Amikor délelőtt hívtalak, épp stúdióztál. Min dolgozol?
Az új lemez végén. Ez lesz a tizenhetedik. Már az utolsó simításokat, a masteringet csináljuk. Klasszikus slágerek igazi egyvelege lesz, de lesznek rajta új dalok, angol dalok, és egy spanyol dal is.
Mész nyaralni?
Biztosan nem. Rengeteg a meghívás, a koncert, a buli. Így se tudom, hogy fogom majd megoldani.
Fotó: Nagy Zoltán
Ugorjunk vissza egy kicsit az időben: harminc éve lettél közismert ember az országban az Alvajárókkal. Szoktál nosztalgiázni a múlton vagy mindig csak előre tekintesz?
Szeretem és büszke vagyok a múltra is, de a legjobban az új dolgokat szeretem. Csodálkozol? Gyakorlatilag újraindultam a műtétem után.
Úgy tudom, neked könnyen megy a dalírás. Ez már az elején is így volt, vagy ki kellett alakulnia egy rutinnak?
Mondjuk azt, hogy benne van a génjeimben. Édesapám zongorázott, édesanyám festett, én pedig festőművész vagyok és zenész. Csak élek az Isten adta lehetőségeimmel, és képességeimmel.
Nálam nem úgy működik, hogy idővel egyre jobb leszek: már az első dalaim is marha jók voltak.
De ez van a lányommal is, aki háromévesen már olyan festményeket csinált, amire még egy húszéves is büszke lehetne. Belőlem egyszerűen ömlenek az érzések, a dalok, a szövegek… Így tudok maradandót alkotni. De az is hozzátartozik a sikerhez, hogy eszméletlen jó zenészekkel dolgoztam együtt. Harmincnégy éve a pályán vagyok, és hat hónap kivételével ezt a harmincnégy évet végigdolgoztam. Ez olyan, mint egy mámor: a Kozso-mámor.
Kozso és édesapja (Fotó: Nagy Zoltán)
Jól érzem, hogy azok közé tartozol, akik nem tudnak mit kezdeni a semmittevéssel?
Olyan ember vagyok, aki a 24 órájából 34-et csinál. Egyfolytában pörgök. Ha 3-4 órát alszom, nekem már az is sok. Szinte már szégyellem magam, ha többet alszom. Az alvás fontosságát ismerve, azt kell mondjam „sajnos” nekem már két óra is elég. Hudák professzor az agyműtétem után mondta nekem, hogy nagyon kevés olyan ember van a világon, akinek egy kevés óra alvás is iszonyatosan nagy energiát ad, és én közéjük tartozom. Ez óriási lehetőség nekem, mert én nem aludni szeretnék, hanem alkotni, festeni, szöveget írni vagy dolgozni a könyvemen.
Az Alvajárók hogyan született?
Egy hangulatból, amit szerettem volna megmutatni. Kerestem hozzá olyan kiváló zenésztársat, akikkel ezekből a dalokból a legjobbat tudtunk kihozni. Aztán Csont Istvánnal, azaz Csontival rátaláltunk az isteni hangú és tehetségű Tanitára, és együtt kezdtünk el kiadó után kutatni. Elküldtük pár kiadónak az anyagot, és a Magneotontól Pásztor Laciék abban a pillanatban leszerződtettek, hogy belehallgattak a demóba. Úgy képzeld el, hogy bevittük az anyagot, beszálltunk a kocsiba, hazajöttünk Egerbe, és egy órán belül csörgött is a telefon, hogy induljunk vissza, mert szeretnék velünk aláírni a lemezszerződést. „Tetszik az ötlet, zseniálisak vagytok, forduljatok vissza.” Ezt mondták a telefonban (nevet). Abnormális volt. A koncerteken harminc év után kezdtem el nemrég újra elővenni az olyan Alvajárók slágereket, mint a Don Juan vagy a Crazy Dance. Az új lemezen is rajta lesznek. Túl jó dalok ezek ahhoz, hogy ne játsszam őket. Óriási sikereket csináltunk.
Honnan jött a banda neve?
