Nők az életemben: Lovász László

Anyai nagymamám, Ibolya

Szigorú nagymama volt, érzelmileg nehezen megközelíthető, és gyerekként ez nem volt mindig a legjobb. Emiatt csak a halála után kezdtem el igazán értékelni mindazt, amit tőle kaptam. Nagyapámmal Baján volt egy nyaralójuk, az év nagy részét ott töltötték, és én nagyon sokszor megfordultam náluk. A kecskeméti panel után a kertes ház a Sugovica partján egy másik világ volt számomra. Egyke gyerekként sem unatkoztam ott soha, mindig feltaláltam magam, volt mivel játszani a környéken.

Nagyanyám egy végtelenül művelt asszony volt. A gyerekkorát alaposan felbolygatta a II. világháború, és ami utána jött, sok családtagját elveszítette. Rengeteget olvasott, művelődött. Kecskeméten egy könyvesboltot vezetett, sokszor látogattam meg ott. Ő alakította ki bennem a kultúrához való hozzáállásomat, megtanította, hogy a kultúra mindennél értékesebb. Felnyitotta a szemem a nyelvi igényességgel, meg úgy általában az igényességgel kapcsolatban. Nagyon-nagyon választékosan beszélt, sokkal több szót használt, mint a környezetemben bárki. Ha kellett, beszéd közben kijavított, de nemcsak engem, másokat is. Rám szólt, ha nem úgy beszéltem vagy nem úgy viselkedtem, ahogy azt ő elvárta tőlem. Gyerekként nyilván nem szívleltem ezt, de ma már tudom, hogy a javamat szolgálta. Nála egy kicsit felnőttnek érezhettem magam: komoly beszélgetéseink voltak, esténként pedig kanasztáztunk. Nagy fájdalmam, hogy nagyanyám a sikereimből semmit nem látott: fiatal voltam, amikor meghalt. Fontos lett volna az elismerése számomra.

Fotó: Schumy Csaba

Apai nagyanyám, Margit

Háder Gyuri a Bochkor rádióshowból: „A robogómat is eladtam, hogy finanszírozni tudjam a rádiós álmaimat”

Ő egy teljesen másik világ volt nekem, mint az anyai nagyanyám. Egy kecskeméti lakásban lakott, és vele csupa móka volt az élet: minden hülyeségben benne volt. Szerettem nála lenni, istenien főzött. A zserbójában a rétegek milliméterre tökéletes, egyenes csíkok voltak még kilencvenéves korában is. Az ő töltött húsa nem egy ilyen szétfordult valami volt, hanem egy gyönyörű mestermű, ami ragyogóan nézett ki tálaláskor. Míg az anyai nagyanyám egészen apró adagokat főzött – képes volt magának és a nagyapámnak gyakorlatilag két tányérnyi borsólevest főzni egy minifazékban -, addig az apai nagyanyám képtelen volt kis mennyiséget főzni. Hatalmas adagokban készült a halászlé meg a töltött káposzta, sokszor voltak nála masszív, nehéz ételek. Ha mentem hozzá, mindig várt valamivel. Vagy csinált egy kis citromhabot, egy mákos gubát, esetleg egy kis pirított grízt lekvárral. Egyáltalán nem volt szigorú velem, rengeteget röhögtünk, hülyéskedtünk, és nála mindig sokáig fent lehetett maradni. Amikor még kicsi voltam, este mindig mellébújhattam az ágyban, és ment ott a hátvakarás, meg sokáig tévéztünk együtt. Egy kis rosszaságsziget volt ő nekem. Később büszke volt a sikereimre, de nehéz volt neki elmagyarázni, hogy mikor melyik tévécsatornán vagy rádióállomáson vagyok. Úgy volt vele, hogy ez az én munkám, nem kell neki napi szinten követni.

Mindenféle betegsége volt, volt pacemaker-e, gondok voltak a veséjével, de sosem stresszelt ezen. Mindig azt mondta, hogy „Lacikám, éltem én már eleget, ha úgy van, hogy menni kell, akkor menni kell”. Sajnos az utolsó néhány évében betámadta őt a demencia, ami furcsa helyzeteket teremtett köztünk. Tavaly hunyt el.

Feleségem, Kinga

Amikor az Est FM elindult, elmentem a meghallgatására, ahol műsorvezetőket meg szerkesztőket kerestek. Ő is ott ült a válogatók között. Dumáltunk utána, jóban lettünk, találkoztunk párszor barátokkal, társasággal, és szépen lassan kapcsolat lett belőle. Jövőre leszünk húsz éve házasok, van két nagy fiunk. Gyakorlatilag már oda-vissza ismerjük egymást, tudjuk, mikor kell szólni a másikhoz, és mikor nem. Régebben ő is dolgozott rádióban, szóval ismeri valamennyire a média világát. Mivel teljesen hétköznapian kezeli ezt, ezért az életünk is teljesen hétköznapi. Mindenki a helyén van az egóját illetően, ő ott tart engem a valóság talaján. Ha az ember sikeres ebben a munkában, az életében és a kapcsolataiban lehetnek olyan pillanatok, amikor azt érzi, hogy a siker mindent igazol. Lehet miatta azt hinni, hogy helyes úton jársz, hogy jó ember vagy és tévedhetetlen is, de a feleségem ezt mindig olyan közegbe helyezte, hogy rögtön világossá vált, hogy mi az igaz belőle, és mi nem igaz. A média világa sokszor a valóságtól elég messze áll, és ezzel nem árt tisztában lenni. Ismeri az érzékenységeimet, tudja, hogy ha valami bánat ér engem, akkor mi az, amivel helyre tud tenni. Más nézőpontokat ad egy-egy sztorinak, amiben benne vagyok, ezzel sokat segít nekem. Mivel sok nővel dolgozik – egy Nia nevű táncot tanít -, a nőkkel szembeni érzékenységemet is nagyon sokat fejlesztette. Ennek a táncfajtának a lelki munka is fontos része, emiatt nagyon sokféle történettel találkozik, amitől én is érzékenyebb leszek a női oldal, a női szemszög figyelembe vételére és elfogadására.

