„Azt szoktam mondani, hogy három plusz két nővel élek együtt” – Gajdos Tamás és a nők

Édesanyám, Magdolna

Édesanyámra a személyiségjegyeiben nagyon hasonlítok, örököltem tőle jót és rosszat is. Rendkívül racionálisan gondolkodott, amire egy anyától nem feltétlenül számítanál. Kétségtelen, hogy nem volt egy babusgató anyatípus, de az otthoni légkör így is szeretetteljes volt. Az életrevalóságot és a számokhoz való viszonyomat mind neki köszönhetem. Könyvelőként dolgozott, számára a precizitás rendkívül fontos volt, és az anyagiakra mindig különösen nagy hangsúlyt fektetett, talán néha kicsit túlzásba is vitte. Édesapámmal karöltve gondoskodtak rólunk. Magamon is sokszor észreveszem, hogy olykor túlságosan racionálisan viselkedem, és ilyenkor a családtagjaim rendre emlékeztetnek, hogy „ezt anyádtól örökölted” (nevet). Anyám tizenéves korom óta munkára nevelt: 13-14 éves koromban már levélkihordóként dolgoztam a szünidőben. Én voltam a nagy testvér otthon, engem kicsit keményebben fogtak, a kisebb öcsémet hozzám képest elkényeztették, és ő később is vált életrevalóvá emiatt: ezt maga is így gondolja. Vicces, hogy én külsőre apámra hasonlítok, öcsém meg anyámra, de belső tulajdonságainkban én tiszta anyám vagyok, ő pedig tiszta apám. Azt kicsit nehezen emésztették meg, hogy híres lettem, bár apám csak a legelejét élte meg ennek, ugyanis 1994-ben meghalt, és akkor még csak egy éve ment a Szerencsekerék. Mindketten hivatalnok típusok voltak, gyanakodva figyelték, hogy modellkedem és reklámokban szerepelek: szerették volna, ha inkább valami „rendes” szakmám van, bár iskolák szempontjából azért teljesítettem az elvárásaikat, többek között külkereskedelmet tanultam.

Az unokáit nagyon szerette, de ahogy engem, úgy őket sem babusgatta – talán azért is vagyok kicsit érzelmesebb a saját gyerekeimmel, hogy ők ne érezzék ennek hiányát. Közel laktunk egymáshoz: miután 8-10 éve már Sashalmon laktam, apámmal ők is utánunk, a közelünkbe költöztek, úgyhogy gyakran láthatták az unokákat. Nehéz volt a tíz évvel ezelőtti elválás, 84 évesen hagyott itt bennünket. Majdnem végig nagyon aktív volt, nyolcvanéves koráig egyedül tartotta rendben a házat és a kertet, sőt még bejárt dolgozni egy könyvelőirodába is. Sajnos az utolsó három-négy év már küzdelmesebben telt.

A párom és a lányaim

Azt szoktam mondani, hogy három plusz két nővel élek együtt. Egyrészt három nőm van: az egyik a volt barátnőm, a másik a jelenlegi menyasszonyom, a harmadik pedig a leendő feleségem. Praktikusan mindhármukat Wolf Krisztinának hívják (nevet). Aztán ott a két lányom: Viktória az első házasságomból, aki most már – talán nem kiabálom el – eljegyzés közelében áll, és a kisebbik nagylányom, Dominika, aki már szintén felnőtt, majdnem teljesen önálló. Tavaly érettségizett, felvették jogi egyetemre és mellette dolgozik is: három nap egyetem, három nap munka. Nagyon büszke vagyok a sportsikereire, a gyerekeim közül a sportolásban ő az, aki leginkább követte a példámat. Versenyszerűen atletizált, futott, bár az érettségi és a felvételi elsodorta ettől. Ezt eleinte nehezen emésztettem meg, de most már nem bánom, mert látom, hogy megtalálta a számítását a jogi pályán, amit nagyon komolyan vesz. A két nagylányom meghatározó eredményei az életemnek. Viki lányom inkább az édesanyjára hasonlít, Dominika pedig inkább rám. Viki inkább érzelmes típus, kevésbé racionális gondolkodású, Dominika lányomban sokkal inkább látom magamat, sőt néha még anyámat is. Ő még nálam is racionálisabb és keményebb. Néha picit lehetne lágyabb (nevet), de még biztosan formálódik a személyisége.