Abból, hogy sosem alszom. Még gyerekkoromban is voltak alvajárós epizódjaim egészen tízéves koromig. A család azt mesélte, hogy sokat beszéltem is álmomban. Felálltam és sétálgattam, mintha a fényt keresném, a Holdat vagy a csillagokat. Ez a történet, ez a tudatállapot belém égett, és innen jött az Alvajárók név.
Fotó: Nagy Zoltán
Az Alvajárók egy nagyon sikeres banda volt. Miért léptél ki olyan gyorsan?
Tanita és Csonti egy más irányvonalat akartak adni a második lemeznek, mint én. Más stílust akartak, csinálták, én meg csináltam az én stílusomat az Ámokfutókkal. De megmaradt a szakmai tisztelet, Csontival például a mai napig együtt dolgozom, óriási tehetségű zenésznek tartom.
Az éjszakázást a mai napig bírod?
Azért nem nehéz, mert tipikus szamurájként japán matcha teán élek. Imádom a dél-amerikai maté teát is, ami erősen élénkítő hatású, ezért tuti nem kell mellé a Red Bull (nevet). Tizenhat órát végighúzol vele. Este hat után már nem szabad inni, mert akkor reggelig nem tudsz elaludni. Előfordul, hogy nem eszek semmit, csak teázok. Napi két-három liter zöld tea és gyümölcstea biztosan elfogy.
Az alkohollal milyen a viszonyod?
Soha nem volt jelen az életemben. Nem is érdekel. Nagyjából a saját borom az, amit néha megkóstolok, de ezt leszámítva nem iszom. Teás vagyok.
A nyolcvanas években még rockzenét játszottál. Miért indultál később más irányba?
A rock máig közel áll hozzám. Az Ámokfutók dalok rockos verzióját is felvettem Amok Rock néven. A lounge és a líraibb, dallamosabb rockzenék – például a Styx, a Van Halen, a Guns N’ Roses vagy a Bon Jovi – máig a kedvenceim. Ha kipattan a fejedből egy jó dallam, az már csak részletkérdés, hogy rockosan vagy más stílusban csinálod meg. A dallam a lényeg.
Mi terelt a popzene felé?
Leginkább az, hogy beállt mögém egy profi kiadó, a Magneoton és együtt új szintre léptünk. Pásztor Laci, Joós Pisti és az egész csapat hihetetlen munkát végzett. Elképesztő mennyiségű, összesen harmincegy darab number one dal jött ki Ámokfutók vagy Alvajárók név alatt. Ha nem lettek volna mellettem, akkor én nem lettem volna híres. A Time-Warner producereként húsz éven át volt a hasznomra mindaz, amit tőlük tanultam. Huszonhét zenekarral dolgoztam együtt. Kimondva is libabőrössé tesz ez a kétjegyű szám.
Forrás: Ámokfutók
Nagyon kevés zenésznek van ilyen azonnal jól megjegyezhető, karakteres imidzse Magyarországon, mint neked. Ennek az eredetéről mesélnél kicsit?
Már az Alvajárók idején olyan nagyon jó tervezőkre leltem, akik rögtön érezték, hogy mit szeretnék megmutatni az öltözékem által. Különleges anyagokból, jó minőségű bőrből készítették a cuccaimat, minden részletet kitaláltunk, mintha csak egy Michael Jackson produkció lenne. Tudom, hogy ezt ma már viccnek gondolhatod, de nem az. Emlékszem, konkrétan milliókat fizettem a klipekben látható ruhákért. Ha megnézed a Bad Man vagy a Szomorú szamuráj klipjeit, nagyon különleges szerkókat látsz. De ez a szakma csak így működik.
A napszemüveghordás pedig onnan jött, hogy sokszor meghatódok: ha nem lett volna rajtam szemüveg, akkor szétsírtam volna a fellépéseimet. Ha látom, hogy örülnek nekem, éneklik a dalaimat, vagy meg akarnak ölelni az emberek, egyből könnybe lábad a szemem.
A tincsem pedig szintén legendás lett. Emlékszem, amikor annak idején egy kórházat támogató jótékonysági akció keretein belül levágtam, aztán szálanként megvették az emberek. Sok millió forint jött belőle össze. Azóta persze újranövesztettem, a mai napig megvan, csak amikor felveszek egy sapkát, akkor hátrahúzom. Ez a Star Wars-os jedi style Kozso-verziója (nevet).
