Az utóbbi időben az írás mellett eléggé aktív vagy a közösségi médiában, és egy éve a Youtube-on is. Miért vágtál bele ebbe a műfajba?
Tizennégy évvel ezelőtt, éppen a ti kiadótok által működtetett StoryOnline nevű internetes portálon készítettem először beszélgetős videókat, híres emberekkel. Akkor ez még ismeretlen terep volt, rajtunk kívül nem is emlékszem, hogy gyártott volna itthon más hasonló tartalmakat az online térben. Tulajdonképpen visszanyúltam ahhoz, amiben annak idején úttörő voltam. Akkor az egyik vendégem Kelemen Anna volt, akit amolyan nosztalgiázásként most újra vendégül láttam. A videógyártás egyébként vissza-visszaköszön az életemben, a Levente klubja podcastem előtt 4-5 évvel is már aktívan tevékenykedtem a YouTube-on, szintén erős számokat produkálva, de azok más jellegű, inkább játékos tartalmak voltak. Az gátolt meg a folytatásban, hogy az akkor még szintén csak építgetett írói karrierem rovására ment a videózás. Mármint az emberek elsősorban YouTuberként tekintettek rám, nem íróként, és ez zavart. Persze érthető, a videós tartalmak populárisabbak a regényeknél, könnyebb lett volna tartalomgyártóként tovább haladnom, de nem jellemző rám az egyszerűbb utak választása, és nem is az volt az álmom. Tavaly éreztem úgy, hogy ha ismét belevágok, a két terület kiegyensúlyozottan tud egymást mellett haladni. Az író leszek, aki egyébként videózik is, nem pedig a videós, aki írogat.
Hogy érzed, bejött? Amellett, hogy író vagy, már videósként is tekinthetnek rád?
Nem célom, hogy videósként tekintsenek rám. Rendszeresen megtalálnak viszont azzal, hogy íróként nem szabadna ezt, vagy azt csinálnom, bevállalnom, inkább az asztalom mögött görnyedve kellene vernem a billentyűzetet. Tíz évig csináltam ezt, engedtessék meg, hogy másra is vágyjon egy harminchat éves ember. Kezdetben még idegesítettek a megmondóemberek, de ma már elengedem ezeket a véleményeket a fülem mellett. Tudom, hogy naivitás részemről, de utálom az emberek beskatulyázását, folyamatosan küzdök is ellene, és kifejezetten örülök, ha nem akarnak szigorú titulusok közé zárni.
Minden ember sokszínű, és önbántalmazás beszorulva hagyni vágyakat, álmokat, próbálkozásokat.
Én a nyughatatlan Lakatos Levente vagyok, aki folyamatosan valami újdonságon töri a fejét, és többnyire meg is találja a módját annak, hogyan valósítsa meg az ötleteit. Szerencsémre mindezt szabadon csinálhatom. Amikor nagyon ragaszkodnak hozzá, hogy egyetlen szóval definiáljam a munkásságomat, akkor azt szoktam mondani, legyen tartalomgyártó. Mind a könyvek, mind a videók tartalomnak minősülnek és ebben a kifejezésben a sokszínűség is benne van.
Fotó: Kis Norbert
Nagyon színes a felhozatal a vendégeid körében, amiért kapsz hideget-meleget. Miért döntöttél úgy, hogy ennyire megosztó személyeket hívsz a műsorba?
A Levente klubja alapkoncepciója, hogy színes egyéniségeket és érdekes élettörténeteket mutat be, ez a podcast bemutatkozásában is szerepel, alapvetően ezzel az ideával indultam neki. És persze azzal, hogy tabutémákba is beleálljak. A leggyakoribb kritika, hogy miért nem kizárólag példaértékű személyeket hívok meg. A válaszom erre egyszerű: a megosztó személyiségek is lehetnek példaértékűek. Minden egyes élettörténetből lehet tanulni, ha mást nem, akkor azt, hogy hogyan ne csináljuk a dolgainkat, mit kerüljünk el, milyen döntésünk, hova vezethet bennünket. Állítom, hogy mindegyik megosztó beszélgetés tanulságos, egyiket sem bántam meg utólag, ahogy szerintem a beszélgetőpartnerek sem. Volt olyan videó, ahol a kommentek láttán felajánlottam a vendégnek, hogy ha szeretné, vegyük le a tartalmat, de nem élt a lehetőséggel.