A párommal, Krisztinával lassan már harminc éve vagyunk együtt, róla már rengetegszer és rengeteg helyen meséltem, úgyhogy most nem részletezném. Az biztos, hogy a családomnak nagyon sokat köszönhetek. Nem könnyű pálya a miénk, és elviselni sem könnyű minket, ők pedig nemcsak, hogy elviselnek engem, hanem nagyon jó partnereim az életben.

Napközis tanárom, Kereszty Zsuzsa

Olyan szerencsés voltam, hogy az Arany János Gimnáziumba jártam, ami két tannyelvű, tizenkét éves iskola volt. Ha a BAH-csomópontnál felnézel, látod azt a nagy, sárga épületet, ami uralja a hegyoldalt. A hegy lábánál laktam, és ha felnéztem, mindig láttam a sulit, ami néha azért kicsit nyomasztó volt (nevet). Csodálatos osztályom volt, sokukkal ma is tartom a kapcsolatot.

Tíztől tizennégy éves koromig – ez a ’68-tól ’74-ig tartó időszak – Kereszty Zsuzsa volt a napközis tanárom. Az életszemlélete példaértékű és nagyon természetközeli volt, ami abban az időszakban még rendkívül szokatlannak számított. Nem akarom azt mondani, hogy liberális gondolkodású volt, de biztos egész másképp képzelte az oktatást, mint ami akkoriban jellemző volt. Nála nem őrsökbe gyűltünk, nem volt kisdobos meg nagydobos, hanem indián törzsekre osztott fel bennünket. Akkoriban volt a Winnetou-láz, minden gyerek indiánosat meg cowboyosat játszott. Zsuzsa néni megbontotta a padrendet, nem sorban ültünk az osztályban, hanem összetoltuk a padokat kis négyzetekké, és úgy ültünk csoportokban. Minden csoport valamelyik indián törzs – apacsok, mohikánok satöbbi – nevét viselte. A Sashegy zöld részére, az iskola fölötti tiltott, természetvédelmi területre rendszeresen beszöktünk az iskola után indiánosat játszani, Zsuzsi néni meg elintézte, hogy iskolaidőben, délután is odamehessünk és játszhassunk. Valahogy sikerült elintéznie a hatóságnál, hogy hetente egyszer bemehessünk. Megtalálta az ideális arányt a tanulás és a kikapcsolódás között a gyerekeknek, ezért is szerettük nagyon, és így még a tanulás is jobban ment. Olyan dolgokat mutatott meg nekünk, hogy hogyan éltek az indiánok: bőrből ruhát hasítottunk, olvastunk arról, milyen az indián kultúra… A módszere nagy hatással volt arra, hogyan viszonyulok a természethez. Biztos szerepet játszott abban is, hogy tizenöt éves koromban a tájékozódási futás annyira fontossá vált az életemben.

Aki bevezetett a futásba: Monspart Sarolta

Tizenöt éves voltam, amikor Monspart Sarolta tájfutó egyesülete az iskolánkba jött gyerekeket toborozni. Addigra ő már világbajnok volt, úgy néztünk rá, mint egy istennőre. Tetszett benne, hogy a természetben lehet futni és közben dolgokat megkeresni, sikerült belelátnom az indián romantikát. De Monspart Sarolta nemcsak tájfutásban jeleskedett, Peterdy Pállal karöltve ők indították el a hazai kocogó mozgalmat. Akkoriban a futás még nem volt elterjedt sport, konkrétan futóbolondoknak nevezték azokat, akik futni jártak. Szóval elkezdtem a tájfutást, de nem álltam meg ennyinél. Két évvel később első európai nőként Monspart Sarolta arra készült, hogy maratoni távot fusson három órán belül, ami akkoriban elképesztő dolognak számított, mert sokan azt állították, hogy a női fizikum ezt a terhelést nem bírná. Ebben a felkészülésében ért az a megtiszteltetés, hogy engem kért fel edzőpartnerének. Óriási dolog volt, hogy 17-18 évesen engem választott.

