőért kapkodás, fulladás…ezeket a pánikrohamokat, főleg az én esetemben, nem tudtam mivel összeköttetésbe hozni, éppen ezért volt ijesztő. Nem egy felfokozott idegállapotban vagy egy izgalmas helyzetben jött először, hanem teljes nyugalmi állapotban tört rám.
Miért gondoltad eleinte, hogy szervi problémáid vannak?
Először is, olyan erősen ver a szív ilyenkor, hogy azt hiszi az ember, kiesik a testéből. Bedugul a füled, szorongási rohamok jönnek rád, ami miatt kapkodva tudsz csak levegőt venni, kéz és láb zsibbadás jelentkezhet. Tehát minden olyasmi, amit az ember elképzel, milyen lehet, amikor nagyon rosszul van. Én is – mint mindenki, akivel először fordul elő – elmentem és megvizsgáltattam magam. Amikor már a negyedik orvos is azt mondta: „Kedves Andrea, minden rendben van”, akkor kezdtem gyanakodni, hogy ez valószínűleg pánik. Ekkor kezdtem el komolyabban foglalkozni vele, és kértem segítséget.
Fotó: Forgács Bea
Amikor megszületett a diagnózis, hogy pánikbetegség, mennyi időbe telt elfogadni?
Nehéz azt elfogadni, hogy azt mondják, „csak” pánik. Mivel én érzem a tüneteket, én érzem a fülzúgást, érzem ezt a fajta rosszullétet. De egy idő után az ember már tudja, hogy ez „csak” egy pánikbetegség, és emlékeztetni tudja magát, amikor jön a rosszullét, hogy ez pánikolás, és csak mély levegőt kell vennem, valamint lebeszélnem a saját agyamat arról, ami éppen történik.
Mikor tudtál először beszélni róla?
Az a szerencsém, hogy a színház, a színpad az én életemben egy terápiás helyként van jelen, és a színpadon ezek a rohamok eszembe sem jutnak, se előtte, se utána, se közben. És rájöttem, hogy nekem az a segítség, ha kommunikálok. Tudtam, hogy segít majd, ha merek róla beszélni. Mint kiderült, a környezetemben többen küzdöttek, és küzdenek a mai napig pánikbetegséggel, akik szívesen beszélnek róla. Nagyon sokat számított, hogy soha nem szégyelltem, hogy velem ilyen előfordult. Az egy nagy tévedés, amikor az emberek nem mernek beszélni a pszichés dolgaikról, hiszen akkor hogy is várhatnák el, hogy segítsenek rajtuk.
Sokakban van gát és nehezen nyílnak meg.
Nagyon nehezen kommunikálunk a pszichés betegségeinkkel kapcsolatban, pedig ez már szinte minden korosztályt érint. Gyerekekkel foglalkozom, és sokszor már az egészen kicsi, iskolás, óvodás korú gyerekeket is érintheti. Azt próbálom erősíteni bennük is, hogy ha elkezdünk róla beszélni, és nem szégyelljük, akkor az segíthet a feldolgozásban is. Szavakba kell önteni az érzéseket. Nekem is nagyon fontos volt, hogy Gábor (a párja – a szerk.) folyamatosan kérdezgette, mit érzek pontosan, és figyelmeztetett, hogy ne kapkodjam a levegőt, hanem mondjam el, mi történik. Akkor kezdtem érezni, hogy tényleg jobban vagyok.
Tudtad, hogy miért alakult ki a pánikbetegséged?
Azért volt nagyon érdekes ennek a felbukkanása, mert abban a helyzetben nem tudtam semmihez kötni. Nem történt velem semmi olyasmi, mégis jött a roham. Amikor elkezdtem azzal foglalkozni, hogy mi okozhatta, akkor sokkal könnyebb volt feldolgozni.
Már megvan az oka?
Nagyon hamar elkezdtem kutatni a gyökerét, hogy mégis mitől alakulhat ez ki. Akkor még élt az én csodálatos édesanyám, és a vele kapcsolatos aggodalmaim hozhatták ki. Szakember segítségét is kértem, elmentem pszichológushoz, aki nagyon egyszerű kérdést tett fel nekem, amikor látta, hogy valószínűleg ez lesz a gyökere az egésznek: miért gondolom, hogy nekem segítenem kell másokon? Mindig azt éreztem, hogy nem tudok segíteni az anyukámnak, amit én nem fogalmaztam meg magamban soha, viszont a szervezetem, a tudatalattim, a lelkem úgy érezte, hogy segítenem kell és rosszul érintett, hogy nem tudok. Majd elkezdtem ezzel tudatosabban foglalkozni, lebeszélni magam arról, hogy mindenkin, mindig segíteni akarjak.
Mit szólt a környezeted?
Szerencsés vagyok, mert egy nagyon támogató közeg vett és vesz körül. Gábor sem legyintett rá, és mondta, hogy „szedd már össze magad”, hanem velem volt és segített megoldani, akár a rohamot is. Ezt csinálta velem a környezetem is. Ha a baráti társaságban előfordult, hogy rám tört egy roham, akkor abszolút támogattak, és nem bagatellizálták el. Intelligens ember ugyanis erre nem legyint. Hála Istennek a környezetem száz százalékosan mellettem állt és segített.
