Interjú Martinovics Dorinával, Az ártatlanság vélelme főszereplőjével

Május elsején néztem meg a darabot. A tapsnál feltűnt, hogy úgy álltál a színpadon, mint aki épp lefutott egy maratont. Tényleg ennyire fárasztó?

Rá kell jönnöm, hogyan oszthatom be megfelelően az energiáimat. Nemrég volt a bemutatónk, még bele kell rázódnom kicsit, hogy ne viseljen meg ennyire. Érdekes, hogy mostanáig soha nem volt problémám azzal, hogy a színpadról lejövet kilépjek abból, amit csináltam. Ez a szerep azonban annyira megvisel, annyira mélyen érint, hogy kifejezetten nehéz utána, még a közönség tapsa is furcsán hat. Persze ott vagyok, hajolgatok, de valójában szinte azt se tudom hirtelen, hogy mi történik velem.

Máskor feltölt a taps?

Nem vagyok tapspárti, a kollégáim ezt tudják rólam. Pontosabban: magával a tapssal nincs bajom, de nem igazán szeretem a tapsrendeket. Olyan kitalált, művi az egész. Úgy érzem, arra lett kitalálva, hogy minél tovább tapsoltassuk a nézőket.

Martinovics Dorina a Centrál Színházban (Fotó: Trenka Attila)

Azért érzed még a tapsból, mennyire tetszett az aznap esti előadás a nézőknek?

Nyilván olyankor is tapsolnak, amikor nem tetszett nekik, de azért lehet érezni, érzed az egyes előadások közti különbséget. Például az elsejei előadás kicsit rosszabbul ment, mint a többi. A bemutató utáni első előadás mindig egy speciális dolog, mert az emberből hirtelen elszáll az a rengeteg adrenalin meg drukk, ami a premierig kísérte őt. Ehhez a pillanathoz érve szoktunk nagyon elfáradni. Az ártatlanság vélelmét már két hónapja próbáljuk. Két főpróbahetünk volt, az nagyon hosszú idő, főképp család mellett. Elsején nem sikerült magamat eléggé felpörgetnem.

Teher a vállon

Jól érzem, hogy ez a darab nemcsak lelki kihívást jelent, hanem fizikait is?

Kétségtelenül. Nagyon kell figyelnem például arra, hogy a pörgősebb jeleneteket ne toljam túl. Nem azért, mert ne lennék képes rá, hanem azért, mert utána rögtön jön egy jelenet, amiben már nyugodtan kell beszélnem, az meg nem megy úgy, ha közben lihegek a kimerültségtől. Észnél kell lennem az előadás végéig, miközben olyan energiával kell játszanom, mintha nem lennék észnél.

Várod már, hogy itt is beálljon a rutin, vagy nem szeretsz rutinból dolgozni?

Szerintem létezik a pozitív rutin, amikor beáll egyfajta lelki nyugalom. Tudod, hogy lesz egy előadásod aznap, de már nem feszülsz rá. Általában elég hamar eljutok ide, nem vagyok lámpalázas alkat. Többnyire már a bemutatón sem vagyok ideges. Ez az első monodrámám, talán emiatt lehet az, hogy most még ennyire feszült vagyok előtte. Közben persze élvezem, szeretem csinálni, de még minden előadás előtt nagyon félek.

Gondolom, egész más teher van a válladon így, hogy egyedül állsz ott, kollégák nélkül.

„Amikor a családommal vagyok, nincs sajnálkozás” – Megnéztük a Michael J. Fox-dokumentumfilmet

Igen, elveszítettem a pajtásaimat. Nem számíthatok mások segítségére. Persze segítségemre volt a próbafolyamat, Puskás Samu személyében van egy fantasztikus, türelmes rendezőm, és a darab zenéje is sokat segít, próbálom partnerként kezelni,

Remélem, egy idő után már nem azt fogom érezni, hogy egyedül vagyok, hanem azt, hogy 181-en vagyunk.

Eltérhetsz a szövegedtől vagy nagyon ragaszkodnod kell hozzá?

