Liptai Claudia: „Büszke lenne, ha látná, hogy a gyerekei nagyon jó és összetartó testvérek lettek”
Nagyon furcsa érzés egy olyan születésnapot ünnepelni, ami igazából nincs. Elszomorít. Ő az életemben az egyik olyan ember, aki sosem fog meghalni. Fizikailag lehet, hogy elment, és ebben a formában nincs már köztünk, mégis annyira él bennem. Pont tegnap este sírdogáltunk együtt Pankával, mert egy hatalmas puttonyt hagyott itt nekünk, nagy fájdalmat, és valami olyan hiányt, amit egyszerűen nem lehet pótolni, akármennyire is szeretné az ember. Először szerettem volna jópofa történeteket mesélni arról, hogy ő milyen volt, aztán rájöttem, hogy inkább arról szeretnék mesélni, hogy most milyen. És ez nagyon nehéz. Nehéz arról beszélnem, hogy milyen volt, mert máig konkrétan fizikai fájdalmat érzek, ha csak ránézek a képeire, a fotóira Pankával. Azon kívül, hogy az életem egyik nagy szerelme volt, és nagyon-nagyon hosszú évekig a fontos része, még a kollégám és a társam is volt. A legfontosabb szerepe azonban mégis csak az, hogy ő a kislányom apukája, és ez már örökké így marad, ha itt van velünk, ha nincs. Panka sokszor meséli nekem, hogy meg szokott jelenni az álmában.
Liptai Claudia és lánya Panka (Fotó: Schumy Csaba)
Imádtam vele színpadon játszani. A kollégák mindig iszonyú sokat röhögtek azon, mennyire nehezen tanult szöveget a Karcsi. (nevet) Mindig félt, hogy elfelejti. A Jóban-rosszbanhoz rengeteg szöveget kellett tanulnia, ezért különféle trükköket talált ki. Ha mondjuk ültünk az asztalnál és levest evett, akkor felíratta a kellékesekkel a szöveget egy papírra, és belerakta a tányérba. Úgy tett, mintha ette volna a levest, de közben a szöveget leste, biztos, ami biztos. Sose felejtem el, amikor a Madách Színházban a Józsefben játszott. Egy ilyen Elvis jelmezben állt színpadra, föl volt húzva majdnem könyékig a ruhája, és én a tizedik sorban ülve is pontosan láttam, hogy az egész karja tele volt írva a dalszöveggel kívül-belül. De az is előfordult, hogy a kollégák hátára ragasztotta a szöveget, hogy lássa.
Liptai Claudia és Gesztesi Károly A Jóban Rosszban 3. születésnapi partiján (Fotó: Toroczkay Csaba)
Végtelen és hatalmas szíve volt, ezért is annyira fájdalmas, hogy pont a szíve az, ami egyszer csak nem dobogott tovább. Mindig mindenkinek segített, mindig azt nézte, hogyan tudna embereket felkarolni, megnevettetni, jókedvre deríteni, pedig ő maga szerintem át volt itatva egyfajta melankóliával is. Volt benne egyfajta kettősség, sok szempontból küzdelmes volt az élete, és a küzdés sokszor olyan dolgokat okozott neki, amit maga sem szeretett. Biztos vagyok abban, hogy nagyon büszke lenne, ha látná, hogy az a sok család, amit megalkotott, most nagyon-nagyon sok időt tölt el együtt, és a gyerekei nagyon jó és összetartó testvérek lettek.
Kapitány Iván: „Egy édes, link hurka volt”
Még a főiskolán ismertük meg egymást, egy időben jártunk oda, azt hiszem, a diplomáinkat is egy évben vettük át. De a szorosabb kapcsolat, a barátság nem ott, hanem csak később, a közös munkák során alakult ki köztünk.
Karcsi csodálatos, vendégszerető ember volt, aki nagyon ápolta a barátságait, barátként mindig lehetett rá számítani, mindig ott termett, jött, hívott, vendégül látott. Közben egy édes, link hurka volt, bizonyos tekintetben a világ egyik leglustább embere. Volt, hogy úgy képzelte a forgatást, hogy majd leül egy székre, és onnan játssza el a jelenetet. (nevet) De amikor jött a felvétel, akkor kivétel nélkül mindig fantasztikus volt. Én voltam az esküvői tanúja, amikor Clauval összeházasodtak, megtisztelt azzal, hogy engem kért fel. Jóban voltunk. Nagyon hiányzik, mert egy fantasztikus figura volt, nincs és is hozzá hasonló karakter ma.