Az Ámokfutók név mögött is megbújik egy történet?
Az Alvajárók után olyan zenét akartam csinálni, mint amilyen én vagyok. Nem olyan értelemben gondoltam az ámokfutókra, mint ahogy azt a magyar nyelvben használjuk. A zenekar egyszerűen azért lett Ámokfutók, mert a „járás” után a „futásnak” jött el az ideje. A szóban rejlő energia volt a lényeg, valami, ami megállíthatatlanul halad előre. Kijött az első számunk, a Bad Man és a zenekar rögtön beindult. Utána jött a Szomorú szamuráj, a Hold dala, a Robinson, a Meghalok egy csókodért, a Bújj mellém, a Ne sírj, az Érted fáj meg az összes többi nagy sláger. Minden lemezzel egyre sikeresebbek lettünk. Magam sem bírom felfogni, hogyan lett ennyi hatalmas slágerünk, de az biztos, hogy a rajongók szeretete végigkísért minket. Minden pillanata kreatív flow élmény, ezért nem veszem észre, ha tíz, ha húsz, vagy ha harminc órát kell egyvégtében dolgoznom az Ámokfutókon. Ez csak maximális elkötelezettséggel működik. Ha nem adsz bele mindent, nyuszi verzió lesz csak belőle. De én nem ez a típus vagyok.
Fotó: Ámokfutók
Több mint harminc éve vagy már ismert ember. Nem hiányoznak azok az idők, amikor az emberek még nem ismertek fel az utcán?
Előfordult, hogy éjszaka félreállították a kocsimat a rendőrök. Sötét, felhős idő volt, alig volt némi fény, de ahogy megálltam és megkérdeztem, hogy miben segíthetek, rögtön azt a választ kaptam, hogy „Atyaúristen, csak nem a Kozso?” Pedig alig látott, és a kocsira sem volt Ámokfutók matrica feltéve. Bárhová bemegyek, azonnal tudják, hogy ki vagyok. Elég karakteres vagyok, valljuk be. Amikor Los Angelesbe repültem, a vámon rögtön azzal kezdték, hogy „So, are you a big star?” Honnan a fenéből tudta?
Már harmincnégy éve próbálok rájönni arra, hogy miért ismernek fel úton-útfélen. Ez nem a tincs miatt van. Egy parkon nem tudok átmenni úgy, hogy ne jöjjön oda hozzám valaki. De ez nem zavar, mert szeretem az embereket.
Szeretek beszélgetni, érdekel a mondandójuk, az életük. Mindig erre a megállapításra jutok, bárhonnan kérdezel: szeretem az embereket. Ez nekem nem teher. Teljesen mindegy, mit viselek, úgyis felismernek.
Azt már mesélted, hogy a művészi tehetségedet a szüleidtől örökölted, viszont neked az üzleti érzéked is figyelemre méltó, a zeneiparból egyáltalán nem csak előadóként vetted ki a részed. Ez honnan jött?
Nagypapámtól. Ő nem csak művészember volt, nem csak faszobrász. Olyan hihetetlen dolgokat talált ki és valósított meg, amit csak nagyon kevesen a világban. Én nem tartom magam üzletembernek. Így utólag visszanézve, jó lett volna, ha öröklök ebből a tehetségből valamit. Voltak folyton csapataim, projektjeim. Nem bírok leállni. De ez messze van az igazi „üzleti sikertől”.
Hogy jött az ötlet, hogy az Ámokfutók mellett producerként saját csapatokat építs fel?
A névtől kezdve a ruhákon, a betűtípuson, a dizájnon, a dalokon és a dalszövegeken át, mindent én találtam ki. A Bestiák név onnan eredt, hogy kapcsolatfüggő vagyok. Velük két elképesztő lemezt csináltunk: nemcsak a dalokra figyeltem oda, hanem arra is, hogy a szövegek olyanok legyenek, amik róluk szólnak. Minden az én szellemi tulajdonom a bandában ugyanúgy, mint a Shygys vagy a Picasso Branch esetében is. Minden csapat neve mögött van valami az én életemből. A Picasso Branchben például a festőművészet szerepére utaltam, mert egyszerre vagyok zenész és festő. Az utolsó színig mindent én találtam ki, másképp nem működött volna. A fiúcsapatokkal olyan szintet lőttünk be, mint ahol a Take That vagy a Backstreet Boys volt. Vagy ott van az All 4 Love vagy a Taboo, amiről az emberek nem is tudják, hogy ez is Kozso. Azt tudnod kell, hogy az én csapataim mind tudtak élőben énekelni. Még arra is odafigyeltem, milyen ruhában menjenek be a reggeli tévéműsorokba. Itt tényleg minden ki volt előre találva, mint ahogy az angoloknál is. Felépítettem egy nagy birodalmat.