Rám jellemző, hogy kényszeresen nagyon megtanulom a szövegemet, és tartom is magam hozzá. Nem szeretek eltérni tőle, különösen ennél a darabnál nem, mert egyedül vagyok, és a színész agya olyan, hogy mindent az előző mondathoz kötünk, és ha egy mondatot nem úgy mondok, ahogy kellene, nem biztos, hogy eszembe jut a következő. Előfordult, hogy egy mondatot mondjuk más ragozással kezdtem, azt bizony össze kellett raknom agyban. Most nincs partner, aki megmentsen, saját magamat kell kihúznom a bajból.

Fotó: Trenka Attila

Színésznő és rendezője

Nem tartottál attól, hogy az első monodrámádat egy első darabját készítő rendezővel készíted?

Amikor Puskás Tamás elmondta nekem, hogy Samu lesz a rendező, egy pillanatra átfutott ez az agyamon. Ismerem Samut több mint egy éve, bízom is benne, csak felmerült bennem, hogy talán nem a legjobb ötlet két olyan embert összeereszteni, akiknek ez a darab az első lesz. Neki az első darabja, nekem meg az első monodrámám. Mély víznek éreztem, de már a legelső beszélgetéskor kiderült, hogy nincs félnivalóm, és Samu pontosan tudja, mit akar. Bátor, lelkes és hihetetlen, mi van az agyában. Úgy átlátja a színházat, ahogy még én sem. Persze én nem színészcsaládból származom, nekem ez egy tanult dolog, ő meg már kiskora óta rengeteget jár színházba, mindent látott az elmúlt 15 évben. Sokat köszönhetek neki, nem biztos, hogy így ki mertem volna állni, ha valaki más csinálja.

Számomra azért tűnt ő elsőre furcsa választásnak, mert a nyugati trendek alapján eléggé adja magát a témához egy női rendező.

Elég sokat vártunk a jogokra. Már szeptemberben megbeszéltük, hogy megcsináljuk a darabot, de a jogokat csak februárban kaptuk meg, és bőven voltak kikötések. Például ragaszkodtak a női fordítóhoz, aki Hárs Anna lett, és szerencsére iszonyú gyorsan lefordította nekünk a darabot. Persze ez még egy nyers szöveg volt, sokat alakítottunk rajta. A jogtulajdonosok szerették volna, hogy egy női gárda legyen a darab mögött, ám Samut végül gyorsan elfogadták.

Ez a darab Londonban hatalmas siker volt, a jogtulajdonosok nagyon vigyáznak rá, hogy más országokban is minőségi legyen. Csak azoknak adják oda, akikben megbíznak.

Előfordult már veled korábban is, hogy egy darab miatt ennyire körbeszimatoltak?

Nem, még soha.

Volt benned emiatt extra feszültség?

Egyáltalán nem. Ősszel talán még kicsit drukkoltam is, hogy ne kapjam meg, mert nagyon féltem tőle. (nevet) Persze közben rettentően örülök, hogy végül megkaptam.

A jogtulajdonosok beavatkozása a magyar színházi életbe most amúgy is forró téma, ott van például a Thália esete a blackface-szel. Mit gondolsz erről?

Ez egy nehéz kérdés, de eltekintve a konkrét esettől azt gondolom, hogyha ez nekik valós sértés, és az író is ellenzi a darabot ebben a formában, akkor nem lenne szabad bemutatni. Rengeteg olyan darabot láttam Londonban, amit jó lenne itthon bemutatni, de mivel a szerepek nálunk kioszthatatlanok, egyszerűen nem lehet. Azokból a darabokból kell válogatni, amik nálunk is bemutathatók. Rengeteg ilyen van. Szerintem kötelességünk tiszteletben tartani a darab írójának akaratát.

Eredetileg Az ártatlanság vélelmébent Jodie Comer főszereplésével mutatták be a briteknél. Te láttad?

Igen, moziban láttam. Jodie Comer rettentő jó színész, de az angolszász színház alapvetően jóval technikásabb, mint amit mi csinálunk. Minden mozdulat meg volt tervezve, nem nagyon volt esetlegesség a munkájában. Ha valamit három-négy hónapon át szinte mindennap játszol, azt technikából kell megoldanod. Ép ésszel nem lehet átvészelni, hogy ennyi időn át minden este teljes átéléssel nyomj egy ilyen kaliberű drámát. Az általuk felépített színházi rendszer más hozzáállást igényel, mint amit nálunk találsz. Nálunk teljesen más a helyzet, a legtöbb színész estéről estére mást játszik, van vagy 10-15 darab a fejünkben. Annak is megvan a jó oldala, meg ennek is.