Kálloy Molnár Péter, Kapitány Iván és Gesztesi Károly a Kútfejek forgatásán
Sváby András: „Szinte nincs olyan hét, hogy ne gondolnék rá”
Karcsit nagyon régóta ismerem, rengeteg közös kalandunk volt, aminek a vége sokszor boros- meg pálinkásüvegek kinyitásával és elfogyasztásával végződött. Könnyű volt vele jókat mulatni, mégsem egy ilyen történetet mesélnék el, hanem egy sokkal viccesebbet. Egyszer nálunk voltak Claudiával. Vacsoráztunk, iszogattunk, nevetgéltünk, és valahogy szóba jött, hogy még sosem jártak Londonban. Nem voltatok még Londonban? Jézus, én úgy ismerem, mint a tenyeremet, talán jobban, mint Budapestet. Mondtam, hogy foglaljunk gyorsan egy szállást, és menjünk ki együtt. Azonnal benne voltak. Akkoriban indult az internetes szállásfoglalás, booking.com, felmegyünk és elsőnek kiadja a londoni szálláshelyek között a Four Seasons Hotelt. Nagy boldogan lefoglaltuk, foglaltunk hozzá repülőjegyet, elképesztően olcsón. De annyira olcsón, hogy nem hittem a szememnek. Tudtam is, hogy hol van Londonban a Four Seasons. Elmentünk az olcsó repülőjeggyel, megérkeztünk, húztuk a kis bőröndünket, mondtam, hogy majd megyek előre, mert jól ismerem a helyet. Megérkeztünk, mutatjuk a voucherünket, nyitják az inasok az ajtót, felszegett orral odamegyünk a deskhez, mutatjuk a vouchert. A concierge rettenetesen lesajnáló mosollyal mondja, hogy lenne egy kis probléma, de azzal tudom önöket vigasztalni, hogy nem önök az elsők. De mi a probléma? Hát, igazság szerint Londonban két Four Seasons Hotel van, egy egycsillagos meg ez az ötcsillagos. Névbitorlás miatt már nagyon régóta pereskednek egymással, de nem jutnak semmire.
Gesztesi Károly és Sváby András (Fotó: Nagy Zoltán)
A lényeg a lényeg, hogy foglaltunk szállást az egycsillagos Four Seasons Hotelben London külvárosában. Gyakorlatilag akkora volt a szoba, hogy Karcsi alig fért be, az ágyon nem is fért el Claudiával együtt, valahogy bevackolta magát a földre, Claudia maradt az ágyon. Akkora volt a szoba, mint egy nagyobbacska szekrény. Reggelire kaptunk egy becsomagolt dzsemet, meg egy körülbelül egyhetes croissant-t, és ott laktunk ebben a hotelban négy-öt napig, de én még életemben annyit nem nevettem, mint azon a négy-öt napos Four Seasons Hoteles kalandunkon. Bejártunk Londont, megmutattam nekik mindent. Voltunk Hop On Hop Off járatokon, minden kocsmába bementünk, Karcsi akkor kóstolta életében először a cidert, és nagyon ízlett neki a csapolt változat. Megnéztük a nevezetességeket, és életem egyik legjobb londoni útja volt. Ha azóta bárhol a Four Seasons névbe botlok, mindig eszembe jut Karcsi, aki különben rettenetesen hiányzik. Szinte nincs olyan hét, hogy ne gondolnék rá, hogy mennyire hiányzik nekem ez az ember és ez a csodás barát.
Kiss Gergely: „Éreztem rajta a jóságot és a végtelen életigenlést”
A Szabadság, szerelem című film forgatásán ismertük meg egymást. Együtt töltöttünk ott kilenc napot még 2006-ban. Aztán csináltunk egy kisebb stábbulit nálunk, ahová jöttek Karcsiék is. Kialakult köztünk egy jó kapcsolat, időről időre beszéltünk, találkozgattunk ilyen-olyan eseményeken, jóban voltunk. Volt egy aranyos sztorink. Egy sminkes barátom sikerein felbuzdulva egyszer egy szilveszteri buliban megbeszéltük a barátaimmal, hogy beöltözünk. Én Shreknek öltöztem, és hosszú órákig készítettem a nagy, zöld búrámat. Lett utána egy olyan aláírásom Karcsitól, hogy Shrektől Shreknek, és egy dedikált példányt is adott nekem a könyvéből. Akkoriban beszélgettünk sokat, amikor kicsit elment a zene irányába. Nem voltunk napi szinten kapcsolatban, nem azok a barátok voltunk, akik egymás nyakán lógnak, de nagyon jó viszonyban voltunk. Mindig a végtelen életigenlést meg a jóságot éreztem rajta. Békésen élte az életét, és élvezte, amije van, és amit csinálni szeret akár magánemberként, akár a munkában.