Mi az, ami a legjobban motivál abban, hogy bemutasd őket a nagyközönségnek?
Az, hogy megértsem a mozgatórugókat. Három igazán megosztó, nagy port kavart beszélgetés került ki az elmúlt egy évben. Az egyik egy transznemű netcelebbel készült, akit sokan minősítenek, de korábban senki nem szembesítette az irányába megfogalmazott vádakkal, én megtettem. A másik videóban az a lány szerepelt, akivel májusban anonim módon az egész média foglalkozott, mert levideózták, ahogy az egyik népszerű zenésszel szexelt az egyik fesztiválon a toi toi mögött. A zenész és a megcsalt barátnője több százezer ember előtt kommunikált a történtekről, amit a média is átvett, a lánynak viszont nem volt lehetősége széles közönség előtt elmondani a saját szemszögét, a miértjeit. Engem érdekelt, hogyan keveredhet egy fiatal lány ilyen helyzetbe, ő pedig megtisztelt azzal, hogy leült velem erről beszélni, számot vetett a történtekkel immár az arcát és a nevét vállalva. Reményeim szerint az ő sztorija minden lányt eltántorít a hasonló, szédült kalandoktól. A harmadik a csatorna legnépszerűbb videója, amelyben a világszinten is ismert magyarfelnőtt filmes színésznőt, Kiara Lordot láttam vendégül. Érdekel, miként csöppen egy fiatal nő a pornó világába, és Kiara elég sok olyan részletet árult el a munkájáról, ami inkább taszító, semmint vonzó a nézőknek. Mindegyik történetnek bőven van tanulsága.
Fotó: Kis Norbert
Mit gondolsz, mi az, amivel ki lehet emelkedni a többi hasonló tartalmat gyártó videós közül?
Őszintén szólva én ezen nem gondolkozom, és nincs is a zsebemben a bölcsek köve. Ahogy egyébként szerintem senkinek sincs, annyi tartalom születik és olyan gyorsan változnak az igények, hogy a mai világban minden tartalomgyártó a sötétben tapogatózva halad előre és örül, ha talál valamilyen kapaszkodót. Amikor az első interjúmat adtam a podcasttel kapcsolatban, azt mondtam, már annak is örülni fogok, ha csak anyukám nézi. Engem lepett meg a legjobban, hogy milyen gyorsan felfejlődött, és ekkora közösséggé verbuválódott. Ha évekkel később visszatekintünk a jelenre, biztosan meg lehet majd fogalmazni, hogy miben rejlett a projekt sikere, de én most inkább előre nézek.
Nemrég saját kiadót hoztál létre. Sok munka volt benne? Miért döntöttél így?
Több mint tíz éve látok bele a könyvpiac mechanizmusaiba, és az elég korán kiviláglott, hogy a kiadás tekintetében a valódi kihívás nem elsősorban a megjelentetésben, hanem az eladásban rejlik. A megjelentetés sarkosan megfogalmazva csak pénzkérdés. Persze szükségesek hozzá a szakemberek, akiknek a munkája pótolhatatlan, egy-egy könyv sikeressége viszont végtére is a közönségen múlik. Sok munkára tehát nem az alapításkor, hanem az új regény megírásakor, illetve most, a megjelenésekor van szükség. Illetve majd akkor lesz, ha a kiadó évek alatt esetleg kinövi magát. Tulajdonképpen a kiadóindítással is visszatértem a gyökerekhez, a legelső könyvemet magánkiadásban jelentettem meg, még 2008-ban.
Fotó: Vaszil Ádám
Tehetséggondozással is szeretnél foglalkozni? Esetleg olyan írókat megmutatni, akiket nem biztos, hogy a nagyobb kiadók felfedeztek volna?