A nők másképp élik meg a traumákat

A színészi kihívás vagy a téma vonzott Az ártatlanság vélelmében?

Kizárólag a téma. Hatott rám, amikor elolvastam. Persze az is jó érzés, ha olyasvalamit látnak meg bennem, amit még korábban nem, és azt gondolják, hogy meg tudom csinálni.

Korábban már mesélted, hogy számos barátnődről, kollégádról hallottad, hogy ő is volt már erőszak áldozata. Szerinted az utóbbi években a #metoo hatására nyíltabban mernek beszélni erről a nők?

Furcsa módon ezeknek a nagy részét még a #metoo előtti időkben hallottam. Én inkább a fordítottját tapasztalom annak, amit mondasz: szerintem az emberek az utóbbi években még óvatosabban beszélnek erről, mint előtte. Talán azért, mert ez az egész nagyon rá lett húzva a színházvilágra, miközben egy általános, mindenütt jelen lévő problémáról van szó. Persze értem, hogy ez miért érdekes, az meg miért nem, ha mondjuk egy telekommunikációs cég vezetőjéről derül ki valami hasonló. De nekem erről a darabról amúgy sem a #metoo jut eszembe.

Pedig illeszkedik a narratívába és a korszellembe.

Egy picit igen. Hál’ istennek velem soha nem történt ilyesmi. Soha egyetlen tanárom, rendezőm, igazgatóm kapcsán nem tapasztaltam ezt. Talán csak mázlim van. 

Fotó: Trenka Attila

Mi tetszett legjobban a darabban?

Egy elképesztő reality: ezek megcsinálták a Truman Show-t a valóságban

Tetszett, hogy ez a darab árnyaltan foglalkozik a témával, nem fekete-fehér, inkább beszélgetésindítónak mondanám. Igazából még csak nem is a nemi erőszak a fő témája a szememben, inkább az, hogy hány nőt – és persze férfit is – ért már trauma egy párkapcsolatban,

Egyszerűen fontos lenne felfognunk, hogy mi, nők érzelmesebbek vagyunk, és máshogy kommunikáljuk a traumáinkat, mint a férfiak. Az elmúlt években több botrány volt abból, hogy bántalmazó apukákhoz kerültek gyerekek, mert az anyuka „hisztis” volt a tárgyaláson. Ez nagyon nem oké. Rengeteg hasonló probléma létezik.

Társadalmilag még mindig itt tartunk? Nem látsz fejlődést?

Én nem látom, hogy elmozdultunk volna innen. Még mindig azt a nőt tekintjük jó vezetőnek, aki férfiasan tud viselkedni, aki az érzelmeit félre tudja rakni, és nem azt a nőt, aki empátiával, nőként tud vezetni. Továbbra is azt várják el tőlünk, hogy amennyiben vezetővé akarunk válni, akkor férfiasan viselkedjünk. Eközben persze legyünk cicásak is, nézzünk ki piszok jól és lehetőleg ne öregedjünk meg, de ha mégis, akkor tegyük méltósággal és ne látszódjon rajtunk.

Női vezetőkről

Tudsz mondani olyan pozitív példákat női vezetőkre, akik nem férfiasan vezetnek?

Úgy érzem, hogy mire egy nő eljut odáig, hogy vezetőként dolgozzon, addigra annyira megkeményedik, hogy pont az tűnik el belőle, amiért jó lenne, hogy ő kapta ezt a pozíciót. De nyilván ez nem általánosítható: biztos vannak nagyon jó női vezetők, meg rosszak, ahogy férfi vezetőkből is vannak jók és rosszak.

Te sosem akartál az lenni?

Nem, és nem is leszek. Sosem izgatott, hogy bármit is vezessek, én másféle ember vagyok. Nagyon szeretek dolgozni, és imádom a munkámat, aztán hazamegyek a családomhoz. Megtaláltam a harmóniát magamban meg az életemben. Soha nem érdekelt, hogy színházban rendezzek vagy vezető legyek. Az élsportot is azért hagytam abban, mert nem különösebben érdekelt, hogy legyőzzem a mellettem lévő kislányt.