Fotó: Schumy Csaba
Előfordult, hogy a rajongóid, követőid ítélkeztek feletted?
Az az igazság, hogy ha volt is ilyen, azt én kizártam. Kivételes tehetségem van ahhoz, hogy ne foglalkozzak ismeretlenek véleményével. Ha valakivel soha nem beszéltem, nem is érdekel, mit mond. Az sokkal jobban érdekel, hogy miután én erről beszéltem, rengeteg üzenetet kaptam, hogy ki hogyan küzd meg ezzel. Nem adok tanácsot, nem is szeretek, azt tudom elmondani, hogy én hogyan segítettem magamon, miket észleltem, hátha az én példámból valaki erőt tud meríteni. Szerencsére nagyon sokan tudnak erőt meríteni belőle. Fontos volt számomra, hogy nem söpörtem a szőnyeg alá, hanem elkezdtem vele foglalkozni.
Volt rá példa, hogy a párod megijedt a pánikrohamodtól?
Szerencsére az én Gáborom, akivel együtt élek immáron 20 éve, nagyon jól kezelte ezt a dolgot. Intelligensen és érzékenyen állt és áll a mai napig ehhez a témához. A kapcsolatunkban ő ebben is pont az én ellenpontomat képviseli. Amíg én hebrencsebb és sokkal extrovertáltabb ember vagyok, ő egy nyugodtabb lelkivilágú, racionálisabb férfi. Ezért, amikor volt egy ilyen helyzet, akkor ő nagyon hamar rájött, hogyan tud nekem segítséget nyújtani. Végtelen türelemmel és nyugalommal áll ehhez a dologhoz. Támogat engem, de ehhez az kellett, hogy ő is informálódott, hogyan tudna segíteni, mit kell mondania ilyenkor, mert nem szabad tovább táplálni a pánikot. Nem lehet azt mondani valakinek, aki pánikol és kapkodja a levegőt, hogy „valóban, jó fehér vagy” vagy „tényleg, ülj le, látom, hogy elesel”. Gábor ehhez is, mint mindenhez az életben, nagyon intelligensen állt.
Hogyan lehetséges, hogy a színpadon, sok ember előtt, sosem volt pánikrohamod?
Végtelenül egyszerű: nem én vagyok akkor. Nem magamat játszom. Ha Balázs Andreaként verset kellene mondanom, akkor lehet, hogy előjönne, nem tudom. A színház nekem annyira biztonságos közeg, egy burok, hogy abban nem is fordulhat elő. Szoktuk mondani nagyon viccesen, hogy ha valami baja van az embernek, például fáj a hasa, vagy be van dugulva az orra, akkor azt dr. Stage (dr. Színpad) majd meggyógyítja. Tényleg így van: hét órától fél tízig a legnehezebb dolog is eltűnik az emberből. Kicsit menekültem is abba a lehetőségbe, hogy nem magamat kell alakítanom. Azért mondom, hogy ez terápiás, mert bármi történt az életemben, a színház az elmúlt 20 évben segített mindent feldolgozni.
Mikor volt utoljára pánikrohamod?
Évekkel ezelőtt. Ha valaki izgul valami miatt, az nem összekeverendő a rohammal. Van olyan az ember életében, például vizsga előtt, amikor keveset alszik és izgul, vagy az idegrendszer megterhelődik, de az nem pánikroham, ez nagyon fontos.
Sokan a mai napig nem fogadják el, hogy léteznek mentális betegségek. Mit gondolsz erről?
Nagyon sajnálom azokat, akik így vélekednek erről, mert ez azt jelenti, nem elég fejlett az intelligenciájuk ahhoz, hogy ezeket a dolgokat felfogják. Lehet, hogy nem ők tehetnek róla, lehet, hogy az élethelyzetük olyan, hogy nem jutottak el odáig. Viszont ma, az internet világában remekül rá lehet keresni a pánikbetegséggel foglalkozó orvosi cikkekre. Sajnos erre sokan nem veszik a fáradtságot, hanem annyit mondanak: „az én koromban is volt pánikbetegség, kaptam két pofont és mentem tovább”. Megmondom őszintén, csak sajnálni tudom ezeket az embereket. Ezért nem foglalkozom az ítélkezőkkel, mert soha nem tudhatom, hogy mi van mögötte. Csak azt sajnálom nagyon, hogy az emberek még mindig nem tudják, milyen súlya van a szavaknak. Ha valaki ismeretlenül odaböfög egy bántó mondatot egy-egy erről szóló poszt alá, megakadályozza a másik embert, hogy a továbbiakban beszéljen róla.
Mivel tudnád biztatni a sorstársaidat?
Mindenki informálódjon. Keressen példákat, keresse meg a lehetőségeket, olvasson a témában. Ne alkosson rögtön véleményt. Azok pedig, akik pszichés betegségektől szenvednek, merjenek kommunikálni, keressék meg azt az embert, akinek el merik ezt mondani.