Lovász László és felesége, Kinga (Fotó: Schumy Csaba)

Nem szerepeltem sokszor a családommal a médiában, de nem azért, mert teljesen elzárkóztam előle, egyszerűen csak nem nagyon jöttek ilyen jellegű megkeresések. Talán érzékelték az újságírók, hogy nálam ez nem annyira téma. Főleg, mióta a fiúk kamaszkorba léptek, mert ők már nem is akarják ezt. Úgy vannak vele, hogy apának ez a munkája, én meg úgy, hogy ezt én akartam csinálni, és nem ők.

Munkatársam, Frankó Roni

„Úgy éreztem, Madonna engedélyt adott nekem arra, hogy meleg legyek” – Steiner Kristóf és a nők

Amikor annak idején elmentem a Radiocaféba a délutáni sávba műsort vezetni, a főszerkesztő azt mondta, hogy kellene mellém egy nő, és van is erre egy ötlete. Bemutatott Roninak, és az első reakciónk a kölcsönös ellenszenv volt. Mindkettőnknek volt egy elképzelése arról, hogy ezt hogyan kellene csinálni, ráadásul elkövettem a hibát, hogy amikor megkínált, én nem kértem a házi limonádéjából, ami olyan fájó pont volt számára, hogy a mai napig felemlegeti viccből. (nevet) Szerencsére nagyon gyorsan, alig néhány hét alatt összecsiszolódtunk. Roni szerint azért voltunk olyan jók együtt, mert sok volt az ellentét köztünk. Én akkor már házas voltam, ő nem, nekem voltak gyerekeim, neki nem, én városban élek, ő vidéken… Ennek köszönhetően tudtunk hitelesen képviselni különböző nézőpontokat egy csomó témában. Nagyon megszerettük egymás humorát, gyakorlatilag összebarátkoztunk, ami nem volt baj, hiszen minden hétköznap együtt töltöttünk 4-6 órát. Összekovácsolódtunk, és utána már együtt mentünk a Petőfi Rádióba.

Lovász László és Frankó Roni (Fotó: magánarchívum)

Jól tudunk vitatkozni egymással, viszont meg is értjük egymást. Van egy olyan kölcsönös tisztelet bennünk egymás iránt, aminek köszönhetően a munkában olyan jók vagyunk együtt. A Lakástalkshow-ba egy idő után őt hívtam magam mellé főszerkesztőnek. Egy-egy vendég esetében súlyos harminc oldalakon kellett keresztülrágnunk magunkat, hogy megtaláljuk azokat a pontokat, amikre érdemes rákérdezni: ha egy ilyen hosszú anyag átolvasása után mindketten ugyanazokra a kérdések gondolunk, az jól jelzi, mennyire hasonlóan gondolkodunk. Jelen pillanatban nem dolgozunk együtt, de ha tévéműsorom lesz, akkor biztosan vele fogok dolgozni rajta.

Jolán, a cicánk

Én még ilyen macskát nem láttam, pedig volt már korábban is macskánk. A feleségem nevezte el Jolánnak teljesen diktatórikus módon. Időközben megbarátkoztam a névvel, mert nagyon jól áll neki. Ő egy egyszerű kis házi cirmos cica, és teljes értékű családtag. Ha itthon vagyunk, ő mindig mindenben részt vesz, viszont külön kis élete is van, amit illik tiszteletben tartani. Jóban van mindenkivel, és nagyon igazságos: minden családtagnak örömmel fekszik az ölébe, és tudja, hogy ha valakinél már régen volt, akkor hozzá kell mennie. Tisztességesen kommunikálja felénk, hogy mit szeretne: könnyű megfejteni, hogy épp kimenni vagy bejönni akar, netán éhes vagy szomjas, veled akar lenni vagy nem akar veled lenni. Úgy néz körül a házban meg a teraszon, hogy ez az ő birtoka, ez az ő birodalma. El szokott vándorolni, és ilyenkor kicsit aggódunk is érte – az előző macskánk, Findusz sajnos eltűnt -, de Jolán mindig visszajön, mert tudja, hogy ide tartozik.

Sosem voltam kutyás, de macska valahogy mindig volt az életemben, már gyerekként a nagyszüleimnél is, szóval lehet azt mondani, hogy macskás vagyok. Nem tudom elképzelni az életünket macska nélkül, és bár Jolán még nagyon fiatal, nekem időnként mégis eszembe jut, hogy egy macska nem kísér el az egész életeden keresztül. Tudom, milyen elveszíteni egy háziállatot, ezért tartok picit ettől. Valószínűleg Jolán után is lesz még cicánk, de az biztos, hogy ő nagyon magasra tette a lécet. (nevet)