Fotó: Trenka Attila

Készülve erre a beszélgetésre, feltűnt, hogy mostanában mindenki megkérdezi tőled, hogy a nemrég született második gyermeked miatt hogyan tudsz egyszerre helytállni otthon és a munkában is. Ez például egy olyan kérdés, amit nem biztos, hogy feltesznek a párodnak is.

Ez érdekes, igen. Végül is ő az apja, tőle is megkérdezhetnék. Eljutottam oda, hogy természetesnek veszem, hogy megkérdezik, mert mindig megkérdezik. Miközben nem létezik rá jó válasz. Azt is szokták kérdezni, hogy mit tanácsolok másoknak, hogyan álljanak helyt hasonló helyzetben. Nem tanácsolok én semmit, mert még nekem sem megy.

Mindig sérül valamelyik oldal, és csak remélni tudom, hogy a gyerekeim felnőve úgy fogják gondolni, hogy annyit voltam velük, amennyit szükségük volt rám.

A munkamánia távol áll tőled?

Nem vagyok munkamániás, de hajlamos vagyok túlvállalni magam. Ebben próbálok picit fejlődni, és csak akkor elvállalni egy munkát, ha az tényleg érdekel. Sőt, már ezen is próbálok változtatni, és nem elvállalni mindent, ami érdekel. Nem vagyok karrierista alkat, rettentő jól tudom érezni magam otthon. De egy jó munka is boldoggá tud tenni. Próbálok mindenhol jó lenni és ez vagy sikerül, vagy nem.

Kiégés és babázás

Kerültél már kiégés közeli helyzetbe?

Azt hiszem, hogy igen. Ilyenkor általában veszek egy nagy levegőt és változtatok a körülményeken, hogy új ingereket kapjak. 

A babázás után jó érzés volt visszajönni?

Az első gyerekemnél két évet voltam otthon, nem csináltam semmit. Akkor kifejezetten nem esett jól visszamenni. Most, tizenöt évvel később sokkal hamarabb mondtam igent az első munkára, mint ahogy elkezdett volna hiányozni. Egyszerűen nagyon izgatott az, amire felkértek, és amúgy is szerettem volna az életemben egy kicsit változtatni, amit meg is tettem, amikor eljöttem a Radnóti Színházból. Azt éreztem, hogy ezt most be kell vállalnom, hogy változtatni tudjak az életemen. Látom a barátnőimen, milyen fontos az anyáknak, hogy a babájukkal otthon töltött intenzív időszak után ismét picit önmaguk tudjanak lenni, hogy megtalálják magukat a baba nélkül is, mert ha ez sikerül, utána otthon is sokkal boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek.

Martinovics Dorina (Fotó: Trenka Attila)

Jól látom, hogy neked eléggé bejött ez a váltás? Nagyon izgalmas szerepeket kapsz a Centrálban.

Boldog vagyok itt, ez tény, és azzal a döntésemmel is elégedett vagyok, hogy ezt megléptem. Jók a kollégák, jókedvűek a munkák, és olyan kihívásokat kapok, amikről nem gondoltam, hogy jönni fognak.

A váltás részedről egy ugrás volt az ismeretlenbe, vagy nagyjából azért tudtad, hogy jó sorsod lesz itt?

Azt tudtam, hogy jobban fogom magam érezni, abban azonban nem voltam biztos, hogy szakmailag ez egy jó döntés. Azóta bebizonyosodott, hogy nagyon is az volt. Volt kockázata annak, hogy otthagyok egy Radnótit, ami egy nagyon jó művészszínház egészen szuper darabokkal. Egyszerűen azt éreztem, hogy most másra vágyom. Ez inkább egy érzelmi, és nem szakmai döntés volt részemről. Éreztem, hogy többet akarok gyerekezni, és a Centrálban szerencsére több időm jut erre. Itt minden második estém szabad, ami két gyerek mellett felbecsülhetetlen.

Rengeteg szerep van már mögötted. Előfordul, hogy veled marad belőlük valami hosszú távon is, vagy amint vége a munkának, a szerepnek is vége benned?

Velem maradnak mondatok, és a drámai szerepeknél az is velem marad, hogy melyik szereppel mit dolgoztam fel. Minden szereptől kaptam valamit.

Az ártatlanság vélelmével mit dolgoztál fel?

Nem szeretném elmondani. (mosolyogva)

Az ártatlanság vélelme a Centrál Színház műsorán látható.