Egy-két évnyi tájfutás után egyre inkább kidomborodott, hogy a futásban jobb vagyok, mint a tájékozódásban. Gyorsabb volt a lábam, mint az eszem (nevet), ez pedig az atlétika felé vitt, ami nagyon jól ment. Amikor az első ifi versenyemre berántottak csapattagnak, nem vártak sokat tőlem, az is rendben lett volna, ha harmincadiknak bejövök, a másik két futó valószínűleg az első egy-két helyen végez majd, és úgy is jók leszünk, erre én rögtön nyerni tudtam. Sokszor Sarolta hozott-vitt a Trabantjával az atlétikai stadionba, enélkül az Alkotás utcából másfél óra alatt értem volna oda. Neki köszönhetem azt, hogy ilyen csodálatosan motivált a sportra és a versenysportra, ráadásul aktívan segített az edzések során is, és szerencsére én is segíthettem őt. Számos ifi és később felnőtt bajnokságot nyertem, és azóta is ezt az örökséget viszem tovább. Egy hosszabb szünet után tizenhárom éve ismét nagyon aktív vagyok a senior versenyekben. Monspart Sarolta idősen is példakép maradt, még csoszogva is futott és ott volt minden eseményen.

Aki bevezetett a média világába: Vámos Magda

Ő a Magyar Divat Intézet vezetője volt, ezzel együtt pedig a magyar divatélet vezető alakja a hetvenes évek elejétől kezdve. Én már a nyolcvanas években találkoztam vele. Elkezdtem a főiskolát, és mondta anyám, hogy dolgozni is kéne mellette valamit. A Magyar Ifjúság magazinban olvastam a hirdetést, hogy egyetemista fiatalok jelentkezését várják, különösen fiúkét: divatbemutató, jó buli, jó pénzt fizet és semmi extra nem kell, csak legyen a jelentkező magas, sportos. Elsétáltam a BNV-re, gondoltam, megnézek egy ilyen divatbemutatót. Mentek a kifutón a hölgyek, urak, nekem meg az járt a fejemben, hogy „Ezért fizetnek?”. Oké, nézi pár száz ember, és biztos van, akit ez zavar, de amúgy nem nagy dolog. Odamentem, megkérdeztem, hogy ki a főnök. Bemutattak, méreteket vettek rólam és másnaptól már dolgoztam. Tíz éven keresztül ez volt a fő kenyérkereseti forrásom. Aztán jöttek később a reklámfilmek, és a reklámfilmekből jött a tévé és a Szerencsekerék.

Minden hónapban mentünk külföldre, egyszer-kétszer nyugatra is, megjártam az Egyesült Államok mindkét partvidékét, de olyan helyekre is eljutottam, mint Kuvait vagy Svédország. A divatvilágban Magda segítette a karrieremet, a reklámfilmek világát pedig már magam intéztem. Elkezdtem én is tanfolyamokat indítani, és nyitottam egy reklámmenedzser irodát is a nyolcvanas évek közepén. Ebből lett a mostani tévés karrierem is, pedig soha az életben nem volt ilyen tervem, kamaszként is inkább zárkózott voltam. Az önbizalmat, ami ehhez kellett, azt részben biztosan neki köszönhetem. Máig jóban vagyunk, két hete ünnepeltük a kilencvenedik születésnapját. Összegyűltek az egykori munkatársai, modelljei és tartottunk egy zenés-mókás összejövetelt. Példakép számomra abban is, hogy ilyen tiszta szellemmel, ilyen idősen is ilyen csodás formában van: több helyütt elmondtam már, hogy én százhúsz évre tervezek.