Gesztesi Károly a Szabadság, szerelem c. filmben
Szabó Győző: „Számomra ő volt az élet császára”
Nem emlékszem pontosan, honnan ered a mi barátságunk, de sokszor dolgoztunk együtt már Fehérváron is, aztán együtt forgattuk a Valami Amerikát meg a Magyar vándort. Idővel nagyon jó barátok lettünk, sok dolog fűzött össze minket. Vele kapcsolatban mindig azt találtam viccesnek, hogy mennyire szeretett félmeztelenül lenni. Gondolom azért, mert büszke volt a testére, egy jó korpuszú csávó volt csokibarna bőrrel, főképp nyáron, amikor lesült. A félmeztelenség volt a kedvenc dress code-ja. (nevet) Amint lehetősége volt rá, azonnal lekapta magáról a felsőjét. Zavarba ejtő magabiztossággal tudott üldögélni egy szál felül semmiben. Imádott wellnessezni, a fehérvári színházas szövegösszemondó próbáinkat rendszeresen tartottuk wellness helyeken, mondjuk egy jacuzziban, egy szaunában, egy medencében vagy egy fitneszteremben egy fitballon ülve. Teljesen máshogy volt bekötve, máshogy állt a színházhoz, mint a legtöbb színész.
Számomra ő volt az élet császára. Mindig ment, csinálta, röhögött, hihetetlen volt az életvitele. Volt építési vállalkozó, zenélt, árváknak csinált koncertet… Egy nagyszerű figura volt. Egy igazi Shrek.
Gesztesi Károly és Szabó Győző (Fotó: Steindl Gabriella)
Kosztola Tibor: „Mintha a testvéremet veszítettem volna el”
Karcsit még a főiskoláról ismerem, de nem ott barátkoztunk össze. Az első feleségével pár évig Hollandiában éltek a diploma megszerzése után. Miután hazajöttek, véletlenül összefutottunk a Csillaghegyi strandon, váltottunk néhány mondatot. Említette, hogy jönne dolgozni. Elhívtam a régi Pannónia Filmstúdióba. Csináltunk néhány próbafelvételt, és elkezdtünk dolgozni. A kölcsönös szimpátia gyorsan kialakult, sok mindenben hasonlítottunk egymásra, azonos volt az érdeklődési körünk és a habitusunk. Egyből felfedeztem, hogy nagyon jó színész, és olyan speciális hangja van, ami hiánypótló, ezért egy csomó filmbe tudom hívni. Az első nagyobb filmünk egy Stallone-mozi volt, A bosszú börtönében. Onnantól kezdve nem volt megállás. Nagyon sok filmen dolgoztunk együtt, és közben mindig terveztük a közös programokat, hogy megyünk együtt teniszezni, biciklizni vagy épp uszodába: a legtöbb programunk a sporthoz meg a kiránduláshoz kötődött.
A miénk egy hosszabb barátság volt, de akadt néhány év, amikor szinte minden nap találkoztunk. Ha rá gondolok, máig nem hiszem el, hogy már nincs. Hiányzik. Csak az üresség maradt. Áradt belőle valami végtelen szívélyesség, kedvesség és barátság. Tudtam, hogyha bármi bajom lenne az életben, bármit el kellene intézni, vagy meg kellene kérnem valakit, hogy csináljon meg nekem valamit, akkor ő egy biztos pont az életemben, akit föl tudok hívni. Ez már nincs többé. Mikor értesültem a haláláról, úgy éreztem magam, mint akinek meghalt a testvére, egyedül maradt a világban, és már nem tud kihez fordulni, ha baj van. Ezen túl mindent egyedül kell megoldani.