A te szellemi tulajdonod volt minden, a dalokat a színpadon mégis mások adtál elő. Jól ki tudtál jönni a csapatok tagjaival?
A dalokat odaadtam nekik. Aki partner volt, annál maradhattak. Eddig nagylelkű voltam, de mivel ezt nem mindenki viszonozta, mostantól biztosan elő fog fordulni, hogy nem engedélyezem valakinek a dalaim játszását. Vagy van tisztelet, odafigyelés és alázat, vagy nincs. Ha nincs, akkor ennyi volt.
Nemzetközi sikerekre sosem vágytál?
Nem ismersz engem eléggé. Már húsz éve írok dalokat, sokat híres embereknek Amerikában és Franciaországban. Csak ez nincs reflektorfényben. Reflektorfényben Kozso van meg az Ámokfutók. És ez így van jól. Nem mindent és mindenkit érhet kritika, akár jó akár rossz – miattam. Sikereket értek el a dalaimmal külföldön, és csak páran tudják, hogy én állok mögötte, ez fantasztikus érzés. Ha majd itt lesz az idő, egy életrajzi könyvben elmondok és megmutatok majd mindent. Elmesélem a történeteimet. Nekem már nem kell megmagyarázni semmit. Jól érzem magam. Folyamatosan alkotok, és ezt nem tudom megállítani.
Az önéletrajzi könyved hogy áll?
Gyakorlatilag már teljesen elkészült, talán csak pár oldal hiányzik még. A szerkesztő szerint több fejezet… (nevet). Az a terv, hogy film legyen belőle. Túl vagyok két agyvérzésen, egy kettétört gerincen, 38 nap börtönön, ahová tévedésből kerültem… Ott például százharmincnyolc festményt csináltam. Annyira abnormális és ijesztő volt a szituáció, hogy ebbe menekültem. Ezek mind olyan események fordulatok, izgalmak, hogy valami elképesztő. Aztán ott van a szakmai életem a csapataimmal, a botrányok, a magánéletem a barátnőimmel. Olyan izgalmas lesz a filmem, mint a Bohém rapszódia, csak sober-ben. A következő egy-két év munkája lesz majd, hogy ez a film elkészüljön.
Harminchét és félmilliós lemezeladás van mögöttem, huszonhét zenekarom volt: ez olyan sztoriőrület, hogy filmvászonért kiált. Csoda, hogy még létezem. Úgy kezdtem mindent, hogy annyi pénzünk volt, hogy csak kenyérre meg májkrémre futotta. Mindig meg kellett dolgoznom mindenért, de szerencsére működött.
Én nemcsak élem az életem, hanem értékelem is mindazt, amit kapok. Nem szeretem a bántást, a leszólást, kárörvendést, nevetségessé tételt, rosszindulatot. Ha leszól valaki, kitörlöm. Nekem soha többet nem kell magyarázkodnom. A műtétem utáni pár évben azt éreztem, hogy magyarázkodnom kell. Amiért az afázia elvitte a beszédkészségemet, amit vissza kellett építenem, írni, olvasni sem tudtam, elfelejtettem az idegen nyelveket, szavak maradtak csak, befejezetlen mondatok, ha úgy tetszik. Mindent újra meg kellett tanulnom, de megcsináltam. Ma már nagy ívben letojom a sok cikizést, kellemetlen megjegyzéseket, csak hát akkor egyedül maradtam, emiatt még érzékenyebb lettem, még több fájdalom gyűlt bennem. Próbáltak múlt időbe tenni, de én itt vagyok, létezem, az emberek szeretik a dalokat és várják az új lemezt. Kitettük a Hold dala új remixjét, és már több mint egymilliós nézettségnél jár a YouTube-on, és idén még két dalt kiteszünk.