Igen, ez is a terveim között szerepel, de hosszú távon. Ez ugyanis akarva-akaratlanul valamifére mentori szerepvállalással is jár a részemről. Ha bevállalom egy elsőkönyves szerző kiadását, az írói márkája építéséért is felelek, és azt hiszem, éppen ebben tudok majd olyat nyújtani, amit Magyarországon csak kevesen. Izgat is a kihívás, egyelőre azonban más területekre fókuszálok. És mielőtt ebbe belevágnék, meg kell tanulnom másokkal osztozni a feladataimon, ami egyelőre nehezemre esik. Hozzászoktam, hogy az életem számottevő részében egyedül nézek szembe az elém gördülő akadályokkal, ezen a hozzáállásomon változtatnom kell. Lételemem a változás, a fejlődés, viszont azt is vallom, hogy mindennek elérkezik a természetes ideje, nem szabad siettetni, vagy erőltetni, mert akkor csetlő-botló lesz a végeredmény.
Kijött a legújabb könyved Tönkreteszlek címmel, ami már most nagyon népszerű. Miben más ez, mint az eddigi könyveid?
A romantikus regények általános alapfelállása, hogy a női karakter kicsit elveszett, megmentésre váró, míg a férfi, ha tele is van múltbéli sérülésekkel, karakán, határozott. A Tönkreteszlekben elsősorban ezt a dinamikát bolygattam meg, a regény női főhőse is talpraesett, megáll a saját lábán, ahol pedig két erős személyiség találkozik egymással, általában bomba robban. Mindkét karakter múltjában hemzsegnek a felfedésre váró titkok, kérdés, hogy jó-e nekik, és milyen hatással lesz a kettejük kapcsolatára, ha ezeket a sorozat során kitúrják. A Tönkreteszlek ugyanis egy trilógia, a Nem szabadott volna…-sorozat első kötete. A szerelmi szállal egyenértékűek benne a krimi-, valamint a drámai elemek. És persze találhatóak benne túlfűtött jelenetek, továbbra sem állok meg a csóknál.
Fotó: Kiss Lóránt
Mik a jövőbeli terveid a kiadóval és a videózással?
Úgy érzem, mind a két területen ígéretesen indítottam, most a fejlesztésen, a következő lépésen van a sor. A kiadó tekintetében a 2023-as évre három új címmel tervezek, ebből kettő a Tönkreteszlek folytatásai. A harmadik kötet pedig egy riportkönyv, időrendet tekintve most ez következik, tavaszra várható. Az újságírói múltamból fakadóan én eredendően riportkönyv-írónak képzeltem el magam, több mint tíz évet kellett várnom arra, hogy az első ilyen jellegű történet szembejöjjön velem. Olyan személyről szól majd, akit már a podcastben is vendégül láttam, ám az életének a könyvben taglalt részéről csak érintőlegesen beszélgettünk. A videózás tekintetében pedig új formátumokkal is készülök, amihez egy nagy ugrásra, fejlesztésre és invesztálásra van szükség. Ezek a munkafolyamatok párhuzamosan, egyelőre a kulisszák mögött zajlanak az életemben, de szerencsére jól bírom a terhelést. Sőt, ha megszokom, bírom tovább a strapát.
Elképzelhető, hogy ezektől is eltérő, más területeken is megmutasd magad?
Az elmúlt tizenvalahány évemet tulajdonképpen az íróasztalom mögött ülve töltöttem, regényeket írtam, néha-néha felbukkantam a könyvmegjelenéseknél, de nem voltam állandóan szem előtt. Ha úgy tetszik, remete üzemmódban működtem. Az, amikor eldöntöttem, a saját lábamra állok, kiadót alapítok és a videózáshoz is visszatérek, rákényszerített, hogy aktívabb legyek a mindennapokban, a családomon, a barátaimon és az olvasóimon kívül más emberekkel is kommunikáljak. Tudom, bután hangzik, de teljesen elszoktam ettől. Olyan voltam, mint aki újratanul járni, botladoztam, de haladtam tovább, mára odáig jutottam, hogy a gyorsjárás is megy, innen már csak egy hajszál választ el a futástól. És ami a legjobb, újra érzem magamban azt a huszonéveskori lelkesedést, amivel képes voltam sorra valóra váltani az akkori álmaimat.