Kosztola Tibor szinkronrendező (Fotó: Talent Stúdió)
Elég sokat ugrattuk egymást. Egy darabig itt lakott a Pók utcai lakótelepen, Óbudán. Talán még nem is volt mobiltelefon, vagy ha volt, mi még nem nagyon használtuk. Lényeg az, hogy egy kora este eszembe jutott, hogy meglátogatom. Felcsöngettem a kaputelefonon, és elváltoztatott hangon azt mondtam, hogy az APEH-től jöttem. Kitaláltam egy kamunevet, és azt mondtam, készítse elő a pénztárkönyveket. Hallottam a hangján, hogy lefagyott. Nagy nehezen kinyitotta a kaput, én meg direkt lassan mentem föl a lépcsőn, néha zörögtem is. Nem felejtem el, hogy amikor felértem, ő egy fürdőköpenyben állt kint a folyosón, és mindkét oldalán patakokban folyt az izzadtság a homlokán. Iszonyatosan megkönnyebbült, amikor meglátott, és abban maradtunk, hogy ezért legalább két komplett vacsorát fizetnem kell neki.
Nádas György: „Megkértem, hogy legyen az esküvői tanúm”
A Színház- és Filmművészeti Főiskoláról ismertük egymást, bár én csak egy fél évet jártam oda. Aztán egy környéken laktunk a III. kerületben, de közelebb csak körülbelül tizenöt éve kerültünk egymáshoz, miután én Szentendrére költöztem és ő is a környékén vett egy házat. Sokszor összejártunk, és arra is megkértem, hogy legyen az esküvői tanúm. Amikor egy fél évre átvettem a Sas József után a Mikroszkóp Színpad művészeti vezetését, a Karcsit kértem fel, hogy játsszon velem egy általam összeállított darabban. Az őrület határán végül 25 előadást élt meg, készült is egy televíziós felvétel, de soha nem került adásba. Karcsi halálakor elkérték tőlem az anyagot, de annyira személyes volt, hogy inkább nem adtam oda. Volt benne egy jelenet, amiben Karcsi a saját halálát játszotta el, és nem akartam, hogy ez adásba kerüljön. Az előadás kettőnkről szólt. Nádas György és Gesztesi Károly kimerültségükben a pszichiátriára kerültek, és egyetlen egy ágyat kaptak közösen, ez volt az alap konfliktushelyzet a darabban. Az említett jelenetben Karcsi egyszer csak a szívéhez kap, és akkor megjelennek előtte azok a pályatársai, akik nemrég hunytak el. Annyira szürreálisan valóságos lett, hogy nem lett volna illendő tévében bemutatni.
Nádas György és Gesztesi Károly (Fotó: Szabolcs László)
Karcsi egy nagy bohém, életszerető ember volt, mint én is annak idején. Fel se merülhetett a konfliktus köztünk, mert annyira egyformák voltunk. Nemcsak őt, hanem az akkor már felnőtt fiát, Mátét is nagyon megszerettem. Egy másik színdarabban összeraktam az én szintén ugyanannyi idős fiammal, Gabival, úgyhogy tovább folytatódhatott a családi barátság.
Herendi Gábor: „Végigviccelődte a forgatásokat”
Karcsi már az első filmemben, a Valami Amerikában is szerepelt. Mindig is imádtam, addigra már elhíresült a szinkronhangjáról. A castingon találkoztam vele, és hát nagyon meggyőző volt, úgyhogy rögtön bevettem a filmbe. Miután ott nagyon-nagyon jól működött, és borzasztóan tehetségesnek gondoltam, a Magyar vándorban ráosztottam Álmos szerepét. Arról tudni kell, hogy nyáron forgattuk, hihetetlenül meleg volt, és ezek a korabeli ruhák nagyon vastag bőrből, meg posztó belsőből álltak össze, elképesztően fárasztó volt a munka is. Az átállások alatt csak rövid szünetek jutottak. Olyankor ő elvonult, és egy kicsit lefeküdt a földre ott az erdőben pihenni. Egy idő után mindig kerestük, hogy hol van, és ő arra hivatkozott, hogy ne haragudjunk, de ő karakterben van, hiszen álmos. Ezzel mentette ki magát. (nevet) Nagyon-nagyon jó humorú pasi volt, végigviccelődte a forgatásokat. Csupa jó emlékem kötődik hozzá. Karcsi egy igazán elfoglalt ember volt, ezért a magánéletben csak viszonylag ritkán találkoztunk, de olyankor mindig élmény volt a közelében lenni. Amikor csak lehetőségem adódott, dolgoztam vele.
Liptai Claudia és Gesztesi Károly a Magyar Vándor forgatásán (Fotó: Karizs Tamás)
